Kassák Lajos Egy ember élete című önéletrajzi regénye először folytatásokban jelent meg a Nyugat hasábjain, 1924 és 1933 között. Alul a könyv nyolcadik fejezetét közöljük, melyben a szerző a tanácsköztársasággal való meghasonlását és 1919. május elsejének felemelő élményét írja le. A restaurációs időszakban Kassákot egyebek mellett épp erre a fejezetre hivatkozva fogták perbe.

Sok mindenről kellene beszélnem, amit rossznak, eltévesztettnek tartok, aminek a bekövetkezését, anélkül hogy politikus lennék, előre láttam, de nem tiltakozhattam ellene kellő formában, és ma sem tehetem azt meg. Akkor hallgatnom kellett a forradalom előkészítése érdekében, most hallgatnom kell, mert a magam véleménye is az, hogy a kritikus pillanatokban inkább aktív cselekedetekre, mint rosszalló kritikára van szükség. Végzetes lenne, ha valaki kiállna, és nyíltan közhírré tenné, hogy a volt kommunista párt vezetői már március 21-én elpaktálták a forradalmat. Azóta fejveszett kapkodás van minden területen, a becsületesen dolgozók erőfeszítése nem elég ahhoz, hogy a demagógok üres szájaskodását, a volt szociáldemokrata vezetők opportunizmusát és a kommunisták éretlen diplomáciai játékát rendbe hozza.

Minden jó váratlanul és véletlenül történik, s már úgy látszik, csak idő kérdése, hogy lábunk alól kicsússzon a talaj.

A hadterület mögötti részeken s így Budapesten is, semmiféle rend nem tud gyökeret fogni, a népbiztosok egymás ellen adják ki parancsaikat, s a hivatalok nem tudnak komoly, szervező és adminisztratív munkát végezni. A mi népbiztosságunkon ide-oda tolódnak a felelős személyiségek, egyik munkakörből, ahol már valami tapasztalattal rendelkeznek, áttolják őket a másikba, a hivatali szobák és folyosók még mindig szabad átjárói a tömegnek. A stréberek és kullancsok kibírhatatlanul elszaporodtak. Fiatal emberek, akikről senki sem tudja, honnan, merről kerültek elő, belépnek az épületbe, és „titkárokká” ügyeskedik föl magukat. Szükség van segítő erőkre, de senkiben sincs kellő figyelem és érdeklődés, hogy megnézze, ki az, aki „munkatársnak” kerül mellé. Az ügyes odaáll valamelyik ajtó elé, aki be akar jutni, attól megkérdezi, hogy mit akar, aztán belép a szobába, jelenti a látogatót, a bent ülőnek úgy tűnik, mintha valahonnan fölülről segítségnek rendelték volna mellé, s a látogató előtt máris a hivatalos titkár szerepét tölti be. Furcsa, szinte hihetetlen esetek történnek.

Mellettem Balogh Vilma végzi a titkári teendőket. Értelmes nő, elég könnyű vele boldogulni, annak idején a Thalia színház tagja volt, kulturált és modern gondolkodású, mint kevesen a környezetemből. Íróasztala az előszobában áll, ő veszi föl a jelentéseket, és szortírozza az ügyeket. Az egyik nap keserű panasszal jön be:

– Kérem, Kassák elvtárs, mégiscsak hallatlan dolog az, ami itt történik.

– Tudom.

– De kérem, ilyesmiről még álmodni sem merne az ember.

– Halljuk no!

– Reggel bejövök, és látom, hogy velem szemben ott van egy másik íróasztal is, egy fiatalember ül mellette, vidáman füstöl, s ha valaki bejön a szobába, odaugrik elé, megkérdezi, mit akar, és tanácsokkal látja el. Kérem, ez érthetetlen.

– És ki az a fiatalember?

– Tudja az ördög! A nevét sem akarja megmondani.

Mikor bejöttem, észre sem vettem, hogy két íróasztal áll az előszobában, de most, hogy utánanézek a dolognak, csakugyan ott a másik asztal is, és mögötte ül a fiatalember.

– Kicsoda maga, és hogy kerül ide?!

– Kérem, mint segédtitkár vagyok itt.

– Ki rendelte ide? Ki adta az asztalát?

– Kérem, az asztalt és a széket hazulról hoztam.

Alig tudok szóhoz jutni a meglepetéstől. Hallatlan, hogy mire nem képes az élelmes ember! Hiába szeretném magam fegyelmezni, kitör belőlem az ordítás, a fiatalember védekezik kicsit, de aztán belátja, nem lenne helyes, ha nagy lármát csapnának az ügy miatt. Fogja az íróasztalát, és húzza kifelé a folyosóra. Még csak nem is morgolódik. Minden körülmények között megmarad kedves fiúnak, néhány hízelgő szót szól Balogh Vilmához, ő tudja, hogy miért, vele sem akar rosszba kerülni. Elment a bútorával együtt, de csak a mi frontunkról. Hazament, és másnap, harmadnap is állandóan ott láttam őt a folyosón az íróasztalával, és ki tudja milyen ügyekben szorgoskodott.

Más esetben Reinitz gallérjánál fogva dobott félre egy ilyen önkéntes segédtitkárt a szobája elől. De végképp kiirtani nem lehetett őket az épületből. Olyanok, mint a szemtelen bogarak, állandóan és addig nyüzsögnek itt, szaladgálnak egyik helyiségből a másikba, amíg ismert figurákká válnak, és ezen az alapon hozzájutnak a fizetésükhöz. A hivatalokban még mindig itt tartunk, és semmivel sem jobb a helyzet a harctéren.

Hivatalos jelentés:

Közben hangos sietséggel folyik a készülődés május 1-ének megünneplésére. Minden összeszedhető textilanyagot és papírzsákot összeszednek, a gyárakban megfestik vörösre, hogy rikító ünneplőbe öltöztethessék a komor, lefáradt várost. A főbb vonalakon állványokat emelnek, és építik a készülő monumentumok talapzatait. Kissé halotti torra készülődés ez, de a tömegek szerencsére nem okoskodnak a fölött, amit látnak. A közhangulat lassan ünnepélyesebbé és derűsebbé válik.

Április utolsó napján tomboló vihar kerekedett a város fölé. Ordít a szél, mintha a házak is megvonaglanának kínjukban, a díszítmények és emelvények inognak. Itt-ott ijesztő romhalmaz, a Rákóczi úton kidőlt egy oszlop, és agyonütötte Páris Pál újságírót. Apró, vékony emberke volt, az Az Újság gyermekrovatának Nagyapója, az ország gyermekei szeretettel gondoltak rá naponta, s most holtan fekszik a romok alatt. Sokan megsiratják, és sokan intő jelet látnak ebben a tragédiában.

Én beteg vagyok, s lehetséges, ezért is látok mindent túlzottan sötétnek és bizonytalan alakzatúnak.

1919. május 1.

A munka szabadságának és az emberi szolidaritásnak ünnepe. És a tömegek éljenek akármilyen kormány alatt, ünnepi cécókra, fölvonulásokra, éneklésekre és a helyzetük megjavítását ígérő szónokok meghallgatására minden időkben kaphatók voltak. Ezen a reggelen is, mintha újjászületett volna a város. A környékről és a kültelki negyedekből már hajnalban megindultak az ünneplő seregek, ezren és ezren, tízezren, százezren, tisztába öltözötten, zászlók alatt menetelnek a város központja felé. Az ünnepség rendezősége elég átgondoltan dolgozik. Az érkezők szakmák szerint csatlakoznak, s ezek a szakmai csoportok egymás mögé sorakoznak a végtelennek tűnő kígyóvonalban. Vasasok, fások, nyomdászok, cukrászok, hivatalnokok, színészek, mozisok és a többiek mind, mind külön jelvényekkel, és kibontott, hatalmas zászlók alatt monumentálisabb képet adnak minden katolikus precessziónál és minden háborúba induló hadseregnél.

És a város főbb útvonalain vörösben díszlenek a házak, a párkányokon és erkélyeken vörös drapériákkal játszik a szél, itt, ott zászlók nyúlnak ki mélyen az utak fölé, az ablakokból vörös és tarka szőnyegek csüngnek ki, amelyek néha úgy hatnak, mint az általános lelkesedés vörös tűzbokrai, néha pedig úgy tűnnek, mintha az otromba háztömegek gyulladásos, hatalmas nyelveiket öltögetnék az ünneplő tömeg felé.

A fölvonulás főútvonala az Andrássy út. A Fürdő utca sarkán hatalmas, vörös diadalkapu engedi át magán a tömeget. A kapu fölött nagy betűkkel a fölírás: „Pusztuljon el a tőke, hogy romjain fölépíthessük a világ nemzetközi kommunista társadalmát.”

A Köröndön a négy szobortömböt egy-egy vörös földgömb takarja be, magát a teret pedig virágfüzérekkel díszített oszlopsor szegélyezi.

Az Andrássy út végén a millenniumi emlékművet vörös obeliszkké alakították át. Előttük áll Marx hatalmas szobra, s mellette jobbról egy vasmunkás, balról egy bányamunkás ölesre méretezett szoborfigurája komorlik. Ugyancsak Marxtól két oldalra két freskószerű festmény egészíti ki a csoportozatot. Az egyik a „városi proletariátus”, a másik a „földmíves szegénység” szimbolikus megjelenítése. Az emlékoszlopon a fölírás:

„Világ proletárjai egyesüljetek!”

A Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok épületei is vörös díszben ékeskednek. A Műcsarnok előtt harsogó monumentalitással áll Pór Bertalan A vörös hadsereg című festménye.

A városligeti tavon oltárszerű emelvények magasodnak ki a vízből.

Giccses, szentimentális tákolmányok, de ma ezek a szörnyszülöttek is a nép hatalmát és az igazság érvényesülését hirdetik.

A Mezőgazdasági Múzeum előtt hatalmas freskó a proletár mezőgazdaságot jeleníti meg. Fölírás: „Amit az ember nem épített meg, az nem az övé! Minél magvasabb a munka, annál tiszteltebb a munkás!”

A Váci körút is ünneplőbe öltözött, a tömeg árad a házak kőpartjai között dalolva és ujjongva, a vörös lobogók árnyékában. A Deák téren a vörös szövetekkel beburkolt halcsarnok előtt Lenin szobra áll, vele szemben pedig, az Anker palota előtt a pikkelyes faszobor köré emelt vörös tömbön a forradalmat jelképező freskófestmény, kétoldalt Lenin és Szabó Ervin szobrával.

A Lánchíd budai oldalán merész, vörös tömbök emelkednek a házak elé, s közülük Marx és Engels szobrai tűnnek elő, arccal Pest felé fordultan.

Az Alagút vörössel díszített bejárata előtt egy pörölyös munkás és egy vöröskatona szobrai állnak.

A Vérmezőn, azon a helyen, ahol Martinovicsot és társait kivégezték, monumentális szarkofág épült, négy oldalán szónoki pódium, magát a teret pedig úgy alakították át, hogy alkalmas legyen a délutáni ünnepi játékokhoz. A bejárat előtt magas oszlopon Lenin mellszobra.

Órákon át tart a tömeg hömpölygése. Istenáldotta szép nap van. Ha különben semmi sem sikerül úgy a vezetőknek, ahogyan azt szeretnék, ez a májusi ünnepség sokáig emlékezetében marad Budapest népének. Feleségemmel együtt mi is a menettel indultunk el, de aztán nem bírtam a lassú, majdnem egy helyben topogó gyaloglást. Egyre betegebbnek érzem magam, kiváltunk a menetből, elvergődtem a Ligetig. Leültem, és így akartam bevárni a többieket, de ehhez sem volt erőm. Legalább ha valami közlekedési eszközt lehetne szerezni. Gyalog mentünk haza, és elgyötörten lefeküdtem.

Az utcáról behallatszik a népség jövése, menése, gyerekek kiabálnak, és időnként éneklő csoportok húznak el az ablak alatt.

Lehet, hogy ez a nap mégis fordulót jelent. Tegnapelőtt még úgy volt, hogy összeomlik a rendszer menthetetlenül, s most újból fölcsillannak a reménytüzek. De az is lehet, hogy mindez csak szemfényvesztés.

Az énekszótól nem hallani az ellenséges ágyúdörgést, s a sok vörös posztó eltakarja a keserűség és a nyomorúság színeit.

Holnap reggel fölkelünk, és újból beállunk a taposómalomba. A dolgozók majd dolgoznak, a hadsereget újból és újból harcra injekciózzák, az asszonyok hitvány élelmiszerekért sorban állnak az üzletek előtt, fől majd a ricset, ami ezekben a napokban jóformán az egyetlen főznivaló.

Az ember sok mindent kibír.