A forradalmat nem fogják közvetíteni

A tavaly téli tüntetéshullám következményeiről, természetéről és elhalásának okairól már nagyon sok írás született, én amellett szeretnék érvelni, hogy ez a mozgalmi, utcai intermezzo sajnos csak méginkább az online térbe terelte az Orbán-rendszerrel szembeni ellenállást. Alapvetően az élő tüntetésközvetítések felpörgésének jelenségét fogom elemezni, hogy ha már ennyire elterjedt ez a formátum, akkor legalább a baloldalon újra elgondolkodjunk azon, valóban a mi céljainkat szolgálják-e ezek a közvetítések.

Képkivágás a Mérce közvetítéséből 2018. december 13-án

A tudósítás és a közvetítés persze elkerülhetetlen, nagy valószínűséggel a következő években is megtalálhatóak lesznek a tüntetők által feltöltött tartalmak a „közösségi médiában”, ez ellen nem sok esély van hatásos kritika kifejtésére. Sokkal aggasztóbb viszont, hogy a decemberi tüntetések során és azt követően az újságírók és véleményvezérek is úgymond profi tartalommá alakították az élő közvetítéseket.

A jóindulatú cél persze az, hogy minél többeket elérhessünk, hogy akár a közvetítések hatására a helyszínen is megjelenjenek a nézők: ez decemberben többször is megtörtént, elég csak az Orbán arcába nyomott „facebook live” mozgósító hatására, vagy a gyorsan iránytváltoztató és olykor eszkalálódó tüntetések alkalmával az élő közvetítések és „percről percre” cikkek hasznosságára gondolni. Mostanra azonban ezek az élő közvetítések már nem számítanak újdonságnak, és széleskörű offline mozgalmi közeg híján csak élősködni tudnak az elszórt tüntetéseken, flashmobokon, kattintást és nézőket generálva a közvetítő oldalon, miközben magukon az eseményeken kevés a résztvevő.

Az élő közvetítés tavaly még egy viszonylag friss és kreatívan használt motivációs eszköz volt, de mára inkább a tüntetéseken való részvétel szükségesség-érzetét tovább gyengítő tartalommá vált: „Nem hiszem, hogy kimegyek, majd nézem közvetítést és ha lesz valami izgalmas, lehet kinézek”.

A rendszeresített, kiszámítható tüntetésközvetítés ezt a tudatállapotot erősíti bennünk.

Nem véletlen, hogy volt olyan pillanat, amikor az ellenzék március 15-i tüntetésén gyakorlatilag kevesebben voltak, mint ahányan pontosan ugyanakkor az interneten követték az eseményeket. A kattintások száma persze a közvetítések készítőinek érdeme, de nem hiszem, hogy azoknak a közvetítéseknek, amelyek nem szolgálnak stratégiai vagy mozgósítási célokat – tehát pusztán az online hozzáférést könnyítik meg -, a valódi ellenzékben, vagy akár csak a jelenlegi rezsim leváltásán gondolkodó baloldaliaknak örülniük kellene. Hiszen ezek az élő közvetítések tovább erősítik azt a globálisan megfigyelhető trendet, amely a politikát a részvétel lehetősége helyett a fogyasztás szabadságán keresztül mutatja be a nép számára.

„Nehéz erős pártokat építeni akkor, amikor a politikából sportlátványosságot csinálnak” (Peter Mair)

A képviseleti demokrácia intézményeinek kiüresedése persze nem újdonság, Peter Mair politológus már a 90-es években figyelmeztetett, hogy a klasszikus tömegpártok eltűnésével, a politika szakértői fordulatával együtt járt a média fokozott szerepvállalása is. A Mair által használt kutatások szerint a nyugat-európai demokráciákban a választópolgárok nagy része elvesztette korábban szoros pártkötelékeit, ezzel együtt a választási preferenciák ingadozóbbak lettek és egyre többen a választási kampány utolsó fázisában, vagy már csak a választás napján döntik el, kire fognak voksolni. A pártok pedig ezzel párhuzamosan kiszolgáltatottabbá váltak a befektetők, a reklámok, a média, később pedig az internet világának.

A választók egyre inkább úgy érezték, elég ha nézőként és nem pártok támogatóiként vagy aktív polgárként vesznek részt a politikában.

Ráadásul egyes politikusok is –  például a ‘New Labour’ vezetőjeként Tony Blair – elősegítették ezeket a folyamatokat és marketinges módszerekhez, főleg fókuszcsoportokhoz folyamodtak saját politikai programjuk megalkotásakor.

Először elterjedtek a televíziós műsorok (viták, reklámok, stb), mára pedig mindenki igyekszik a „közösségi média” felületein megszólítani az esetleges szimpatizánsokat. Mivel a pártok hagyományos módszerei bázisuk elérésére és megszólítására nehézkessé váltak, az erőforrások átcsatornázódtak az online térbe.

Bár 2012/13-ban még itthon is születtek lelkes cikkek arról, hogy a Hallgatói Hálózat miként használta az internetes felületeket és megfigyelhető volt egy erős optimizmus az új online platformok mozgalmi potenciálját illetően, ez mára szertefoszlott. Közhellyé vált, hogy a „közösségi média” elnevezés cseppet sem illik ezekre a felületekre, hiszen a tartalmak, melyeket felkínálnak számunkra, pontosan azt hivatottak elősegíteni, hogy alapvetően a sajátunkhoz hasonló véleményeket lássunk, hogy megerősödjenek a már létező érték- és előítéleteink, illetve, hogy csak azokkal kelljen interakcióba lépnünk, akikkel már egyébként is nagyrészt egyetértünk.


Közismert mozgalmi szállóige, hogy „a forradalmat nem fogja közvetíteni a televízió”. Ez persze valószínűleg továbbra is így van, de azt gondolom, a helyzet, ha átfogalmazzuk a mai állapotokra és a tévé helyére az internetes élő közvetítéseket helyezzük, még rosszabb.

A tavaly decemberi tüntetések azért voltak lelkesítőek sok baloldali számára, mert végre előfordultak olyan akciók, melyek képesek voltak kizökkenteni a tüntetőket, a kormányt és a rendőrséget is a megszokott, középosztálybeli tiltakozások ritmusából. Újra a mozgalmi horizontra kerültek olyan célok, mint a térfoglalás, épületfoglalás, hídfoglalás. A tüntető tömegben több esetben is valós célnak érezhettük, hogy sikerül átjutnunk egy rendőrsorfalon például azért, hogy elfoglaljunk egy szimbolikus és/vagy stratégiai helyszínt.

A közvetítések azonban pont ebben akadályozzák/akadályozták azokat a társainkat, akik a leginkább motiváltak, hogy megtegyék azokat a tetteket – mint a rendőrségi felszólításnak való ellenállást, vagy egy épület ablakainak betörése és az épületbe való behatolás – amelyek  elengedhetetlenek egy (kormányellenes) tüntetés eszkalálódásához. Ha már nem csak a rendőrség kameráit, illetve a térfigyelőket kell kiiktatni vagy elkerülni, hanem az elvtársak jóhiszemű közvetítéseinek is célpontjává válnak ezek a mozgalmárok, azzal védtelenné tesszük őket, és gyanús, hogy az utcára vonult és a „megfelelő alkalomra váró” ellenzéket is tovább gyengítjük, hiszen eluralkodik a csalódottság.

A politika spektákulum, a választók pedig nézők.

Ez nem fog megváltozni egyik napról a másikra és természetesen alkalmazkodnunk kell a kialakult helyzethez. Elképzelhető, hogy a közvetítés 2018 decemberéhez hasonlóan hatásos eszköz lehet máskor is. Azonban fontos felismernünk azt is, hogy akkor, amikor a nézők esélyt kapnak, hogy valóban részt vegyenek és alakítsák az eseményeket, mérlegelnünk kell, hogy miként használjuk a nyilvánosságot és mely eszközöket választjuk a céljainkhoz. Hosszú távon pedig a véleményvezéreknek, és nekünk, akik a baloldali felületekre készítünk tartalmakat, is szembe kell nézzünk azzal, hogy hiába generálunk több látogatót, olvasót és kattintást, ebből nem következik egyértelműen, hogy kompetensebb pártjaink, magabiztosabb mozgalmáraink, szavazóink vagy erősebb közösségeink lesznek a következő ellenállási hullám vagy választások alkalmával.

A szöveg az Utca & Karrier Magazinban megjelent cikk módosított változata.

Címlapkép: Mérce
Olvass tovább!