Érdeklődéssel kezdtem olvasni Prinz Dániel feltétel nélküli alapjövedelemről (FNA) írott cikkét a Qubiton. Érdeklődésem viszonylag gyorsan csalódottságba és elégedetlenségbe csapott át. Az igényes felületen megjelent cikk súlyos módszertani és intellektuális igénytelenségről árulkodik, és arról, hogy szerzője nem tud elszakadni a főáramú közgazdasági gondolkodást gúzsba kötő béklyóktól. Márpedig jelen társadalmunknak nagy szüksége lenne a dogmáktól megszabadított kreatív gondolatokra a megújulás (túlélés) érdekében. Lássuk röviden csalódottságom és elégedetlenségem okait!

Illendőség

Lehet, hogy régimódi vagyok, de meggyőződésem, hogy ha olyasmiről írok, mint az FNA megvalósíthatósága Magyarországon, akkor illetlenség a dolgozatban nem felsorolni azokat a létező magyarországi kezdeményezéseket, amelyek az FNA jövőbeni bevezetésén munkálkodnak. Illetlenség nem megemlíteni az Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelemért Egyesületet, a LÉT Csoportot vagy a Párbeszéd Magyarországért Pártot. A LÉT Csoportnak és a Párbeszédnek ráadásul összegszerű javaslatai vannak.

Kidolgozott, a költségvetési hatásokat (finanszírozást) is bemutató programok, amiket illik elővenni akkor, amikor azt állítjuk, hogy nincs ilyesmire pénz,

minimum azon a szinten, hogy vannak, akik szerint meg van és ezt ki is fejtették itt és itt.

Örülök, hogy sikerült Pogátsa Zoltán kollégám cikkét megtalálnia a szerzőnek, de 2014 óta számos hazai írás született még a témában. El tudom fogadni, hogy Pogátsa írása kompakt módon tartalmazta azokat az elemeket, amelyeket a szerző fel kívánt használni cikkében, de felhívom a figyelmét arra, hogy a bevezethetőségről nem ő ír először, és nem is én válaszolok a kétségekre először.

A cikkben az FNA definíciójához felhasznált Gébert Judit – Tőzsér János cikk nyomán született Scharle Ágota – Váradi Balázs publicisztika vitatja az FNA megvalósíthatóságát, amelyre Scheiring Gábor válaszol ugyanott (Scheiring Kettős Mérce blogon megjelent cikke is említésre méltó, amelyben az FNA mellett érvel hatásosan). Az ellentábor kétségeit MNB-s közgazdászok is megfogalmazták A feltétel nélküli alapjövedelem árnyoldalai címmel, amelyre én válaszoltam.

A finn alapjövedelem kísérletről is számos fontos értékelés született, ráadásul az alapjövedelemmel nem csak a finnek kísérleteztek (jól-rosszul), hanem mások is kísérleteznek, mely kísérletekről úgyszintén illik említést tenni (lásd pl. a Guardianen a Benefit or burden? The cities trying out universal basic income c. cikket). A közelmúltban a hvg.hu Beszélgetések a jövőről sorozatában „lángolt fel” a vita, lásd Váradi: Ne legyünk kísérleti terep!, Büttl: Akarjunk-e kísérleti terep lenni?, Gébert – Tőzsér: Hogyan beszéljünk a feltétel nélküli alapjövedelemről? Persze lehetetlen minden fontos kapcsolódó írást összeszedni (nekem sem sikerült most), ráadásul nem szakdolgozatot, hanem egy publicisztikát készített Prinz, de illett volna jeleznie, hogy nem előzmény nélküli a vita, amihez csatlakozik.

A fogalmi keret és számok

Minden tiszteletem Gébert Judité és Tőzsér Jánosé, de az ő definíciójuk még mindig nem ad választ minden kérdésre és az is problémás, ahogy Prinz írásában ezt a definíciót felhasználja. Először is ebből az FNA definícióból nem derül ki, hogy a „mindenki”^[1] alatt magyar állampolgárt, vagy minden rezindenst (Magyarországon tartózkodót) értünk-e? Ha állampolgárok kaphatják, akkor ebbe a kettős állampolgárokat is beleértsük? Vagy csupán a magyarországi állandó lakcímmel rendelkező magyar állampolgárokat? Nem nagyságrend, de például a börtönbüntetésüket töltő jogerősen elítélt rabok is kapják? Azok az állampolgárok is, akik külföldön dolgoznak, ám itthon élnek (ingázók)? Szőrszálhasogatásnak tűnhet, de fontos tisztázni, hiszen az érintettek köre nagymértékben változik a fentiekre adott válaszok függvényében!

Itt jegyezném meg, hogy az állampolgárság/ állandó tartózkodás is feltétel, ergo a feltétel nélküliség elméleti kategóriája a gyakorlatban nem létezik. Másodszor Gébert – Tőzsér definíciója semmit sem mondd arra vonatkozóan, hogy minden érintettnek ugyanazt az összeget kellene kapnia. Prinz írásában nagyvonalúan 83 ezer forint per fővel számol mind a 10 millió érintett (?) kapcsán – a KSH szerint 2018 január elsején 9 millió 771 ezer fő volt az ország népessége (!) – mondván, hogy ez majdnem eléri a létminimum összegét és könnyű vele számolni, mert évi 1 millióra jön ki per fő. Lehet, hogy könnyű vele számolni, viszont azonos fogyasztási egységként jelenik meg benne a 3 hónapos csecsemő, a 8 éves gyermek és a 49 éves felnőtt egyaránt. A létező koncepciók egyáltalán nem így számolnak.

A LÉT Csoport és a Párbeszéd koncepciója egyaránt alacsonyabb összeget határoz meg a gyermekek esetében. Mindkét program 25 ezer forintot számol a gyermekeknek (LÉT 2014, Párbeszéd 2016), ami tekintettel arra, hogy 2018. január 1-én KSH adatai alapján 1 811 329 fő volt a 0-18 korosztály lélekszáma, jelentős különbséget eredményez a kalkulált összegben. Prinz kalkulációjában a 0-18 éves korosztály alapjövedelem kifizetési igénye 1811 milliárd forint évente, ám a létező programok alacsonyabb jövedelmi összegét használva ez csupán 543 milliárd forint. És ez csak az egyik különbség, amely abból fakad, hogy míg Prinz azonos jövedelmi összeggel számol egyénenként, addig a létező programok eltérő mértékeket adnak meg gyermekek, munkanélküliek, dolgozó felnőttek, vagy éppen várandós kismamák esetében.

Az összes eltérésből adódó végső különbség a kiadási oldalon óriási! Prinz 10 000 milliárd forintról beszél, a Párbeszéd 2016-os javaslata 2 159 milliárd forintba kerülne. Azért ez elég jelentős különbség, nem?

Van szerencsém ismerni a Párbeszéd anyagának frissített verzióját (2018), amely gyermekek számára 30 ezer, munkanélküliek számára 60 ezer, várandós kismamák számára 90 ezer és a dolgozók számára 150 ezer forintot javasol – ez utóbbi a 2018-as nettó minimálbér emelését, praktikusan a minimálbér adómentességét (SZJA) jelenti. Az összes kiadás az emelt számok mellett is csak 2 807 milliárd forint lenne, nem pedig 10 000 milliárd, ahogy Prinz állítja, önkényesen egységesítve a kalkulált juttatás mértékét.

Ha már itt tartunk, nem csak a 10 000 milliárd nem 10 000 milliárd, de a 2019-es magyar állami költségvetés kiadási oldala (viszonyítási pont) sem 14 000 milliárd forint, hanem 20 578 milliárd lásd 2018. évi L. törvény Magyarország 2019. évi központi költségvetéséről.

Nem tudom, hogy más hogy van vele, de szerintem nem mindegy, hogy az önkényesen becsült 10 000 milliárdot viszonyítom 14 000 milliárdhoz (Prinz) vagy egy reális terv alapján kiszámolt 2 159 milliárdot (2018-ra vetítve 2 807 milliárdot) 20 578 milliárdhoz.

Az előbbi 71,4%-os arányt mutat, míg az utóbbi 10,49%-ot, illetve 13,64%-ot. Kis különbség.

Tévedések, félreértések

Prinz a „mi mennyibe kerül?” körön belül is értetlenkedik egy kicsit, de végül elfogadja Pogátsa mondását, miszerint az FNA helyettesítené a többi szociális ellátást. Igen, az alapjövedelem kiváltana egy sor pénzbeli társadalmi jövedelmet (ez az összefoglaló nevük). Például a 25 [30] ezer forintos havi alapjövedelem (0-18 évesek) mellett nincs családi pótlék. És igen, az így megszűnő költségvetési kiadások csökkentik az FNA nettó finanszírozási igényét.

A szerző itt a szívéhez kap (indokolatlanul), hogy akkor bizonyára sokan rosszul járnak majd, hiszen vannak, akik jelenleg magasabb juttatást kapnak, mint az alapjövedelem. (Mármint az ő 83 ezer forintos kalkulációjánál alacsonyabbat – teszem fel). És ha igen, akkor mi van? A progresszív adórendszerrel is lesznek, akik rosszabbul járnak, a baloldal mégis szeretné bevezetni (még a Momentum is), az egykulcsossal meg sokan rosszul jártak, a Fidesz-KDNP mégis bevezette.

Egy adó vagy juttatás bevezetése ellen elég gyenge érv, hogy lesznek, akik rosszul járnak vele: mindig vannak, akik rosszul járnak, a kérdés az, hogy az új rendszer összességében igazságosabb és fenntarthatóbb-e, mint az előző volt.

Ráadásul egyáltalán nem szükségszerű, hogy minden jelenlegi szociális juttatás megszűnjön az alapjövedelem mellett! Arról már ne is beszéljünk, hogy miközben az alapjövedelem esetén egy pénzbeli juttatásról beszélünk, Prinz hogyan keveredik oda, hogy bizonyos programok, nem pénzbeli, hanem természetbeni (in kind) ellátások, juttatások megszűnnének az FNA bevezetésével? Miért szűnne meg az idősek nappali ellátása az alapjövedelem miatt? Abszurdum! A pénzbeli juttatások közül szűnnek meg azok, amelyeket az alapjövedelem kiváltana.

Az FNA rosszul célozna, állítja Prinz. Igen, ha szociális segélyként fogjuk fel.

De az FNA nem szociális segély, hanem a politikai közösség (ezért is lényeges a ki kapja? kérdés) tagjainak egyfajta járandósága, amely megilleti őket azért, mert ennek a politikai közösségnek a tagjai.

Az alaszkai osztalék program (royalty payment program) is ezen az elven működik, ennek alapján juttat Alaszka állam 1982 óta minden alaszkai polgárnak részesedést az állami olajbevételekből (évi 1000-2000 dollár). Vannak persze, akik egy egyszerű adminisztrációjú szociális segélyként fogják fel az FNA-t, de a feltétel nélküli alapjövedelem ilyetén való leegyszerűsítése jobbára tájékozatlanságot és igénytelenséget mutat, az FNA mögötti társadalomelméleti gondolkodás, elméleti háttér ismeretének hiányát.

Ja és ha már itt tartunk, sem a finn eredmények, sem az évtizedek óta tartó alaszkai program nem igazolják azt a félelmet (liberális és konzervatív ellenérvet), hogy a rendszeres, feltétel nélküli társadalmi juttatás a munkakínálat csökkenését eredményezné. A finn kísérletről azt jegyzi meg a szerző, hogy ott nem nőtt munkavállalási hajlandóság. Igen, de nem is csökkent a munkavállalási kedv a kontrollcsoport számaihoz képest, teszem hozzá én. Ebből éppen az következik, hogy

az egyik leggyakrabban hangoztatott ellenérvet („az emberek akkor majd nem akarnak dolgozni”) ideje levenni a menüről, mert a gyakorlati eredmények egyre-másra cáfolják.

Az pedig nettó csúsztatás, amit Prinz a következő mondatokkal művel:

„Ami viszont problematikus, hogy ha a munkavállalás az FNA elvesztésével járna, akkor jelentősen csökkenhetne az emberek munkavállalási kedve. Ha heti 40 óra munkával havi 150 ezer forintot kereshetnél, 0 óra munkával pedig 90 ezer forintot, te melyiket választanád?”

Először is, hogy lett a 83 ezerből 90 ezer? Másodszor, miért 150 ezer az alternatíva, miért nem az átlagkereset, ami 352 000 Ft (KSH, 2019. január-március)? Vagy alapjövedelem munkanélküliként vagy minimálbér? Ennek a feltételezésnek mégis mi az alapja?

Harmadszor, ne tegyünk úgy, mintha a jelen juttatási rendszerekben nem lehetne probléma a juttatás és az elérhető munkabér közti alacsony különbség (rés), ami ellenösztönzőként hathat a munkavállalást illetően, és pláne ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy ezt a problémát a jelenlegi ellátási rendszerek is képesek (változatos módon) orvosolni. Lásd például a 2016 óta Magyarországon működő elhelyezkedési juttatást. Ráadásul az igazi FNA modellekben nem szűnne meg a juttatás a munkavállalást követően!

Prinz számaival ellentétben tehát a 90 ezer forint [értsd 83 ezer] alternatívája nem 150 ezer forint lenne – minimálbér esetén –, hanem 240 ezer forint [233 ezer], az átlagkeresetnél pedig 442 000 Ft [83 ezerrel számolva bruttó 435 000 Ft] munkabért kapna, aki munkát vállalna. Megfelelően magas bérszint mellett valószínűleg nem sokan választanák az alapjövedelmet és a munkanélküliséget.

Bezárva a dobozba

Prinz tehát attól tart, hogy az FNA bevezetése túl drága lenne, bár e félelem alapja saját eltúlzott számítása, ezért kétséggel kezeljük. Tart attól is, hogy csökkentené a munkakínálatot, amit az empirikus eredmények cáfolnak, valamint attól, hogy nem céloz jól, bár nem derül ki pontosan, hogy kire és miért kéne céloznia. Ezek mellett attól is fél, hogy adót kellene emelni az FNA bevezetés miatt.

Ami az adóemelést illeti, azt nyilván kell, mert progresszív jövedelemadó kell, vagyonadó kell, zöld adók kellenek, magasabb adóterhet kell a tőkének viselnie, és magasabbat a gazdagoknak (igen, fizessenek többet!).

De magasabb adók az alapjövedelemtől függetlenül is kellenek, mert ez egy progresszív társadalompolitikai program jövedelempolitikai és adópolitikai megalapozása.

Alapjövedelem ide vagy oda.

És itt eljutunk a dobozhoz, ami miatt a leginkább csalódott vagyok Prinz írását illetően. Prinz írásával ugyanis nem csak az a baj, hogy a szerző figyelmetlen, vagy hogy nem reflektál meglévő, kidolgozott koncepciókra, hogy „nagyvonalúan” bánik a számokkal, vagy hogy ezt – azt félreért, itt – ott pedig csúsztat, hanem az is, hogy ez az írás erősen korlátolt képzelőerőről tesz tanúbizonyságot. Azt hittem, hogy aki a Harvardra jár, az képes a fősodor (mainstream) által sulykoltakon kívül lépni, kreatívan, újszerűen látni, gondolkodni, de minimum nyitott az új iránt. Ehhez képest

Prinz ugyanazokat az ellenérveket sorolja sokadikként, amelyeket előtte már százan – hogy ezt éppen egy nevesebb amerikai közgazdász nyomán tette, az nem mentség.

Ami Daron Acemoglut illeti, akinek a cikke mentén Prinz elindul, shame on him, hogy nem tudott újat mondani, de shame on Prinz is, aki átveszi, elismétli, de nem látja, hogy ez a gondolkodás mennyire be van zárva a neoliberális közgazdaságtan dobozába. Onnan pedig, a dobozból, nehéz bármit is kezdeni olyasmivel, ami nincs bent a dobozban. Mert az alapjövedelem nem a dobozban van. Pont ez a lényege. Olyan világot feltételez és konstruál egyszerre, ami soha nem volt abban a dobozban.