Havas Ádám válaszcikkét eredeti, nem szerkesztett formájában közöljük.

„A zsarnoksággal szemben az egyébként világszerte pusztuló «polgári» játékot játszani – választásokkal és szimbolikus gesztusokkal, szónoklatokkal és interjúkkal – inadekvát és reménytelen (…).”^[1]

Bevallom, nem kis erőfeszítés a részemről az, hogy nem az inkriminált cikkem utóéletéről tartok beszámolót pl. „katasztrófaturizmus szoclib legelőkön” címmel, ahogy az sem könnyű, hogy nem a személyemmel szemben (belső és külső fórumokon, számomra nem látható módon) megfogalmazott, sok esetben sértő vádakra reagálok tételesen. Nagyon problematikusnak tartanám ugyanis azt, ha alapvetően az önkritika szükségességét hangsúlyozó írásomra érkezett reakciók színvonalának bírálatára fordítanám a rendelkezésemre álló kevés időt és a válasz lehetőségét. Hogy az előző cikkemnél nem kevésbé provokatív (sőt), már megírt, vitriolos hangvételű kézirat helyett egy az olvasóknak talán sokkal „unalmasabb” reakciót fogalmazok meg, annak részben elvi, részben stratégiai okai vannak, de mindenképp gesztust szeretnék gyakorolni.

Annyiban elvi okokról van szó, hogy ha én beleállok minden engem ért inszinuáció tételes cáfolatába vagy korrekciójába, akkor sértett emberek párbeszédéhez szolgáltatnék további szimbolikus muníciót, ráadásul egymás érveire merőben süket szerzők párhuzamos monologizálásának irányába taszítanám el (tovább?) az érdemi vita lehetőségét. A nyilvánosság pedig nem erre való, függetlenül attól, hogy valaki adott esetben „liberális” vagy éppen „baloldali” gondolkodóként tekint magára.

Ami a stratégiai okot illeti, a számomra sokáig nem elérhető válaszreakciókból azt szűrtem le, hogy részben a szöveg szociológiaelmélettel terhelt nyelvezete miatt számos, szerintem megfontolandó érvemet egyszerűen félreértették, másrészt pedig bizonyos állításaim valóban már az írás műfajából fakadóan is árnyalásra szorulnak. Ezért a kelet-európai szoclib értelmiség által nem igazán ismert műfajban való debütáláshoz is szeretném az alkalmat ezennel megragadni: önkritikus megjegyzéseket fogok tenni az írásom bizonyos tartalmi állításaival kapcsolatban.

Ezt a gesztust már csak azért is fontosnak tartom, mert Szűcs reakciójából (tudatosan nem válaszcikket használok) a jelenségeket megérteni szándékozó olvasó nehezen tudja dekódolni („oké”, „nem oké”, „dunsztja nincs” stb.), hogy mi is volt a tévesen (!) rendre elemzésként hivatkozott véleménycikkem főbb mondanivalója és tétje.

Zsánerkérdések és tartalmi kritikák a gyalázkodásokon innen és túl

Cikkemben azt állítottam (amire a történtek fényében sajnos minden alapom megvan, ha esetleg a törvény megszavazása után sem volna egyértelmű), hogy az ellenállási kísérletek (bármily nemes indíttatásúak és bármilyen sok aprómunkát igényelnek is) nem működnek, vagy legalábbis nem működnek hatékonyan.

Ez akkor is így van, ha az érintettek lelkesen, jószándéktól vezérelve, (ingyen) munkát és időt nem kímélve, akár egzisztenciájukat is kockára téve, egy sokszínű közeg részeként megteszik a tőlük telhetőt és mozgósítják a számukra elérhető tiltakozás (sajnos jól nem-bevált) eszköztárát.

Azt állítottam, hogy ezek a tiltakozási formák egy idő után önreferenciálissá válnak, tehát önmagukért válnak fontossá, akkor is, ha sokan vannak olyanok, akik szerint az „n”edik petíció, kerekasztal, nyílt levél, élőlánc, innovációnak vagy „alkalmazott tudománynak” tett gesztus stb. bármilyen pragmatikus horizonton értelmezhető eredménnyel kecsegtet. Sajnos nem kecsegtet: és minél inkább elodázzuk a reflexiót, annál inkább az érdekeink ellenében cselekszünk. Ezért választottam írásom mottójául TGM gondolatát, melyet ugyan más (történetesen politikai) kontextusban fogalmazott meg, mégis, a polgári ellenállásokat hasonlóan reménytelennek tartom a tudomány területén is, azzal a kitétellel, hogy a fenti összefüggésben én nem undorodom senkitől, mielőtt még ez a vád érne.

A petíciók nagy többségét általában magam is aláírom, kint vagyok tüntetéseken, a szervezőmunkákban (pl. szabadegyetemi előadás) is alkalmanként részt veszek, de úgy látom, hogy ezek a közösségi ethoszt újratermelő rituálék a NER kilencedik évében már parodisztikussá váltak. A strukturális szempontokról szóló bourdieu-i alapozottságú témafölvetést zárójelbe téve: én, Havas Ádám, egy frissen doktorált szociológus, egy a teljesítményére méltán büszke tehetséggondozó magánintézmény oktatója stb. úgy élem meg, hogy a hatalom természetéből adódóan jóval radikálisabb megmozdulásokra lenne szükség, amihez ráadásul a társadalomtudományos működés kritikai fölülvizsgálata elengedhetetlen volna.

Terjedelmi és műfaji okoknál fogva is (jelesül, hogy nem elemzést írtam) e szimulált ellenállásnak hívott cselekvéseket valóban illusztratív példákkal igyekeztem megvilágítani. Az ellenállási gyakorlatok hiábavalóságát ezt követően a fenti megkötések miatt (tehát nem az empirikus differenciáltságra törekedve) a társadalomtudományos működés belső, hierachikus viszonyaival hoztam összefüggésbe a kritikai önreflexió egy kívánatos szempontjaként.

Azt gondoltam, és cikkemben írom is, hogy a külső ellenségre fókuszáló áldozati narratíva helyett az önkritika szükségességének hangsúlyozása felforgató lesz és érdekeket sért. Utólag sajnálom, hogy olyanokat is tetemre hívott, akik szabadidejüket nem kímélve belülről tesznek a tiltakozó mozgalom megszervezéséért. Ezt a szempontot ugyanakkor konstruktív (!) kritikák mentén árnyalni, „differenciálni” kell, és nem az asztalról lesöpörni a számomra már unalomig ismert érvek alapján. Ilyen tipikusan visszatérő érvek pl., hogy a kritikának „most nincs itt az ideje”, minden bizonnyal személyes frusztrációkból írom, amit írok (részben, ahogy a válaszreakció szerzője is: persze), továbbá azért írom, mert „nem vagyok státuszban” (?), illetve a szociálisan kiszolgáltatott kollégákkal szemben nem korrekt pont most önreflexiót szorgalmazni – satöbbi.

A kritikáim tehát korszerűtlenek abban az értelemben, hogy a radikális cselekvéseknek nincs realitásuk, ahogy TGM is ezt véleményem szerint jól látja az ellenzéki politikai mozgalmak kapcsán:

„(…) minden diktatúrában gyöngék a megtűrt ellenzéki erők, hiszen emiatt diktatúrák a diktatúrák – , az «uralkodó eszmék» igazi elvetéséhez akkora radikalizmus lenne szükséges, amekkorát a jelenlegi korszellem egyszerűen nem enged meg.”

Az igazság az, hogy valóban látok összefüggést az MTA, valamint az egyetemi szféra rekrutációs eljárásai, a betagozódás mint látens elvárás, az informalitások részleges uralma, a létező akadémiai szervilizmus, a létező kontraszelekció és az ellenállások mikéntje között, ami a szociológiai és részben a társadalomtudományi intézményes viszonyokat („mezőt”) illeti.

Hiszen kritikusaim is említik, hogy a jelenlegi helyzetben akár egy petíció aláírása vagy kerekasztal megszervezése, elhatárolódás stb. is szép teljesítmény. Ha pusztán saját tapasztalataimból kiindulva írom a publicisztikám, akkor bizonyos szintig valóban a Szűcs által igaztalan vádként megfogalmazott személyeskedés esete állt volna fent, hiszen konkrét személyekhez és eseményekhez kötődően a létező akadémiai szervilizmus és kontraszelekció legkirívóbb eseteit vonultattam volna föl, ami, attól tartok, így is csak a jéghegy csúcsa lett volna.

Például, bár idézhetnék abból a páratlan tanszéki „összefogásból”, ami szinte egy emberként nyomta el egy tanár jámbor kezdeményezését egy rektornak címzett nyílt levél megfogalmazására, melyben puha elhatárolódásunkat nyilvánítottuk ki a „nyilvános szerepléseinkre vonatkozó világnézeti és politikai preferenciáik megjelenítésére” vonatkozó rektori körlevéltől, amit egyébként a rektor mellett a gazdasági racionalitást felügyelő, pusztán „szakmai” szerepét alátámasztandó a kancellár is aláírt.)^[2]

Ez persze a Corvinus egy tanszéke, de nagyon meglepődnék, ha más egyetemeken belülről ne fojtanának el, esetleg gátolnának hasonló kezdeményezéseket. Nemcsak a lázadásnak, de a betagozódásnak is van ethosza, – hát még milyen!

Az autonómia megteremtésének része kell, hogy legyen a belső kritika gyakorlása, érdeksérelem nélkül nem lehet megúszni, „oké” vagy „nem oké”, hogy egy klasszikust idézzek. Természetesen nem gondolom úgy, hogy minden intézményben dolgozó társadalomtudós szervilis lenne, még csak azt sem, hogy a többség az, csupán azt állítom, hogy ez egy kevésbé tematizált jelenség, ami ellen belülről kell tenni, ha az autonómia megteremtése a cél.

Azt még a legkeményebb bírálóm (és korántsem Szűcs volt az) is beláthatja, hogy a társadalomtudomány belső szerveződése és az ellenállások közti viszonyt lehetetlen egy véleménycikkben tudományos alapossággal átfogóan elemezni. Ez utóbbi más műfaji kategória, pontosabban elemzésnek hívják, úgy hiszem, és nem véleménycikknek. Abban azonban lehettem volna konkrétabb, hogy pontosan mire vonatkoznak a megállapításaim: elsősorban az intézményes szociológia szférájára, de bizonyos tendenciák akár a társadalomtudományos erőtérre is.

Természetesen a készülő tanulmányomban elengedhetetlennek tartom a leírtak árnyalását pl. a következő szempontok szerint is: az 1) ellenállási formák típusainak megkülönböztetése, 2) annak vizsgálata, hogy az ellenállás típusai milyen pozíciókból fogalmazódnak meg (vagy nem), 3) mely tudományterület képviselői gyakorolnak ellenállást, 4) milyen szociális helyzetből teszik ezt, illetve 5) a karrierjük mely szintjéről, – hogy csak néhány releváns szociológiai szempontot említsek.

Egy ilyen elemzésből kiderülne a struktúra bonyolultsága, hogy az akadémiai pályaív folytán is eltérő külső és belső kényszerek formálják az ellenállások lehetőségeit, ami sokkal árnyaltabb képet festene a társadalomtudományos erőtérről, mint azt az előző cikkem sugallta. Korántsem vagyok azonban biztos benne, hogy pl. intézeti és kutatói kimeneteleket („outputokat”) vizsgáló tudománymetria vagy szakértői kiválasztással végzett mélyinterjús kutatás mindenki számára megnyugtató eredményeket prezentálna. (Lásd pl. Sasvári et al. 2019-es cikkét, melyben a magyar társadalomtudományra jellemző publikációs stratégiákat elemzik tudománymetriai módszerekkel.

Az MTA TK nyolc intézetére és 4213 szaklap elemzésére kiterjedő elemzésükben azt állapítják meg, hogy a magyar társadalomtudomány csökkenő nemzetközi besorolása a helyi szaklapokba történő publikációk előnyben részesítése miatt van, vagyis az akadémiai provincializmus kritikája például valid szempontként merülhet fel, hogy egy újabb tetszetős kategóriával éljek.)

Természetesen elnagyolt, illetve nincs kifejtve az sem, hogy kvantitatív kutatások (nyilván) ugyanannyira lehetnek kritikusak (és szerencsére sokszor azok is, vö: Sasvári et al. [2019]), mint a „kvalitatív” kutatások, és fordítva is igaz: a kvalitatív kutatás sem a minőségre, sem a nívós kritikai munkára nem garancia, ahogy a társszerzők számából sem következtethetünk önmagában a szóban forgó írás (és szerzők) színvonalára.

Talán első cikkemben ezt is „túlfogalmaztam”. Azonban a különböző kutatási irányzatok helyzetének, a források, ösztöndíjak, státuszok stb. eloszlásának vizsgálata fontos szempont saját tudományos viszonyaink megértéséhez, és illúzió azt hinni, hogy egy szűcsi sztenderdeknek is megfelelő „tisztességes” tudományszociológiai kutatás ne lenne képes érdekeket sérteni. A meglátásom az, hogy az tudna csak igazán.

Az általam használt bourdieu-i nyelv nehézségét is érték jogos kritikák. A szélesebb olvasóközönség számára szeretném megjegyezni, hogy Bourdieu nem akárki, hanem Foucault után világviszonylatban a legtöbbet idézett társadalomtudós, aki jelen írás megjelenéséig is majd 700.000 idézést számol a Google Scholar szerint. (Összehasonlításképp: azon a H-index listán^[3], ahol Bourdieu a hatodik helyen áll, Marx a 154-ik, Stephen Hawking pedig a 880-ik, de még John Stuart Mill is a 2600-ik helyen áll, hogy mást ne mondjak.) Kínálkozik tehát az irónia, hogy társadalomtudós körökben a bourdieu-i nyelven fennhangon gúnyolódni legalább olyan kivagyiság, mint fizikus körökben Einstein vagy Newton elméletein viccelődni.

Visszatérve az önkritika mezsgyéjére: valóban megtehettem volna, hogy jobban fellazítom ezt a nyelvezetet, elérhetővé téve így szélesebb közönség számára is, ami már önmagában fontos eredmény volna, hiszen van mit tanulnunk a francia mester „reflexív” szociológiájától, ha nem is a „befogadhatóság” terén.

Utolsó megjegyzésem arra a (liberális körökben közkeletű) fölvetésre vonatkozik, miszerint kritikáim „szélsőbaloldaliak” volnának. Bár a jelző maga imponál, korántsem a „baloldaliság” képezte az írásom tétjét. De ha már szóba került, jelen körülmények közt a legradikálisabb ellenállási kezdeményezéseket is mérsékelt konzervatív, polgári kritikáknak gondolom, a magát „rendszerkritikus” értelmiségnek tekintő közeg pedig fontos tudományos, tudományismertető, esetenként szociális és mozgalmi, de meglátásom szerint elsősorban becsülendő intellektuális és közösségépítő tevékenységet folytat.

Leegyszerűsítve: amíg nem az általános sztrájk megszervezése és az oktatói-kutatói szférában a jóval magasabb bérek és a több autonómia radikális eszközökkel történő kiharcolása a fő motívum a Fidesz tudománypolitikájával szembeni értelmiségi ellenállás során, addig véleményem szerint a „baloldaliság” pesti szalonokban magas referenciák alapján folytatott közvetlen társadalmi tét nélküli duma csupán. Persze affiliációval nem rendelkező társadalomtudósként a beszélő pozíciójának hitelessége megkérdőjelezhető és merőben teoretikusnak tűnhet. Csakhogy e tekintetben személyes tapasztalatom az, hogy belülről fojtanak el minden ilyen törekvést. Még egyszerűbben: nincs partner a radikális és a hatékonyság elvét szem előtt tartó cselekvéshez, a radikálisok így marginalizálódnak és korszerűtlenné válnak, akiket ennek tetejébe – mivel nem tartoznak egyik (érdek)körhöz sem – minden oldalról többnyire kétes nívójú kritika ér.

Nyilván ez is jóval bonyolultabb kérdés és hosszabb kifejtést igényelne, sokféle „baloldaliság” és tevékenységtípus létezik ugyanis. A cikkemre érkezett válaszreakciókból mindenesetre a föntiek kapcsán azt érzékeltem, hogy bizony még a „baloldaliság” (bármit is jelentsen) elsajátításáért is szimbolikus küzdelmek folynak, és azok egy része érzi legjobban szükségét, hogy a „radikális baloldali” – ismétlem, cikkem szempontjából nem releváns, utólag rám aggatott – jelzőtől megfosszanak, akik maguk is e térfélen játszanak: „Nehogy már az legyen itt a radikális baloldali, aki olvasókörök helyett forradalmat akar szervezni?!” – persze, ismét ironizálok.

Legyen vita! 

Úgy gondolom, hogy az a tény, hogy nem éltem a számomra tálcán kínált lehetősséggel, hogy a személyeskedésre személyeskedéssel reagáljak, kis jóindulattal értelmezhető akár gesztusként is. Szűccsel (és másokkal), elegánsan fogalmazva, „eltérő álláspontjaink” ellenére is több bennünk a közös, mint arra a „válaszreakció” vagy akár az első cikkem alapján következtetni lehetne. Mindannyian mélyen ellenezzük a Fidesz tudománypolitikai törekvéseit, és talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy mindannyian szeretnénk, ha a megalázó kutatói-oktatói bérek helyett jóval nagyobb megbecsülésben lenne részük azoknak, akik még Magyarországon terveznek tudományt csinálni.

Tudom, hogy a hivatalos tudósok is hozzám hasonló felháborodást éreznek azzal kapcsolatban,^[4] hogy miközben a kormány épp az autonómia utolsó diaszpóráit is kíméletlenül maga alá gyűri, állami pénzen gründolt színvonaltalan udvari tudományra költ beláthatatlan összegeket. Biztosra veszem azt is, hogy a többség nagyobb kutatói autonómiát akar és olyan körülményeket, amik a nemzetközi színvonalú (társadalom)tudományos munkát a legmagasabb szinten elősegítik.

Ezenfelül biztosra veszem azt is, hogy sokan vannak olyanok, akiknek a jelenlegi intézményes tudományos rendszer kisebb-nagyobb mértékű sérülést, ad absurdum traumát okozott, pl. mert aránytalan mértékű adminisztratív munkákkal használta ki, terhelte le, nem segítette a szakmai előmenetelét, arra érdemteleneket honorált státusszal, ösztöndíjjal, kitüntetéssel, vagy mert kvázi képen röhögték, mikor egy állásinterjún azt hangsúlyozta, hogy kutatói és publikációs kiválósággal (tehát nem aránytalan mennyiségű adminisztrációs bedolgozással) tervezi öregbíteni az őt alkalmazó intézmény hírnevét. Végül csak remélni tudom, hogy a többség is úgy gondolja, a Magyar Tudományos Akadémián olyan kutatói kiválóságoknak van helyük, akik szerint, ha nem lehet autonóm kutatást végezni, akkor egyáltalán nem is érdemes.

Jó volna elkerülni azt, amit Hadas Miklós (2017: 227) a következőképp fogalmaz meg:

„A történelmi beszorítottság békaperspektívája azt eredményezi, hogy Magyarországon húsz írni tudó ember öt folyóiratot létesít, és a falu kocsmájában létrehozott párt a szomszéd falu kocsmájában létrehozott pártot tekinti legnagyobb ellenségének.”

A föntiek szellemében remélem, hogy érvek mentén folytatott előremutató viták bontakoznak ki az ellenállásról és annak lehetséges módjairól. Kár volna ezt a tapasztalatok alapján egyre csekélyebb lehetőséget elszalasztani.