Eltelt egy újabb választás, és az eredmények óta üresnek érzem magam. Nem mintha komolyan hittem volna abban, hogy a választáson Orbánék ellen induló pártok közül egy is változást vagy alternatívát tudna jelenteni egy esetleges sikerrel, és – ahogy sokan – a sikerben sem igazán hittem.

A választási kampány alatt megosztottam az egyik párt üzeneteit, az egyik jelölt megszólalásait és eredményeit, ismerőseimet olykor arról győzködtem, miért éri meg egy olyan tábor szereplőire leadni a szavazatukat, akik már csalódást okoztak sokaknak, de nem Orbánék. A választások napján ideges voltam, jelentéktelen sajtótájékoztatókon remegett meg a kezem, majd az eredményeket látva még idegesebb és elkeseredett lettem.

Ismét két meggyőződésű ember voltam, ahogy Ady nyomán Tamás Gáspár Miklós fogalmazott. Ismét olyasmiért küzdöttem, amit fejben már rég meghaladtam: erőtlen szociáldemokrata politikai javaslatokért, munkásjogokért, olyanokért, akik talán a menekülteket sem éheztetnék a határon, nem zárnának be újságokat és egyetemeket.

A halvány esélyét láttam annak, hogy a rabszolgatörvény-ellenes tüntetéshullám új törésvonalakat és motívumokat hozhat a magyar politikába, kibillentheti az ellenzéki politizálás középosztálybeli jellegét és a szimbolikus liberális ügyek helyett a tőke-munka ellentétet, a rendszerváltás és az Orbán-rendszer veszteseinek az érdekképviseletét helyezi előtérbe, egy a jelenlegi viszonyok között relatíve baloldali párt megerősödése pedig leválthatja a domináns centrista-liberális kritikát, és meghatározhatja a jövőbeli ellenzéki politizálás hangvételét és súlypontjait.

Mindeközben szemet hunytam afelett, hogy nincs politikai párt, amely

• akárcsak hangyányit figyelembe venné a minket meghatározó strukturális viszonyokat,
• amelynek tagjai szervesen kapcsolódnának a társadalom többségéhez,
• amely a társadalmi-gazdasági rendszer által okozott klímakatasztrófáról beszélne egyéni felelősség helyett,
• amely érdemben beszélne a nők és a férfiak között fennálló társadalmi egyenlőtlenségekről,
• amely nem bérfelzárkóztatást akarna, hanem feltenné a kérdést, hogy miért termelünk egyáltalán értéket, ha a nagy részétől megfosztanak minket?,
• amely nem az ország társadalmi-gazdasági pozícióján változtatna, hanem az emberek közötti hierarchiát kérdőjelezné meg.

Pedig ezekben hiszek, és egy ponton túl kopogtatni kezd az érzés, hogy meddig érdemes a hasonló értékekben elkötelezett embereknek győzködni másokat és magukat az ellenzéki politizálás hitelességéről és lehetőségeiről – erőforrásaikat ebbe, és nem másba fektetni.

Mert, mint a választás eredménye mutatja, ez a hozzáállás újra csak az inga visszalendüléséhez, centrista-liberális pártok megerősödéséhez járult hozzá.

A DK és a Momentum hatékony kampánnyal és jó jelöltekkel sikeresen pozicionálta magát az Orbán-ellenes választók szemében a hatalom egyetlen reális kihívójává annak ellenére, hogy valójában nem nyújtanak alternatívát a tágabban értelmezett, hegemón gazdasági-politikai blokknak, amelynek az Orbán-rendszer is a része. Mégis, ha utóbbi a képviseleti demokrácia útján megbukik, ők állhatnak rajtra készen.

Ezzel pedig visszatértünk oda, ahonnan indultunk: ismét pár elitfrakció hegemónián belüli harcává silányul a politika tétje az országban.

Ezt a kritikai társadalomelméletben sokan és sokféleképpen bemutatták már, Gagyi Ágnes például 2014-es tanulmányában írt arról, hogy a rendszerváltás után kialakult politikai tömbök az ország világgazdaságban betöltött pozícióját a saját elitfrakciójuk érdekeinek megfelelően fedték el és magyarázták egy szimbolikus ideológiát létrehozva.

A baloldali-liberális pártok a nyugati értékek fáklyavivőiként tekintettek magukra, az ország pozícióját a magyar társadalom éretlenségével és fejletlenségével magyarázták, a haladást pedig a felzárkóztatásban és az európai modernizációban látták. Míg a nemzeti oldal tagadta a hierarchia irányát és a társadalom valódi értékeit a tradíciókban látta, az ország pozícióját pedig többek között történelmi traumákkal magyarázta.

A különböző frakciók látszólag éles határvonalakat húztak egymás közé, azonban egyaránt elutasították és kihagyták a kedvezményezettek köreiből a széles körben elszegényedett társadalmi rétegeket. Míg a baloldali-liberális pártok piaci liberalizációt- és nyitást sürgetve a társadalmi kockázatvállalás jegyében leépítették az állami védőhálókat és eladósították a lakosságot, addig a jelenleg hatalmon lévő Fidesz a saját körének és a felső-középosztálynak a felhalmozását segíti elő, tartja alacsonyan a béreket és árusítja ki a munkásságot a külföldi multiknak.

A rendszerváltás óta minden kormány partikuláris csoport- és osztályérdekeit tette a nagy, társadalmi elbeszélés részévé, és ezen elbeszéléssel próbálta leplezni a társadalom többségével való érdekellentétét. Ha baloldali-liberális hatalom volt, a modernizáció szükségessége vonta el a pénzt a társadalmi felzárkóztatástól, ha a nemzeti oldal, akkor a hazai tőkések helyzetbe hozása kívánta meg ugyanezt. A rendszerváltás óta folyamatosan újabb és újabb politikai szereplőket emelünk ezekbe a pozíciókba, és újra és újra elhisszük nekik, hogy a szimbolikus ellentmondás radikális változást és a társadalom többségének a képviseletét fogja eredményezni.

Ahogy azonban ez eddig sem történt meg, úgy arra is kevés esély van, hogy a mostani választással megerősödött pártok ne ugyanezt csinálnák, ha egyszer hatalomra jutnak.

Ahhoz, hogy ez ne forduljon ismét elő, arra lenne szüksége ezen politikai erőknek, hogy azokat a strukturális tényezőket vegyék figyelembe és kérdőjelezzék meg, amiket pozíciójukból fakadóan nem tudnak és nem is akarnak – például a kapitalista világgazdaságból fakadó egyenlőtlenségeket és a társadalmak közötti szimbolikus, minőségbeli különbségtételeket. Ennek hiányában azonban nálunk és a régióban is újra csak öngyarmatosító elitcsoportok között választhatunk.

Egyre erősebben kopogtat az a bizonyos érzés, hogy a helyes út, ha véget vetünk a „kisebbik rosszal” való folytonos kiegyezésnek, és nem az európai értékek vagy a nemzet védőpajzsának szimbolikus elismerése között sodródunk, hanem valódi elismerést követelünk mindannyiunk számára. Ezt azonban csak olyan politika adhatja meg, amely kompromisszumok nélkül képviseli azt, amiben hiszünk, amely olyan társadalmi-politikai víziót fogalmaz meg, ami a miénk, nem az elité. Magamnak és minden, eddig hasonlóan cselekvő embernek azt tanácsolom, ezt vegyük figyelembe, amikor erőforrásaink felett rendelkezünk a jövőben.