Nem a liberálisokat kell fikázni, amikor arról beszélünk, miért nincs magyar baloldal, hanem megnézni, mik a hiányzó erőforrások és intézmények. Erre pedig jó példát szolgálata az a hat nap, ameddig képes volt a magyar baloldal bármilyen ügyet is tematizálni, a rabszolgatörvény elleni tüntetések kezdetén.

Sokat gondolkoztam a cikk megírása előtt, milyen keretbe helyezzem azt, milyen kifejezetten nem ellenzéki, hanem baloldali témát, tiltakozást, tüntetést tudnék még felhozni az elmúlt tíz évből (korábból is csak a korházprivatizáció elleni tüntetés volt igazán nagy horderejű balos mozgósítás, egy kifejezetten baloldali téma mentén). Talán a 2011-es bohócforradalom volt az, ami kifejezetten szakszervezeti agenda, balos téma mentén tömegeket vitt ki az utcára, de az elmúlt 10 év nagy tüntetéshullámai (vigyázat: önkritika!) – CEU, Milla, Tanítanék, Netadó, szólásszabadság melletti tüntetések, a 4. alaptörvény-módosítás elleni tiltakozás, Hallgatói Hálózat tüntetései – maximum balos vagy kritikai búvópatakokkal rendelkeztek, de igazából kerülték a kifejezetten balos megfogalmazásokat, és a balos témák is csak szőrmentén kerültek be.

De mi kellett ahhoz, hogy működjön egy balos tüntetés, és mi vetett véget a balos keretezésnek decemberben?

A rabszolgatörvény elleni tüntetések egy különös csillagzat alatt indultak el. Szükség volt ehhez az akkor formálódó egyetemi mozgolódásokra (Hallgatói Szakszervezet, CEU-s tüntetések), a szakszervezetek önmagukra találására (kafetéria-tüntetések), az ellenzéki pártok tehetetlenségére, és a balos média aktivitására is (lásd például a rabszolgatörvény-keretezés Mérce általi erős alátámasztását). Mégis csupán december 8-tól, a szakszervezetek tüntetésétől december 14-ig, az MTVA-hoz vonulásig tartott a tüntetés balos része.

Ez a fent vázolt együttállás nem egy tudatos szövetség volt, hanem a véletlenek sodorták egymás mellé az aktorokat, akik a tudatosság, koordináció és az érdekek tisztázásának hiányában aztán mind máshová vitték volna tovább a tiltakozást, ami így szétesett.

Azért a 14-e a határ, mert abban a pillanatban vitte el Hadházy Ákos a tüntetőket az MTVA elé, és abban a pillanatban kapott új keretezést a tüntetés. A dolgozói érdekképviselet, a kizsákmányolás és túlhajszoltság elleni tiltakozásból akkor lett a szólásszabadságért folytatott, antiorbánista küzdelem. És mivel a cselekvők semmilyen tudatában nem voltak a politikának, amit folytatnak, ebből kifolyólag pedig annak sem, hogy milyen célcsoportokat, hogyan, milyen üzenetekkel kéne megszólítani és mozgósítani, a tüntetéshullám elhalása már egyértelmű volt. Hiszen az ellenzéki pártok antiorbánizmusával nem tarthattak a szakszervezetek, míg a közöttük moderálni próbáló aktorok, főleg a diákok nem voltak tisztában azzal a politikai helyzettel, hogy ellentétes érdekek keretezik a szereplők együtt nem működését. Azok pedig, akiknek nem is volt lehetőségük belépni az irányításba, csak sodródtak tovább.

Érdemes megjegyezni: ahogy a teljes ellenzékiséget 2010 óta, úgy a decemberi tüntetések is ez a sodródás és átgondolatlanság jellemezte.

Hadházy Ákos és részben a Momentum 5 pontja azért tudta ellopni a showt, mert senkinek nem volt semmilyen koncepciója, semmilyen célja, és legfőképp semmilyen stratégiája. Azóta láthatjuk, hogy a valóságban mennyire gondolják a polgárok fontos dolognak az MTVA elleni tüntetést, hiszen legutóbb május 25-én alig 100 ember tüntetett Hadházy Ákossal az MTVA előtt. A decemberi nagy tömeget a tüntetések svungja vitte az MTVA elé, nem az, hogy valóban ez lett volna számukra a fontos követelés, ami mozgosítja őket (persze ettől még a szabad sajtó fontos követelés, de látható, hogy az MTVA elleni tüntetés nem rendelkezik valódi mozgósítási potenciállal).

És itt érünk el ahhoz, ami a cikkünk témája. A decemberi tüntetések eltérítéséért és ennek hosszabb távú következményéért – azaz azért, hogy a decemberi tüntetések is segítettek olyan pártokat az EP-választáson sikerre juttatni, amelyek programjában például a munkavállalói jogok csak részkérdésként merülnek fel, nem törekednek a munkavállalók valós képviseletére – teljesen felesleges a liberális vagy technokrata pártokat és politikusokat hibáztatni.

Hogy a baloldal hat napig tudott fenntartani egy baloldali témát, és azt is csak véletlenül, az nem mások hibája, hanem a baloldalé, ami pillanatnyilag ennyi képességgel rendelkezik. Az a kérdés, hogyan tud ez megváltozni?

Ehhez pedig pont a rabszolgatörvény elleni tüntetés véletlen baloldali együttállását szükséges megérteni. Itt ugyanis több dolog történt egyszerre. Egyrészt megtörtént a már említett véletlen koalíciókötés, amikor is az ellenzék baloldali szereplői, a diákok és a szakszervezetek véletlenül egy alkalmi koalícióban találták magukat, ami utána képes volt a történések egyébként szintén véletlen alakulása (a tömeg erőteljesebb fellépése) miatt megszólítani is azokat, akiket érintett a rabszolgatörvény által élesen megjelenített helyzet.

Bár nincs tudásunk arról, kik tüntettek december 12-től 14-ig a tömegben, de a helyszíni emlékeink alapján kimondhatjuk, hogy a szokásos ellenzéki tömeg mellett sokan voltak, főleg a keményebben fellépők között alsó-középosztálybeli és lecsúszó társadalmi helyzetű, főleg fiatal emberek. Mind baloldalról, mind a Jobbik táborából (azt pedig Mikecz Dánielék kutatásából tudjuk, hogy a 8. tüntetésen a szakszervezeti tagok és a vidékiek aránya bőven a szokásos felett volt).

Kérdés, lehet-e úgy baloldalt építeni és baloldali témákkal keretezni a meglévő törésvonalat (lehet-e ezt egyáltalán), hogy nem próbálunk meg minél szélesebb koalíciót építeni, amelynek tagja vagy tagjai a pártok, szakszervezetek és társadalmi csoportok mellett a szétszórt balos csoportosulások is.

Ez a koalícióépítés már csak azért is fontos lenne, mert egyre több a magát kifejezetten baloldalinak (még ha nem is nyilvánosan, csak belül) önmeghatározó csoport. Feministáktól a szövetkezeteken át, az anarchistákon és szakszervezeteken (vagy inkább azoknak önmagukat balosként definiáló tagjain) keresztül más szubkultúrákig. De ezek a csoportok egymásra támaszkodás nélkül valójában nem tudnak igazi változást elérni a társadalomban.

Pont ennek kapcsán a rabszolgatörvény elleni tüntetések másik tanulsága a szervezetlenség.

A szervezést kívülről, de közelről végignézve látható volt az, hogy a korábbiakhoz hasonlóan most se zajlik tudásátadás. A HaHa vagy a későbbi ellenzéki, budapesti aktivizmusok résztvevői kiégésük, másfajta munkába fogásuk után nem termelik újra a tudást, amit a tevékenységük során felhalmoztak, hanem elsüllyesztik. A decemberi tüntetések idején a  mozgósítást nem az aktorok, hanem a média és maguk a polgárok végezték el helyettük. Lényegében semmilyen tudatos mozgósítást nem láthatunk a szereplőktől. Még a pártoktól és a szakszervezetektől sem, leszámítva a december 8-i tüntetést.

Ha azt gondoljuk, szükség van magyar baloldalra, akkor a tudástermelésnek nem csupán az elméleti, hanem a gyakorlati részét is el kell végezni. Ma nincs olyan szervezet a baloldalon, amely képes lenne saját erőből egy 2000 fős tüntetést létrehozni, pedig ez nem pénz, hanem csupán képesség kérdése lenne.

És amikor szervezetről beszélünk, akkor arról is kell beszélnünk, hogy egy ilyen szervezet felépítéséhez milyen tudatváltozásra van szükség. Leszámolni azzal a „neoanarchista” hozzáállással, hogy a szervezetek, az intézmények, a pártok rosszak. Tudatossá kell tennünk, hogy a közösségeinket meg kell alapozni, méghozzá a saját individuumunk, a saját egónk, a saját érdekeink egy részének (egy jó közösségben: minél kevesebb részének) a közösség alá helyezésével. Ugyanis egyenként nem vagyunk valójában képesek politikát csinálni és a céljainkat elérni, csak közösen.

De érdemes lenne arról is beszélni, hogy az intézmények megalapítása nem cél. Nem azért kell létrehozni egy újságot, egy kutatóintézetet, egy pártot, hogy Józsinak legyen munkahelye, és nem is azért, mert ez mókásnak tűnik, hanem azért, mert ez a közösség érdeke. Mert ezek az intézmények eszközök, és pontosan azért, mert eszközök, nem is szabad túlmisztifikálni őket, önmagukon túlmutató jelentőséget tulajdonítani és olyanokat állítani, hogy egy-egy intézményi forma önmagában alapvetően rossz (még ha a politikára, a médiára, vagy akár egy Facebook-oldalra ható strukturális jelenségeket látnunk is kell). Nem, az intézményeket mi csináljuk, legyen az párt, újság vagy mozgalom, és pont annyira lesz jó, amilyen jóvá mi csináljuk őket. Illetve arra kell használni őket, amire valók. Már csak azért is így kell tekintenünk az intézményekre, mert például pont decemberben láthattuk, hogy a csökött pártellenesség és intézményellenesség, illetve a szakszervezetek túlmisztifikálása mennyire tévútra vitt embereket.

Tehát látnunk kell, milyen intézményeket akarunk, milyen hálózatot akarunk, és létre kell hozni a tudásátadást.

Erre a fajta hálózatra pedig nem csupán az aktuálpolitikába való belépés, azaz a hatalom megragadása, az ország sorsának irányítása miatt lenne szükség. Azaz nem csak azért, hogy 1400 napból ne csak 6 legyen, ameddig az országot bármilyen baloldali keretezésű téma uralja. Hanem azért is, hogy a jelenlegi régiós szinten is kiemelkedő balos tudástermelés minél több emberhez elérjen, és a tudatosításból szerzett erőforrások (pénz és emberek) által minél több intézményt tudjon létrehozni.

Összességében tehát nem a liberálisokra kell haragudni, hogy léteznek, hanem magunkra, hogy nem létezünk, és elkerülhetetlen, hogy a baloldali mozgalomcsírák, személyek, tudástermelő intézmények elvégezzék azt a munkát, amivel a a baloldali gondolatnak egyáltalán esélye van versenyezni a liberális, gazdasági liberális, konzervatív és szélsőjobboldali gondolattal Magyarországon.

Hiába énekelünk arról, hogy föl, föl, rabjai a földnek, ha azt senki se hallja meg egy zárt pincén túl, akkor mi is és ők is rabok maradnak.