Aus meiner Zelle vor dem leeren Blatt
Im Kopf ein Drama für kein Publikum
Taub sind die Sieger die Besiegten stumm
Ein fremder Blick auf eine fremde Stadt
Graugelb die Wolken ziehn am Fenster hin
Weißgrau die Tauben scheißen auf Berlin

Heiner Müller, 1994

 

A kasseli kormányhivatal vezetőjét, Walter Lübckét (CDU) meggyilkolta (agyonlőtte) a Németországban meglehetősen ismert, többször megvádolt és elítélt (gyújtogatás, robbanóanyaggal való visszaélés, emberölési kísérlet) neonáci „aktivista” (verekedő), Stephan E. Walter Lübcke többször nyilatkozott a menekültek befogadása mellett és a fajgyűlölet ellen, ezért ölték meg. Neonáci fenyegetések hatására Markus Nierth tröglitzi polgármester még 2015-ben lemondott (hasonló okokból), de máig a meggyilkolásával kecsegtetik. A kölni főpolgármestert, Henriette Rekertet egy neonáci nyakon szúrta (ugyanezért), napokig kómában feküdt, alig sikerült megmenteni az életét. Az altenai polgármesterre, Andreas Hollsteinra (CDU) is késsel támadtak neonácik. Ugyanazért. Viviana Weschenmoser körzeti szociáldemokrata vezető Horb községben pisztolytöltényeket talált a postaládájában (elterjedt fenyegetési módszer „bizonyos körökben”), ugyancsak töltényeket talált a postaládájában Heiko Maas szövetségi külügyminiszter (SPD). Ugyancsak a menekültkérdésben tanúsított magatartása miatt.

1993 óta neonácik 140 embert öltek meg Németországban. Ezt a tényt nagyon ritkán, nagyon kevesen szokták emlegetni vagy pláne hangsúlyozni.

Természetesen nem pusztán merényletekről van szó. Walter Lübcke meggyilkolását több hónapos internetes hajsza előzte meg. Ezt részben a szervezett szélsőjobboldal (helyi, olykor országos ismertségű) médiahírességei, celebjei, politikusai művelték nyíltan, névvel.

Legutóbb menekültek, „bevándorló hátterű” németországi közéleti személyiségek, baloldaliak, zsidók kaptak – százával – neonáci fenyegető leveleket, többek között a már megsebesített Henriette Reker és Andreas Hollstein.

Számtalan helyen volt a napokban bombariadó fenyegető üzenetek és hívások miatt, a rendőrség több helyen valóban talált robbanóanyagot, rejtekhelyen fegyvert stb.

A magyarországi cigánygyilkosság-sorozat – amelyre (ismeretlen és érthetetlen okból) a magyar sajtó nem használja a „neonáci/újfasiszta terrorizmus” terminust, amely megilleti – rokon jelensége volt az NSU („Nationalsozialistischer Undergrund”) akciója, amelyben nyolc németországi törököt és egy görögöt lőttek agyon, csupa kisembert, meg egy rendőrnőt. (Az NSU-ról, ideológiai előzményeiről ld. ezt a kitűnő összefoglalást itt. ^[1])

A christchurch-i (Új-Zéland) mecseteknél történt neonáci merénylet (51 halott, 49 sebesült), a pittsburgh-i zsinagógában elkövetett merénylet (11 halott) szintén a menekültkérdés, a bevándorlás miatt történt, elkövetői szintén újfasiszták. Ideológiájuk egységes – más náci, fasiszta források mellett mindannyian Renaud Camus francia uszító (könyvei innen neonáci és antifa olvasóink számára letölthetők) Le Grand Remplacement c. paszkvillusából merítenek.

Ezt az írást követi Brendon Tarrant, a christchurch-i fasiszta gyilkos The Great Replacement c. kiáltványa, amelyet nekem ugyan nem sikerült alaposan végigolvasnom, de beteges hajlamú olvasóinknak így is bízvást ajánlhatom.

Az európai szélsőjobboldal akkori vezéreinek, Heinz-Christian Strachénak és Matteo Salvininek a budapesti látogatása alkalmából rámutattam a Mércén , hogy a Renaud Camus-től (és a christchurch-i fasiszta gyilkostól) származó „népességcsere” fogalma középponti eleme Orbán Viktor magyar miniszterelnök migránsügyi beszédeinek, a jeles francia fajgyűlölő és kultúrfasiszta a magyar államvezető nagy híve és tisztelője, máskülönben az adófillérekből támogatott magyarországi kormánysajtó gyakori szerzője és ünnepelt sztárja. A globális szélsőjobboldal „ikonjáról” – aki a Donald Trump által megdicsért charlottesville-i neonáci zavargók (jelszavuk: „Jews will not replace us!”) kedvence és ihletforrása volt – a New York-i The Nation közölt érdekes portrét, érdemes elolvasni.

Amióta a magyarországi kormány – külpolitikai okokból, a szélsőjobboldal (már akiben) csalódást keltő európai választási eredményei miatt – kissé tompította a menekültek, bevándorlók elleni gyűlöletpropagandáját (amelyet az ún. ellenzéki pártok és mérvadó független médiák csak hangfogóval vagy sehogy se mertek és mernek bírálni), tehát amióta ez nem azonnali és honi aktuálpolitikai kérdés, mind a probléma maga, mind a szélsőjobboldal terjedése lekerült az „itthoni” napirendről. (Még a kormányzó magyar szélsőjobboldal harci és szennysajtójának a fókuszából is kikerül, olykor egész napokra, s akkor is csak a „bevándorláspárti” magyar pártok – bár ilyenek egyáltalán nincsenek – szapulására használják főként.)

A valódi magyar baloldal publicisztikája is úgy tesz, mintha immáron aggály nélkül vissza lehetne térni az alig létező neoliberális nyugati kapitalizmus (amely fokozatosan védővámos-etatista-nacionalista kapitalizmussá alakul vissza, már nem először, de ez Magyarországon – amely ennek egyik jellegzetes példája, bár a legfontosabb persze az Egyesült Államok – észrevétlen marad) régi típusú, „antiimperialista” szemléletű bírálatához, mintha a parlamentáris küllemű, ám posztfasiszta lényegű államok (amelyeknek szintén Magyarország a klassszikus példája) nem is léteznének, s mintha a neonáci revival nem lenne nemzetközi jelenség. Pedig ez semmi egyebet nem jelent, mint Orbán Viktor miniszterelnök taktikai fordulatainak szolgai (bár öntudatlan) követését.

Ha Orbán Viktor valamiről nem beszél, akkor az nincs, ha Orbán Viktor már nem akarja beléptetni európai képviselőit a szélsőjobboldali – úgy értem, a nyíltan szélsőjobboldali – pártcsoportba, akkor a fasizmus problematikája eltűnik a szemhatárról. (Olyannyira, hogy az örökérvényű politikatudományi és politikaelméleti fejtegetések Orbán úr legyőzhetetlenségéről már nem is említik a migránsellenes giga-megakampányt, a „Stop Soros” törvényt és a többit, ez a két hétig érvényes szakmai tökély.) Gyalázatos állapot. Meg persze nevetséges.

Pedig ezek a jelenségek a Magyarország számára oly fontos szomszédban, Ausztriában – tessék megnézni a bécsi Der Standard fasizmusspecialistájának, Irene Bricknernek a sorozatát, akár (sajnos) naponta – és Németországban fordulnak elő. (Meg hát ne feledkezzünk meg a magyarországi újfasiszták – a kormánymédiák és a parlamenti többség homofób zümmögőkórusától implicite támogatott – erőszakos támadásairól LMBTQIIA+ rendezvények ellen a napokban. Vagy a kijevi nagy neonáci koncertről. Satöbbi.)

A Kelet-Közép-Európában, így a magyar nyelvterületen is a stabilitás és a jólét jelképeként ismert Németország már a múltkori választások óta politikai válságban van. Még ennél is mélyebb válságban van a másik három legnagyobb európai ország: Nagy-Britannia (ahol az EU-ból való kilépést pártoló angol konzervatív választók inkább lemondanának Skóciáról és Észak-Írországról, csak hogy szabadulhassanak Európától, mindenekelőtt a kelet-európai vendégmunkásoktól), Olaszország, Franciaország. A közvéleményben dominánsak a xenofóbia, a rasszizmus, az antiszemitizmus különféle verziói, ill. a szélsőjobboldali „romantikus antikapitalizmus”.

Az ellentmondásos európai választási eredmények ellenére a fasisztoid dinamika erősödik, nem annyira az explicit szélsőjobboldali pártok sikerei miatt (bár erre is akad példa, gondoljunk a Legára, Salvini pártjára vagy Marine Le Pen győzelmére), hanem azért, mert a migránsellenes, sovén/fajgyűlölő retorika terjed a klasszikus polgári-konzervatív és „keresztyén” körökben, sőt: a baloldalon is. (Itt persze „osztályharcos” köntösben, ami számunkra különösen visszataszító.)

A magyarországi – mindent átható – szélsőjobboldali ideológiai mozgósítás (amely, összhangban a korszellemmel, nem társadalmi tevékenységre sarkall, hanem tisztán passzív médiamozgósítás, úgyszólván demobilizáló mobilizáció) elhitette a magyar ajkú duna-medencei közvéleménnyel, hogy Angela Merkel (no meg szegény Jean-Claude Juncker és – úúúúúúúúúúúúúúúúúúúú – Soros György) a fő „migránssimogató”. Holott Merkel (amint Christine Buchholz, a Bundestag balpárti képviselője is kifejti a New Left Review legfrissebb kettős számában, II/116-117) egyszerűen opportunista, aki a közvélemény változását követve már nagyon régen szigorú menekültellenes rendszabályokat léptetett életbe, és – egyetemben az osztrák állammal, a mintegy véletlenül megbukott Kurz/Strache-kormánnyal – megnövelte a menekültek visszaküldésre szolgáló „jogi” ürügyek számát. (Mindkét országban sötét reakciós – Seehofer, Kickl – lett a belügyminiszter, újabban a tárca egyik hivatalos neve Németországban Heimatsministerium…)

A németországi szélsőjobboldal – AfD, Pegida, NPD, Combat 18, erőszakos/paramilitáris neonáci osztagok, „harci” sajtó egészen a minden újságosnál, a német nyelvterület minden vasútállomásán kapható, népszerű kriptofasiszta hetilapig (Junge Freiheit ) vagy a Jürgen Elsässer szerkesztésében megjelenő, befolyásos kriptonáci „intellektuális” Compact konteómagazinig, amely „Remény Európának” c. újabb különszámának címlapján Salvini, Le Pen és Orbán fényképét hozza stb. – kérdése elválaszthatatlan a keletnémet kérdéstől^[2].

Ugyanis nemcsak a néhai szovjet tömb és ex-Jugoszlávia számos országában jött létre a „hivatalos”, egyenruhás, a nyilas-vasgárdista-usztasa-Hlinka-gárdista utódszervezeteken, rohamosztagokon, mikropártokon messze túl terjedő rasszista-soviniszta szélsőjobboldal, hanem az egykori NDK területén is. A német újraegyesülés – hasonlóan az 1990-es években az egész Kelet-Európában kialakult, romboló „transzformációs válsághoz” – gazdasági, szociális, politikai, infrastrukturális és demográfiai katasztrófát jelentett Kelet-Németországnak, ahonnan (a későbbi lengyelországi, romániai, ex-jugoszláviai, ukrajnai, magyarországi tömeges menekülésre emlékeztetően, ám jóval korábban) elvándorolt Nyugat-Németországba a szakképzett munkaerő, a fiatal és középkorú „aktívak” talán fele, a helyi gazdaság (főleg az ipar) és intézményrendszer, életforma, politikai identitás rendszereit szétzúzta „a fordulat” (die Wende). S ahol – számtalan szépirodalmi, publicisztikai és dokumentumpróza-példa alapján állíthatjuk – az emberek a Nyugat által legyőzöttnek érzik magukat, s ahol a konszenzuális, uralkodó nyugatnémet „liberális antikommunizmust” nemzeti megaláztatásként érzékelik.

Kitűnő írás (Jonas Kuhn: „Honeckers Rache. Warum der Osten nicht nur auf der Landkarte rechts ist”, Konkret 6/2019; ez nyilván utalás Robert Kurz híres könyvének címére: Honeckers Rache. Zur politischen Ökonomie des wiedervereinigten Deutschland, Berlin: Tiamat, 1996) foglalkozik avval, hogy milyen társaslélektani hatással volt a lakosság világnézeti és történetfölfogására az NDK legfőbb identitáselemét jelentő „tekintélyelvű antifasizmus”. Akárcsak Nyugat-Németországban, a háború utáni pörök, kivégzések és tisztogatások lezárulta után a maradék náci párttagság és hivatalnokság némán beolvadt az új rendszerbe, amely keleten kénytelen volt eltűrni az informális neonáci hálózatok létét (hiába épült be a Stasi ezekbe is), különösen – ott is – a fociultrák szubkultúráiban, ahol domináns volt a fiatal munkásság részaránya. (Az NSZK-ban ez bonyolultabb és kiterjedtebb probléma volt évtizedekig, emlékezzünk a Globke- és a Kiesinger-ügyre, és í. t.)

„Az új szövetségi tartományok” (eufemizmus a volt NDK jelölésére) relatív szegénysége, anyagi, politikai és kulturális alárendeltsége, a lakosság elégedetlensége, sértettsége, megalázottság-érzése a rázúduló nyugatnémet és európai kapitalizmussal szemben Kelet-Németország nemzeti pártjává tette kezdetben a PDS-t (a későbbi Die Linke magvát). (Nálunk szégyenlősen eltagadják, hogy az MSZP elsöprő sikere 1994-ben – amelyet megelőzött a „függetlenként” induló egykori tanácselnökök tömeges sikere már az 1990-i [!] helyhatósági választásokon faluhelyt – milyen egyértelmű és persze hiábavaló népszavazás volt a rendszerváltás ellen.)

Az NDK – minden formális és ünnepélyes „soha többé”, antifasizmus és „internacionalizmus” ellenére, amely utóbbi „antiimperialista” nyugatellenességet jelentett – erőteljesen nacionalista állam volt (gondoljunk a keletnémet Nationale Volksarmee [!] porosz uniformisára és militarista, wilhelminus díszszemléire), ahogy Kuhn írja, a „bessere deutsche Heimat”, a jobbik német haza megtestesítője (a kommunista Johannes R. Becher és Hanns Eisler „Auferstanden von Ruinen” kezdetű, egyébként nem csúnya NDK-himnuszának refrénje: „Deutschland, einig Vaterland!”).

Az NDK-antifasizmus a keletnémet nemzeti büszkeség része volt (és – paradox módon, részben – maradt) a sokáig „revansista”, területeket visszakövetelő NSZK-val szemben. (Az feledésbe merült, hogy az Odera-Neisse határvonalat 1950-ig a Wilhelm Pieck és Walter Ulbricht vezette keletnémet kommunisták se ismerték el, Nyugat-Németországban először 1970-ben [!] a Brandt-kormány, de még 1972-ben is bizalmatlansági indítványt nyújtott be emiatt az akkor ellenzéki CDU.)

Ez a fajta, sok tekintetben nagyon is hagyományos antikapitalista és nyugatellenes hazafiság 1989 után, az újraegyesülési krízis, majd a további válságok hatására a ressentiment és az elkeseredés politikai formáit a német romantikus polgárellenességben találta meg. (A nyugatnémet befektetőket akkoriban „megszállóknak” mondták és gyűlölték Kelet-Németországban, az olyan egykori disszidenseket pedig, mint Wolf Biermann, „kollaboránsoknak”. Biermannt, akinek a dalait szerettem valaha, csakugyan nehéz elviselni.)

Pár hete mondta nekem egy thüringiai polgárasszony – sikeres vállalkozó, szállodatulajdonos, egykori műszaki értelmiségi és üzemigazgató – szó szerint a következőt: „Életem legnagyobb büszkesége és legnagyobb boldogsága, hogy részt vehettem a Német Demokratikus Köztársaság építőmunkájában!” Ilyesmit másutt Kelet-Közép-Európában azért nemigen hallani.

Ő persze Die Linke-szavazó, de a közvélemény-kutatásokban a regionális választások előtt mind Thüringiában, mind Szászországban, mind Brandenburgban a Le Pennél jóval radikálisabban szélsőjobboldali AfD vezet. Tartományi szinten koalíciós kormányokról beszélnek a CDU és az AfD részvételével. „A jobbik német haza” koncepciója antikommunista éllel támadt föl, hiszen a Die Linke ma már zömmel nyugati párt (most először a tagjainak a többsége is nyugatnémet, nagyvárosi, középosztályi és fiatal), amelyben a keletnémet állampártba (SED vagy NSZEP) a berlini fal szétszedése előtt pár nappal dacosan belépett Sahra Wagenknecht migránsellenes-nacionalista irányzata a Balpártban háttérbe szorult. Az új keletnémet nemzeti néppárt az AfD. (Vö. evvel az összefoglalással.)

Mint a világon mindenütt, a feminista, környezetvédő, antirasszista-antifasiszta, befogadó, LMBTQ-barát, multikulturalista, antinacionalista, föderalista, büntetésellenes-permisszív, kisebbségvédő – ma már rendszerint „kultúrmarxistának” vagy „liberálisnak” (mindkét esetben tévesen) pocskondiázott – baloldal látszik az „establishment”-nek és az „elit”-nek, holott sehol sincs hatalmon (s ezt a szélsőjobboldali korszellem nyomására egyre többen elfogadják persze a hagyományos baloldalon is), s evvel fordul szembe a „vesztesek” radikalizmusa a kapitalizmus helyett.

Ez éppen olyan hamis konstrukció a „polgári ellenfél” jellemzésére (bár föltehetőleg kevésbé veszedelmes), mint a zsidó volt az 1920/30-as években. (Ld. a Kommunisták Németországi Pártjának fölhívását a náci munkástestvérekhez, az NSDAP és az SA tagjaihoz [1931] itt: The Weimar Republic Sourcebook, szerk. Anton Kaes, Martin Jay, Edward Dimendberg, Berkeley/London: University of California Press, 1994, 167-169.)

De mint minden konstrukció (és minden szó), ez is egyben tett, amely egyértelműen liberális irányba tolja a „kulturális” baloldalt, ami talán új skizma kezdetét jelentheti. (Vö. cikkemmel az európai választások eredményéről.) Ez egyelőre a vesztésre álló baloldal belügye, de ennek a kisebbségnek az otthonában ez házi tragédia lehet. (Vagyis a marxi mondás szerint – először tragédia, másodszor bohózat – valójában komédia.)

Mintha az emancipációs célokat el lehetne választani egymástól. Mintha a drága öreg Friedrich Engels nem a család, a magántulajdon és az állam hármasában látta volna a magyarázandót. (Ha tetszik: a dzsender, a kapitalizmus és az intézményes kényszer hármasságában.)

Ennél a csipetnyit se változó reakció jóval okosabb. Hogy megint a kitűnő Konkretból idézzek, ezúttal Lars Quadfaseltól: „Je weniger revolutionär die Zeiten, desto paranoider die Konterrevolution” (minél kevésbé forradalmiak az idők, annál paranoiásabb az ellenforradalom). Amikor Kevin Kühnert, a Juso (fiatal szociáldemokraták) elnöke néhány nagyvállalat államosítását javasolta – ez merő semmiség, ilyesmit ezerszer műveltek már Nyugaton, anélkül, hogy a tőkés rendszernek bármi baja esett volna – , kitört a sikoltozó pánik (ugyanez történik Amerikában Bernie Sanders roppantul szerény indítványai miatt), hogy jön A SZOCIALIZMUS, jesszus, új NDK, Pol Pot, mifene.

Miközben a baloldalon bátor nonkonformisták (rajta! rajta!) a „nyugatos” meg „európai” feminizmust és antirasszizmust (mint „szimbolikus” és „identitásproblémát”) szeretnék kiiktatni az osztályharcból, Orbán Viktor hangja, az Origo két európázás és sorosozás között végtelenül elégedetten ír az EU új programjáról:

„A dokumentum első pontja az állampolgárok és jogaik védelméről szól. Ide tartozik a külső határok védelme, az illegális migráció elleni fellépés, a terrorellenes harc, a schengeni övezet megőrzése, a védelem a kibertámadások, a félretájékoztatás és az úgynevezett hibrid hadviselés ellen, valamint a közös értékek, a jogállamiság érvényesülésének fenntartása.” Azaz: „Biztosítanunk kell a fizikai terünk integritását. Tudnunk kell, és nekünk kell megszabnunk, ki lép be az EU területére, ez abszolút előfeltétele a biztonság garantálásának.” Brüsszel nem migránssimogató.

Ezt a programot hajtja végre Salvini, aki továbbra is a tengerbe óhajtja fullasztani a menekülteket. Mindeközben tovább folyik az iszonyatos öldöklés Szíriában, Jemenben, Szudánban, Líbiában, Maliban, nemsokára talán Algériában (ahol forradalom és ellenforradalom feszül egymásnak most, vö. Leïla Ouitis cikkével), a nagyhatalmak teljes közönye vagy rosszindulatú beavatkozása mellett, és Európa ma már az égvilágon semmit se akar, csak azt, hogy az áldozatokat távol tartsa magától. (De ne képzeljük egy pillanatra se, hogy ezek a konfliktusok maguktól vannak, és hogy csak az orosz légierő lődöz Szíriában; az Egyesült Államok és Izrael gyalázatos és ostoba, ám tragikus eredményekhez vezető közel-keleti politikája mellett hajlamosak vagyunk megfeledkezni Nagy-Britannia szégyenletes szerepéről: a brit kormány a szaúdi és az emirátusi „biztonsági erők” anyagi támogatása és fegyverellátása mellett kiképzi az „erélyes kihallgatások” és hasonlók szakkádereit, a bombázópilótákat stb., amellett saját „különleges erői” aktívan részt vesznek a jemeni polgárháborúban a szaúdi dinasztia és az általa pénzelt és mozgósított „milíciák” [terrorista osztagok] oldalán, vö. Tom Stevenson: „What Are We There For?”, London Review of Books 41/9, 2019. május 9.).

A menekültek – a polgárháborúk és éhínségek elől egyelőre saját országuk más területeire húzódott, gyűjtőtáborokban tárolt, járványoktól tizedelt, alultáplált, erőszaknak kitett menekültek – száma: 70 millió fő. Az együttérzés meg szezonálisnak bizonyult.

A hagyományos („őshonos”…) nemzeti és nemzetiségi konfliktusok is éleződnek – Magyarország pl. föltűnően rossz viszonyban van minden közvetlen szomszédjával (ahogyan ez több mint évszázada szokásunk), kivéve Szerbiát, ahol az Aleksandar Vučić rendszeréhez való túlzott közelség magyarellenességet vált ki a megosztott közvéleményben, Orbán Viktor meg mindent elkövet a Balkán-félsziget destabilizációja érdekében, amire nagyon rá fogunk fázni; Magyarország, akárcsak a XIX. század végétől mindig, a geopolitikai és nemzetiségpolitikai Jágó szerepét játssza a nemzetközi játéktérben anélkül, hogy a hazai közönségnek erről fogalma lenne – , az európai közvélemény újra megtanulja az „irredenta” szó jelentését, egyáltalán nem csak Orbán miatt (Besszarábia, Dél-Tirol, Isztria, a Krím-félsziget stb.). A boszniai konfliktus lángját élesztgető, mindenütt másutt szalonképtelen Milorad Dodikot, a boszniai Szerb Köztársaság „elnökét”, a háborús bűnös Milošević, Karadžić és Mladić nagy tisztelőjét épp most fogadta Orbán és Áder, a marseille-i merényletben bűnrészes jákfai vitéz Gömbös Gyula nyomdokain. Nemzeti örökségünk, Jankapuszta!

„Száznál több oka a magyarnak,/Hogy jó testvérnek vallják mindenütt” – írta Ady Jean Jaurès halálára (1914. július 31-én ölte meg a nacionalista merénylő) szerzett versében. De hát tudjuk, a próféták hiába beszélnek.

A legnagyobb tőkés gazdaságok (élükön az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával) antiglobalizációs, antineoliberális, védővámos-izolacionista, soviniszta-etatista fordulata, amely a nemzetközi intézmények (az ENSZ-től az Európai Unióig és számtalan nemzetközi egyezményig, szerződésig és egyezségokmányig) fölbomlásával jár – a Népszövetség hajdani sorsa merül föl a történelem ismerőiben – nagyjából lehetetlenné teszi a válságok (a klímaválság, a demográfiai válság, a menekültválság, a harmadik világ háborúi, nyomora és instabilitása, a félperiféria nemzeti ellentétei) megoldását.

Épp most vétózta meg az európai klímaegyezményt a magyar, a cseh és a lengyel kormány. A pénteki budapesti sajtóvisszhang elhanyagolható. (Sok százezres tiltakozó tömegtüntetés lenne indokolt és természetes.) Az EU is nyolcadrangú taktikai és személyi kérdésekkel van elfoglalva.

Az újfasizmus nem áll szemben a jelenlegi nemzetközi és nemzeti tőkés hatalommal, hanem támogatja és radikalizálja – a konfliktus és a háború irányában.

A szépecskén fasizálódó államvezetések – összhangban a bal- és jobboldali ellenzékükkel! – „szakítva az elitizmussal” („eliten” néhány egyetemi tanszék és kis jogvédő csoport értendő, nem a tőzsde és nem a nagyvezérkar, fölöttébb kacagtató módon) „hallgatnak a közvéleményre”, azaz a xenofób-rasszista szélsőjobboldalra. Épp most szólalt meg Joachim Gauck evangélikus lelkész, a Német Szövetségi Köztársaság volt elnöke, egykori keletnémet másként gondolkodó, a Stasi-archívum atyja, aki jelentős és nagyon buta nyilatkozatban sürgette a megértést a szélsőjobboldal iránt (ld. itt). Ez most a mérsékelt balközép hangja.

A mérsékelt balközép teljesen megadja magát a jobboldalnak Németországban és Ausztriában, miközben a szélsőjobboldal folyamatosan erősödik. Teljes tévedés azt hinni, hogy a Strache/Gudenus-botrány végzetesen meggyöngíti a nagy osztrák szélsőjobboldali pártot (ld. Franz Schandl: „Darmspiegelung auf Ibiza”, Der Freitag 21, 2019. május 23.). Alig pár százalékot vesztett, Sebastian Kurz jobboldali néppártja azonban szárnyal és készül a szocdemekkel való nagykoalícióra, ami nyilván a nagy múltú SPÖ végzete leend. (De vannak még rosszabb variánsok is.)

Magunk között beismerhetjük – hiszen ezt a cikket, mint minden nem kizárólag magyar belpolitikai témájú írást, kevesen fogják olvasni – , hogy rettenetesen elszaporodtak a nemzetközi viszonyokhoz nem is konyító személyek nagyívű világpolitikai költeményei. (Ezt jól jelzik a már keletkezésük pillanatában elavult, ráadásul félreértett Fukuyama- és Huntington-féle fércművekre – meg újabban a Yuval Noah Harari-féle Schmachtfetz’n-idézetekre – hivatkozó, szüntelen ostobaságok.)

Ezek a tíz-tizenöt évvel ezelőtti viszonyokra vonatkoznak a legjobb esetben, és a legelemibb terminológiai hibákban és történelmi műveletlenségben szenvednek. A szerzők zöme a szimpla újságolvasásra se hajlandó vagy képes. Pedig minderre épp úgy szükség van, mint volt bármikor eddig. A múlt vakfoltjai is nagyrészt megmaradtak. Ahogyan a XX. század elején Magyarországon mindenki Párizsra figyelt, és halvány fogalma se volt Ausztriáról és a Monarchia többi országáról, se a nagy-magyarországi nemzetiségekről, se a szomszéd országokról (amelyekről ma is ugyanazokat a tanulatlan, rosszhiszemű legendákat hajtogatják, mint százhúsz évvel ezelőtt; és több mint száz éve írják J-vel Nicolae Iorga vezetéknevét…), ugyanúgy ma is – nagyon kevés tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – egy képzelt hungarocentrikus világegyetemről szólnak a beszámolók, amelyet az amerikai babona-, gagyifilm-, pop-, tévésorozat- és sportkultúra ömlesztett szemétóceánja egészít ki harmonikusan, Európa meg rég eltűnt a horizontról, eltekintve „a kinti (!) magyarok” beszámolóitól, amelyek a pesti FB- és Instagram-bejegyzéseket okádják vissza ránk (az angol meg német „mentalitásról” szóló képtelenségeket, etnicista közhelyeket és egyéb ragyogványokat), s ezeket halljuk „életanyagként” népszerű rádióműsorokban, amelyeket valóságként vesznek tudomásul a profi kultúrahiánynak kiszolgáltatott, szerencsétlen hallgatók.

Ehhez járulnak hozzá derék ösztöndíjasaink, akik a saját nyugati egyetemi tanszékükön véletlenül épp szokásos politológiai tájszólást beszélik papagájmódra, miközben – tapasztaltam – egyáltalán nem érdekli őket annak az országnak a mélyebb élete, históriája, ahová a balsors vetette őket találomra. S úgy jönnek haza, ahogyan elmentek, csak egy kicsit tájékozatlanabbul.

Pedig a világ, hajh, létezik, és minden lényeges fizikai és szellemi szemszögből nézve: rettenetes állapotban. Hála a legújabbkori magyar történelemnek, elég fontos helyen vagyunk (államunk A Rossz megtestesülése a legtöbb európai szemében, ami persze hallatlan túlzás és fölületesség, de ideológiai tény).

Azt, hogy mindennek semmi haszna, az is bizonyítja, hogy amiként a magyarországi ellenzéki polgári pártok reprodukálják kicsiben Orbán Viktor hatalmi logikáját, ahogyan „Undorodom tőletek” c. cikkemben leírtam, senkinek nem nagyon látszik föltűnni, hogy a Nyugat sokfelé, így Kelet-Európában is szokásos baloldali bírálata – amely a forgalmi-fogalmi-absztrakt szférára (hitelüzlet [bankok], pénzügyi szolgáltatások, tőzsde, biztosítás, befektetési alapok, internet) korlátozódik a völkisch antikapitalizmus jobboldali szokása szerint, s amely az egyenlőség polgári gondolatát képviseli újra – egyre jobban közeledik az uralkodó osztály fölfogásához, amely nagyon jól érti, hogy a 2008-i válságban kompromittálódott s immár haszontalan neoliberalizmust a szemétre kell vetni. Az uralkodó osztály pontosan tudja, hogy az államkapitalizmus is kapitalizmus, hogy a „reálszférát” is a pénz „mozgatja”, s hogy a jóléti állami/redisztribúciós/tervező változatokat (vö. Kína, Japán, Szingapúr, Dél-Korea) a mindig a kapitalizmus érdekeit szolgáló nacionalizmus gerjesztésére is föl lehet használni. A nemzetközi szabadkereskedelmi egyezmények zöldek és balosok követelte fölmondását Donald Trump viszi véghez. Persze ő meg Orbán a klímaegyezményeket is fölmondja… Szép kis látvány lesz a trumpista és orbánista és putyinista „antiliberális” baloldal, ha végre létrejön. (Az a „baloldal” – mint a romániai PSD, a szerbiai SPS, a szlovákiai Smer, a csehországi KSČM vagy az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja – , amely máris ilyen, persze nem baloldali, hanem konzervatív nacionalista.) De erre talán mégse fog sor kerülni.^[3]

 A neoliberális globalizmus szemmel látható hanyatlása az általa fönntartott nemzetközi békerendszer összeomlásához vezet.

A gazdasági válság „megoldása” a politikai válság. („Komám, eltévedtünk./Nagy ez a sötétség,/Fölgyujtottuk a világot/S nem látunk egy lépést.” Ady: „Két kuruc beszélget”.)

A szegény országok fölrobbanása, egyaránt reménytelen forradalmaik és ellenforradalmaik alkalmat nyújtanak a töredező Nyugat problémáinak az exportjára, miközben a dolgozó tömegek fölöslegessé válása a technikai modernizáció miatt – ez a folyamat a gépesítés és a piacra termelő modern mezőgazdaság kezdete, a XVIII. század vége óta tart és bővül – demográfiai és fogyasztási válságba fordul, a harmadik világban az államiság megszűnése következik be, amire a „fejlett” országok bombázásokkal és szögesdróttal („határkerítéssel”), vízbe fojtással, éheztetéssel válaszolnak; mindezt súlyosbítja a klímaválság, amelynek az enyhítése – a „megszüntetéséről” említés se essék, annyira reménytelen – a nemzetközi intézmények tönkretétele és a háborús veszélyek intenzívvé válása miatt képtelenség.

A posztfasiszta „establishment” és újfasiszta ellenzéke az egyik oka a válság legújabb alakváltozatának, a polgári társadalom erre nem kínál semmiféle gyógyírt. A nemzetközi marxista munkásmozgalom, amelyre (persze a minden eddiginél jobb történeti formájára) most akkora szükség volna, mint a falat kenyérre, nem létezik. De a krízis olykor produktív lehet – bár személyesen pesszimista vagyok – , és erre az eshetőségre csak az elméleti tisztánlátás készíthet föl bennünket, s ez a valódi baloldal autonómiáját teszi szükségessé: függetlenségét mind a liberális, mind a völkisch (legjobb esetben „romantikus antikapitalista”) tendenciáktól.

Ami nem jelenti a helyi és a részletküzdelmek iránti közömbösséget; ez morális kérdés, amellyel itt nem foglalkoztam, ám ez szerintem magától értetődik. Mint ahogy az is magától értetődik, hogy az antifasizmusból és az internacionalizmusból tapodtat se szabad engedni. Hiszen az ellenség nem pusztán rendkívül erős, hanem veszedelmesen el van keseredve: rémült és kíméletlen.