A hónapok óta húzódó MTA-ügy a maga nemében egészen kivételes intellektuális élmény mindazoknak, akiket érdekel a közpolitikacsinálás, akár önmagában, akár a jelenlegi rezsim működési logikájának részeként. Kivételességét részben az adja, hogy az ilyen témákkal szakmailag foglalkozók a terepen, saját bőrükön tapasztalhatják meg a jelenlegi rezsim tudománypolitikájának minden szépségét, részben pedig az, hogy ami történik, az annyira hihetetlen, hogy hiába tudjuk, hogy mindez valójában tragédia, nehéz megállni röhögés nélkül.
Az első és legfontosabb vonása ennek az ügynek, hogy
máig nem tudni, miért kezdte el a kormány és mit remél tőle.
Ahhoz képest, hogy szó nélkül elvonták a kutatóhálózat költségvetését, csak valami zavaros innovációs blablát, külföldi példákra való felületes, a tényekkel laza viszonyban álló hivatkozásokat, egy-két (hónapokkal később felhajtott) „szakértő” saját nevükben előadott támogató szavait, amelyekre száz szám jöttek az indokolt cáfolatok és végül az akadémiai kutatóhálózat teljesítményének vehemens kritikáját (aminek ráadásul maga a minisztérium mond ellent rendszeresen) sikerült kiizzadnia magából a kormánynak, de nemigen született semmilyen értelmes indokolás arról, hogy ez az egész mire jó. Személyes kedvencem az, amikor a miniszter „elvként” hivatkozik arra, hogy valaminek azért kell úgy lennie, ahogy ő szeretné, mert ő úgy szeretné.
Ötletek persze vannak, hogy mi a valódi ok. Nem akarom ezeket részletesen felidézni, hiszen annyi helyen leírták, elmondták már, hogy én magam is unom. Azért is, mert egyikre sincs semmilyen bizonyíték. De még inkább azért, mert valójában mindegy is. Egészen egyszerűen nem elfogadható indok az MTA átszervezésére az, ha a kormány uniós forrásokat akar kontrollálni, ha politikai kifogásai vannak kutatókkal, intézetekkel, akadémiai vezetőkkel szemben, ha Palkovics miniszter presztízsnövelő gyors győzelemmel akarta kezdeni a miniszterségét vagy bármi más, amit fel szoktunk hozni.
Egy erdőtűz után sem elég mentség senkinek, hogy nem volt hova dobni a csikket, ahogy a szomszéd macskát sem szabad megmérgezni csak azért, mert hangosan nyávog.
Ezek részleges pszichológiai magyarázatok legfeljebb, de nem méltányolható szakpolitikai indokok.
A másik figyelemreméltó vonása az ügynek, hogy bár a kormánynak láthatóan nincs értelmes és nyilvánosan megvédhető indoka az MTA átalakítására, de nem is kíváncsi senki véleményére. Az Akadémia vezetése, külső szakértők, külföldi intézmények képviselői, az akadémiai dolgozók, a legkiválóbb kutatók stb. mind-mind készségesen válaszolgatnak a kormányzati elvetésekre, észérvekkel reagálnak, alternatív javaslatokat dolgoznak ki, átvilágították a kutatóhálózatot, tárgyaltak a kormány képviselőivel.
De mindez nem igen zavarja Palkovics minisztert és minisztériumát. Hol simán az ellenkezőjét mondják annak, ami le van írva anyagokban, hol olyasmit adnak mások szájába, amit az nem mondott, hol azzal vádolják az MTA-t, amit az helyzeténél fogva sem tehetne meg, de nem is akarna (fenyegetőzéssel, nyomásgyakorlással stb.). Mindennek a tetejébe a miniszter rendszeresen megpróbálkozik azzal, hogy megkerülje tárgyalópartnereit, a sajtóban vagy épp telefonon üzenget, időről időre kihátrál megállapodásokból, váratlanul bekeményít. Így meglehetősen nehéz komolyan venni a tárgyalásokat.
Az MTA persze, szerepe kényszerei folytán mást nem nagyon tehet, mint, hogy a végsőkig ragaszkodik a megállapodás kereséséhez, de a miniszter nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy ellehetetlenítse a tárgyalásokat.
A legszebb ebben az, hogy az MTA a maga sokszínűsége folytán egyáltalán nem lenne meggyőzhetetlen partner. A kutatóhálózatnak vannak kritikusai, belső kritikusai is (aki az ellenkezőjét hiszi vagy állítja, az tájékozatlan vagy hazudik), a kormánynak vannak nagy presztízsű hívei az akadémikusok között is és persze az MTA kutatóhálózata egy munkahely, nem politikai intézmény: nem kenyere az ellenállás. Ha a miniszter értelmes célokat tudott volna megfogalmazni és partnernek tekinti az MTA-t, az átalakítás már rég zajlana, legfeljebb a technikai részletek kidolgozása folyna. Persze, ha a miniszter értelmes célokat tudott volna kijelölni, akkor akár egy diasornál alaposabb szakértői anyagot összerakhatott volna a terveiről, ráadásul olyat, amelyik nem mond ellent minden ponton a hivatalos kormányzati álláspontnak. De ne legyünk telhetetlenek, éppen az MTA reformja kapcsán bőven lett volna rá mód, hogy a minisztériumi hozzáértés teljes hiányát pótolni lehessen egyéb forrásból a kormányzati jóindulat megléte esetén.
Csakhogy – és ez a harmadik megkapó vonása az MTA-ügynek -,
nem csak a világos célkijelölés és az érdekeltek bevonása hiányzott, de minden jel szerint nincs meg a reform mögött a szakpolitikai vezetés alkalmassága és az egyértelmű politikai akarat sem.
Palkovics miniszter agresszív fellépése, időnkénti fenyegetőzései, az MTA-t fenyegető veszély nagysága és az okozott károk visszafordíthatatlansága könnyen elfeledtetheti velünk, hogy abszolút hatalom birtokában, egy gyenge ellenféllel szemben a kormány egy éve képtelen átvinni az akaratát.
Lehet persze azt gondolni, hogy a kormány számára ez kényelmes helyzet: a politikai konfliktus átpolitizálta az MTA-t (talán a megítélésén is rontott, talán nem), aminek lehet némi praktikus előnye a kormány számára, de hátrányt biztosan nem jelent neki; a kutatókat sikerült megfélemlíteni, nem kell félnie a vereségtől sem, a társadalom aligha fog kaszára-kapára kapni fenyegetett tudósai védelmében, s ha esetleg rosszul is jött az EP-kampány előtt az Akadémia körüli sajtópolémia, az idő hosszabb távon nekik dolgozik. Ám ha így is lenne, akkor is világos, hogy ezen megfontolások egyike sem magyarázza Palkovics miniszter tavalyi agresszív fellépését az MTA-val szemben és még kevésbé magyarázza, hogy a miniszter miért képtelen tartani saját határidőit is. Még ha fel is tételezzük, hogy van egy politikai mesterterv, nehéz belátni, hogy a fenti előnyök bármelyikét miért ne lehetett volna elérni sokkal egyszerűbben, célzottabban.
Feltűnő, hogy a kormányzati kommunikáció kezdettől ellentmondásos volt. Visszafogottnak túl agresszív, agresszívnak túl visszafogott. A miniszter nem tett le az asztalra semmilyen tervet, ugyanakkor meg sem állapodott. És egyelőre minden nappal afelé halad az egész folyamat, hogy az MTA gyakorlatilag egy üres látszatgyőzelem elfogadásába kényszerítse bele a minisztert, aminek van egy olyan oka, amit nagyon nehéz ép ésszel felfogni, bármiféle politikai racionalitással megindokolni. A miniszter durva, ugyanakkor következetlen, kiszámíthatatlan és megbízhatatlan politikai stílusa egészen egyszerűen lehetetlenné teszi az MTA-n belül a miniszterrel erősebb kooperációra is nyitott szereplők számára, hogy szakmai szolidaritás helyett a politikai megegyezést erőltessék rá a többi akadémiai szereplőre, mert az morálisan is, politikailag is ellehetetlenítené őket, viszont mobilizálja a következetesebb ellenállás híveit (ezúton is szeretném hálámat és nagyrabecsülésemet kifejezni az ADF tagjai felé, amiért mindazt megtették, amit megtettek és nekem is alkalmat adtak, hogy kifejezzem hálámat és lojalitásomat anyaintézményem iránt) s időt adott az MTA nehézkes vezetésének, hogy egy mérsékelt, de következetes és elvszerű pozíciót alakítson ki magának, s ahhoz olyan széleskörű akadémiai támogatottságot szerezzen, amit néhány hónapja még senki sem remélhetett és mindennek a tetejébe indokoltan a kormányra hárítsa a felelősséget a megegyezés hiányáért.
Fontos látni, hogy az MTA működése, részben szervezeti, részben kulturális okokból, részben vezetőjének személyes karaktere miatt törékeny, nehezen kimunkált informális konszenzusokra és lassú formális eljárásokra épül, ezért a miniszter zűrzavaros tevékenysége jelenleg az MTA egységének a legfőbb garanciája. De nem szeretném Palkovics miniszter kritikájával az akadémiai szereplők érdemeit elvitatni: némi büszkeséggel azt gondolom,
hogy ez a nemzeti intézmény felnőtt a feladatához és sokkal, de sokkal nagyobb teljesítményre volt képes egy egyenlőtlen, kilátástalan és főleg teljesen értelmetlenül rájuk kényszerített küzdelem során, mint ami elvárható lett volna.
Mennyivel jobb lett volna persze ezeket a szellemi energiákat nem egy hérosztrátoszi tett következményeinek enyhítésére, hanem valami hasznos és jó dologra használni! Na, de hát nem egészen rajtunk múlik, milyen időkben kell élnünk és helytállnunk.
