Nem Vágó István és nem is Puzsér Róbert érdekes a kvízmester Puzsér korábbi pszichoterápiáját emlegető posztjában, hanem az a kérdés, hogy lehet-e embereket megbélyegezni terápiájuk vagy mentális betegségük miatt?

Vágó ezt a posztot rakta ki a Facebook-jára:

A poszthoz aztán ezt a kommentet fűzte:

A helyzet az, hogy mentális problémái lényegében mindenkinek vannak. Az, hogy ezek mennyire súlyosak, és kezelik-e őket, vagy nem, ezek a lényeges különbségek.

Én is járok például pszichoterápiába, és nem gondolnám, hogy ettől rosszabb ember lennék, kevésbé alkalmas a munkám elvégzésére, és ez másra is ugyanígy áll.

A mentális betegséggel való megbélyegzés éppen azért problémás dolog, mert a társadalom nagy részének fogalma sincs arról, mit jelent egy ilyen betegség, a legtöbben saját problémáik kapcsán sem rendelkeznek betegségtudattal, és sokszor olyankor se mernek segítséget kérni, amikor szükség lenne rá, mert azt gondolják, ez a gyengeség jele, vagy egyenesen azt, csak a bolondok járnak pszichológushoz.

Pedig nem, és sokkal kevesebben járnak, mint amennyi embernek szüksége lenne erre. A TB által támogatott kezelésekre nagyon kevesen férnek be, és az egészségügy igazából a mentális betegségeket nem is annyira veszi komolyan. A pszichoterápia a gyógyulás eszköze helyett még mindig „nyugatos úri huncutság” Magyarországon.

Ezért problémás az is, amikor távdiagnoszták Orbán Viktorról állapítják meg, éppen milyen mentális betegsége van, avagy éppen azt, hogy őrült. Az ilyen közbeszéd éppen azt idézi elő, hogy kevesebben fordulnak segítségért.

Pedig még erősebb mentális betegségek mellett is lehet céget vezetni, akár egy országot is, még gyógyszeres kezelés mellett is. Arra pedig egyébként semmi nem utal, hogy Puzsér Róbertnek valami komoly mentális betegsége lenne.

Az pedig, hogy politikai ellenfeleinket az országról és a közös ügyek intézéséről vallott álláspontjuk vitatása helyett ilyen cikkekkel lövöldözzük, és szörnyszülöttnek, bolondnak, deformáltnak, nem teljes értékűnek állítjuk be őket, biztos, hogy nem közelebb hoz, hanem távolabb visz minket attól, hogy a közösségi kihívásokkal szembe tudjunk nézni.