„A lapnak akkor is meg kell jelennie.” De mi van akkor, ha egyszerűen nem történik politika, közösségi-társadalmi tétekkel rendelkező küzdelem, csak önmagukban álló események, politikai bulvárhírek vannak, és a politikusok is tartalom nélküli kattintásvadászattal töltik az idejüket?

Az utóbbi időben több kritikát is kaptunk – néhol jogosan -, hogy miért írunk a napi pártpolitikai viadalokról, ha azokat lehet úgy értelmezni, hogy tartalom nélküli, a közösség valódi ügyeinek intézéséhez hozzá nem járuló, csak a politika látszatát fenntartó események. Legutóbb Schultz Nóra a Mércén írt erről kritikát, a Facebook közvetítésekre felhúzott fontos cikket.

A helyzet nehéz, és nem csak a mi számunkra. Egyrészt körülvesz minket egyfajta valóság, és ebből fakadnak bizonyos adottságok. Ha lapot akarunk csinálni, márpedig akarunk, akkor azt a lapot fenn kell tartani, ehhez pedig kattintások kellenek (a félreértések elkerülése végett: az olvasói támogatások aránya is a kattintásoktól függ, még ha nem is olyan szorosan, mint a hirdetési bevételből élő lapoknál), illetve olvasók, akik finanszírozzák a lapot. Ezek az olvasók pedig azt a valóságot tekintik politikának, amit a környezet kiad, és ugyanennek mentén kattintanak is.

De mégis az a két szempont, amit Schultz Nóra felvet, minket a Mérce szerkesztőségében is izgat. Egyrészt Schultz felveti az élő közvetítések demotiváló hatását, mely mozizássá teszi a konkrét politikai küzdelmeket. Másrészt pedig beszél a közösségi médiának arról a hatásáról, hogy identitásalapú, az egyén „milyenségét” megjelenítő fogyasztási terméket csinál a közösségekből, és így bármiféle, egynél több embert magába foglaló kölcsönös viszonyból.

Persze ez nem csak a közösségi média terméke, hanem a körülöttünk lévő világé, amelynek egyik kemény alakítója a közösségi média, amely a nevével ellentétben speciel nem közösségeket teremt vagy tart fenn, hanem olyan identitásokat – magyarosabban fogalmazva: önábrázolásokat, önmegjelenítéseket – generál, amelyek egymással versengenek, az adott pillanatban élnek, és kizárólag érzelmekből táplálkoznak.

Egy felhorgadás, egy jó kép, egy látványos politikai akció, esetleg flashmob azonban önmagában nem tud közösségi eseményt, közös tudást, vagy problémáink megoldására irányuló politikát létrehozni – éppen azért, mert a folyamatok helyett az eseményekre, a történés helyett a látványra, a célkitűzések helyett pedig az elismerésre fókuszál.

A közösségi média és az általa rossz irányba tolt sajtó is a kiemelkedő pontokat veszi észre, és nem folyamatokat, megnehezítve ezzel, hogy politikai diskurzusok és küzdelmek jöjjenek létre.

Ezeket – hiába mondják egyre többen – nem a buborékeffektus lehetetleníti el, hanem az identitásalapú kommunikáció, amely a közösségi cselekvéssel szemben az egyént, az egyén önmegjelenítését és társai általi elismerését, a folyamatokkal szemben pedig az egyszeri történéseket tolja minden eddiginél brutálisabban előtérbe.

Így pedig egy olyan hatássor jön létre, amelyben egyre nehezebb ügyeket képezni, a lapoknak és politikusoknak egyre inkább a pillanatra kell reflektálniuk. Főleg egy olyan országban, ahol erőforrás is egyre kevesebb van a politika kitermelésére, egyre nehezebb helyzetben vannak az ellenzéki pártok, a kormánytól független sajtótermékek, egyre kevesebb pénzből és erőforrásból kell „kitermelniük” egy egységnyi kattintást vagy szavazót.

És persze az egészben a csavar az, hogy itt nem a közösségi média a hibás, hiszen ez csak egy eszköz a kapitalizmus szintlépésében, amelyben már nem egy fogyasztási cikk a termék, hanem mi magunk vagyunk a termék azáltal, hogy nem csupán a szimpla adatainkat, hanem halálpontos fogyasztási mintáinkat, preferenciáinkat és gondolatainkat adjuk el a nagy cégeknek, akik ezeket kicserélik egymás között, hogy további fogyasztást generáljanak belőle.

Ebben a szintlépésben tehát egyrészt az identitásunk fogyasztás és termelés egyszerre, másrészt pedig az általunk „szórakozásként” megtermelt adatokból egyre pontosabban és pontosabban tudják kihasználni (és alakítani) gondolatainkat, vágyainkat, társas kapcsolatainkat stb. a nagy cégek.

A politikai pedig ebből a szempontból pont ilyen termékeladás lett, amelyben kikutatják a legnagyobb félelmeinket, majd arra olyan szórt üzeneteket adnak, amelyek folyamatosan – újra és újra – megetetik velünk a saját félelmeinket, és nem a jövőről való elképzeléseinket vagy a közösségeinket, hanem a félelmeinket teszik politikai identitássá, politikai hitvallásunkká. Hogy elképzelni se tudjuk azt, hogy lehetne ez jobban működő dolog, hogy időnk se legyen gondolkodni arról, hogyan működne jobban az a globális vagy lokális közösség, amiben élünk.

Ebben pedig ellenzék és kormánypárt között nincs különbség, sőt – bár erre Schultz Nóra nem tér ki – valójában az O1G vagy újabban a patkányozás (korábban pedig a határon túlizás, ukrán nyugdíjasozás) pont ennek a politikának az egyébként még rosszul is hangszerelt terméke, amely a kormánnyal szembeni félelmeinket eszkalálja. Csak hát, ugye, ez a kormánypártnak jobban megy, van hozzá szaktudása és pénze, így ezen a pályán az ellenzék csak veszíteni tud.

Pont ezért vetődik fel az a kérdés, amit Schultz Nóra cikkében helyesen feltesz: mi a kiút, milyen lehetőségünk van megszabadulni ennek a fajta politikának a mindennapi nyomasztó és semmibe vezető helyzetétől?

Nyilván az alapvető válasz az, hogy semmilyen, hiszen ez nem csak a politika sajátja, hanem azé a globális rendszeré, amiben egyre inkább élünk. Az se válasz, ha letöröljük magunkat nyom nélkül az internetről, mert egyénként akkor se tudunk kiszakadni a társadalomból.

De az lehetséges, hogy egy kicsit jobban csináljuk. Hogy maga a sajtó és a politikusok elkezdjenek tudatosak lenni a napi nyomással kapcsolatban, amely az azonnali reakciók, a kattintások, az elismerés megszerzése, és az ezáltal elképzelt erőforrás megszerzése miatt rajtunk van. És maguk a polgárok, akiknek erre van erőforrásuk elkezdjenek tudatosabbak lenni ezzel.

El kéne kezdeni nem díjazni a látványos, de sehova, semmilyen közösségi ügy megoldásába nem illeszkedő megmozdulások, performanszok, nagyot mondásokat (lásd „mocskos Orbán”, patkány, O1G). Le kell számolni azzal, hogy valami attól válik politikai eseménnyé, hogy sokan kíváncsiak rá.

De lehetséges ez ebben a helyzetben, amikor a sajtót nem csupán a nagy techcégek, hanem itthon a kormánypárt is szorítóban tartja? Lehetséges-e az, hogy nem termeljük le a naponta letermelődő híreket, hogy feleannyi cikket gyártunk, ezzel feleannyi kattintást érünk el és feleannyi bevétel jön be? Mi ebből a kiút? Vagy mit tegyen a politikus, akinek az kell, hogy a választók lássák őt, hogy dolgozik?

Illetve ki dönti el, hogy mi számít a közösség ügyeinek? A felhergelt vagy kétségbeesett és a kiutat nem találó választópolgár számára miért ne lehetne a közösség ügye Orbán Viktor lányának pelenkája vagy a miniszterelnök trottyos gatyája? Hogy ez nem visz minket előre abban, hogy jobb legyen itt élni? De abban segít, hogy pillanatokra győztesnek érezzük magunkat egy kétségbeejtő helyzetben, és megkapjuk azt az érzelmi adagot, ami lehet, hogy hosszabb távon segít a túlélésben, vagy éppen ront.

Nekem nincsenek nagy igazságaim ebben a kérdésben, nyilván minden aktor más választ ad erre, legyen civil szervezet, párt vagy médiatermék.

Mi a Mércénél pár dolgot vállalunk. Próbálunk a hírek mellé kontextust adni, egy-egy hírt nem önmagában értelmezni, hanem egy történet részeként. De már ez is brutális erőforrás és brutális veszteség a kattintáspiacon, pedig nem is csináljuk jól. Nem foglalkozunk azokkal a témákkal, amik csak a felháborodást és az érzelmi adagot termelik újra, és megpróbáljuk felhívni a figyelmet arra, ezek miért zsákutcák. Nem írtunk az O1G újabb és újabb felbukkanásáról, nem szállunk fel az örök orbánizmus és a semmibe se vezető korrupciós hírek hajójára.

De akár azt a kérdést is feltehetnénk ilyenkor, mi értelme lapot csinálni ebben a környezetben, és mi értelme híreket írni? Erre a válasz a fenti sorokban már ott van, hiszen ezzel lehet egy lapot fenntartani, de a válasz másik fele abban a kérdésben rejlik, amit Schultz feltesz: mi értelme a lájv sztrímeknek és percről-percéknek, ezek nem demotiválnak-e, illetve azokon az eseményeken túl, amikor tényleg van pillanat, nem csupán az illúzióját adják-e meg a közös ügyeink rendezésének, azáltal, hogy egy politikai moziélményt festenek fel?

Az utóbbira valószínűleg a DE a válasz, ezt fentebb kifejtettem, hogy jobban át kell gondolni, mi az, amit politikai hírként kezelünk.

Viszont Schultz cikkével én nem értek egyet annyiban, hogy szerintem nem a közvetítések miatt nem mennek ki az emberek az utcára. Ő is utal arra, hogy például a decemberi rabszolgatörvény ellenes tüntetések kapcsán akár mozgósíthattak is ezek a közvetítések, sőt, korábban a CEU és a Tanítanék tüntetései kapcsán is sejthetjük, hogy volt ezeknek a közvetítéseknek mozgósító hatásuk.

Hogy akkor mégis idén március 15-én miért nézték többen az ellenzéki tüntetést, mint ahányan kint voltak? Azért, mert míg a rabszolgatörvény elleni tüntetéseknek volt tétjük, és volt a közösség ügyei szempontjából jelentőségük, addig március 15-nek nem volt. Egyrészt ez jól mutatja, hogy a valódi politikai történésekre van igény, másrészt pedig azt is mutatja a december utóélete, hogy miképpen lehet ebből is politikai mozi: a január végi-február eleji tüntetések, akciók és az óriásira nőtt, semmiről se szóló O1G lufi lényegében a december valós politikai tétjét lovagolta meg.

Másrészt viszont vajon lehetősége lenne-e a médiának tudósítani, a politikusoknak fellépni, ha az ilyen eseményeken kívül nem mennének rá a kattintásszámra, a politikai bulvárra, tehát annak a valóságnak a követésére, amit a hétköznapokban szoktunk politikának nevezni? Akkor vajon lenne erőforrásuk azokra a pillanatokra fókuszálni, amikor tényleg politika van? Ha nem olyan struktúrában dolgoznának – például mi nem közölnénk napi híreket -, akkor egy ilyen helyzetben sem tudnánk úgy fókuszálni az eseményeket, hogy a politika képződését tudjuk segíteni.

Persze egy kérdés még van: mi történik, ha belekezd valaki abba a küzdelembe, hogy teljesen megszabaduljon ezektől a kötöttségektől, és úgy kezd el a politika ügyeivel foglalkozni. Lehetséges-e egyáltalán, és milyen felelősség van azokon, akik a politika és a média erőforrásaival rendelkezhetnek? Tudatában vannak-e ennek a felelősségnek? Mit jelent a függetlenség és az ellenőrzés ebben a korban? Elég csak a jogállamot kontrollálni, és a politikától függetlennek lenni? Azaz összességében, amikor a politikát csináló és ellenőrző szervezetekről beszélünk, mi az az ideális világ, ami felé haladni kéne?

Ha valaki ezekre a kérdésekre választ tud adni, tervet, stratégiát készíteni és végrehajtani, ő fogja megnyerni azt a forradalmat, amely mindannyiunkat felszabadíthat.