Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Igazán senki nem akarja látni, mi történik ma a pszichiátriákon

Gombos Gábor olyan hazánkfia, aki ismertebb és elismertebb külföldön, mint itthon. Az ENSZ-et, a Egészségügyi Világszervezetet is megjáró, és több vezető, nemzetközi egyetemen is tanító aktivista arról mesél, hogy miért lesz egy fizikusból pszichiátriai jogvédő, hogy miért szedünk marokszám gyógyszert arra, amire nem kellene, és hogy mi köze a rózsa illatának az egzaktnak vélt tudományokhoz. Nagyinterjú.

Mikor találkoztál először a pszichiátriával?

Gyermekkoromban. 1961-ben születtem, házasságon kívüli gyerekként, ami annak idején eléggé megbocsáthatatlan volt. Pécsett éltünk. Születésem után nehéz évek jöttek anyámra, aki összeomlott azután, hogy nagybátyám, aki támogatta őt, öngyilkos lett. Ekkor következett anyám első kórházba kerülése, ami brutális beszállítás volt. A mentők kérték a rendőrség segítségét, akik már akkor sem voltak kiképezve arra, hogy egy bajban lévő, érzelmileg felfokozott, agitált emberrel megfelelő módon tudjanak kommunikálni, ezért bilincset használtak.

Van emlékem arról, amikor anyám hazajött a kórházból, jó félév után. Az 1960-as évek közepén jártunk, amikor nemcsak itthon, de külföldön is az elektrosokk-terápia volt az egyik preferált beavatkozás. Anyám azalatt a félév alatt több elektrosokk-kezelést kapott, és arra emlékszem, hogy nem hittem el, hogy ez a nő, aki hazajött, az anyám. Olyan hézagok voltak ugyanis az emlékezetében az elektrosokk miatt, amit nem tudtam hová tenni. Anyám esetében szerencsére csak átmeneti volt a memóriavesztés. Innentől kezdve édesanyám élete egy ún. forgóajtós pszichiátriai karrierré vált, azaz időről-időre bekerült, majd elbocsátották, majd újra beszállították. Az élete a pszichiátrián belüli és azon kívüli időszakokból állt.

Később te magad is megtapasztaltad a korabeli ellátást.

Igen. Tizenegy-két évesen bekerültem ambuláns ellátásba, ami gyermek ideggondozó volt, majd aztán 16 évesen én is elkerültem kórházi pszichiátriára. Ez az az időszak volt, amikor a benzodiazepinek, a Seduxen és társai voltak a sztárgyógyszerek, de ezeknek a káros hatásairól, a hozzászokásról még keveset lehetett tudni. Tizenéves koromtól 32 éves koromig én benzodiazepin terápián voltam, orvosi felügyelettel egyre növekvő adagokat kaptam, mert ez a hatóanyag komoly hozzászokást okoz a szervezetben, amit az adag növelésével kezeltek. Ezt akkor még nem vették annyira komolyan, mai szóval talán úgy mondható, hogy komoly gyógyszerfüggő lettem, végig orvosi rendelvényre.

Eközben azért tudományos karriert is építettél.

Igen, eközben elvégeztem egy egyetemet, fizikus lettem, Pécsről felköltöztünk Budapestre. Édesanyám forgóajtós pszichiátriai karrierje itt Budapesten is folytatódott. Egyszer épp anyámat látogattam Lipótmezőn, amikor egy kedves idős házaspárral találkoztam, akinek a fia szintén ott feküdt. Ez a házaspár kezdte szervezni az első magyar egyesületet, ami az elmeegészségyügyi ellátórendszert akarta megváltoztatni, a bentlakásos ellátást a közösségi alapú ellátás irányába akarta tolni.

Ez volt az Égisz Lelkisérültek Országos Családi Egyesülete. Csatlakoztam az egyesülethez, alelnöke is lettem, de édesanyám közben meghalt. A körülmények gyanúsak voltak, és jó okom van azt hinni, hogy tudta nélkül bevonták egy kísérletbe, amiben ő olyan kontrollcsoportba került, ahol a legrégebbi antidepresszánst, a Melipramint kapta. Ilyet ő már korábban is kapott, de akkor olyan szívpanaszai lettek, hogy többször nem adták neki. Ezt kaphatta akkor is, amikor meghalt. Édesanyám halálát az én gyors összeomlásom követte. Akkor egy barát folyamatos jelenléte mentett meg, életem legmélyebb krízise volt ez. Ez a két dolog, az anyám halálával kapcsolatos gyanú, és a baráti segítség, ezek vezettek engem arra, hogy érdekvédelemmel kezdjek foglalkozni. Akkor még pszichiátriai betegjogvédelemnek neveztük.

Fotó: Zsolnai Péter

Pontosan mi ébresztett rá, hogy valamit tenned kell, és nem csak saját életedet, de mások érdekeit is védened kell?

Előtte már a saját pszichiátriai ápoltságom okán csomó dolgot láttam, ami borzasztó volt. Eleinte azt mondtam, hogy jó-jó, de akik ott dolgoznak, azok segíteni akarnak, és anyagi meg egyéb dolgok miatt történnek borzalmak. Amikor először feküdtem bent, akkor az egyik mellettem lévő fiatalember rácsos ágyban volt, bezárva. Én próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy nyilván azért van rács mögött, mert védelmezni kell. Ám amikor anyám gyanús körülmények között meghalt, akkor úgy éreztem, hogy nem tudok többet tükörbe nézni, ha tovább hallgatok.

Mi volt az első lépés?

Nézd, rengeteg ember látta és látja ma is, mi történik pszichiátriákon. De igazán senki nem akarja látni. Ha azonban egy családtagod vagy te magad szembesültél azzal, hogy mi történik az emberekkel, akkor ez már nem választási lehetőség, hanem kényszerűség. Nem volt választási lehetőségem ebben a tekintetben, lépnem kellett.

És hogyan lettél érdekvédelmi és emberi jogi aktivista?

Hát egyrészt már a ’90-es években egyik vezetője lettem annak az egyesületnek, amit említettem. Én lettem a médiában az egyesület arca, sokat szerepeltem. Elmagyaráztam, hogy miért nem jó az intézet, az elzárás, hogy miért nem működik ez az egész. Az egyesületben többen voltunk olyanok, akik megjárták a pszichiátriát, a többiek pedig családtagok vagy reformpszichiáterek voltak.

A baj akkor kezdődött, amikor az egyesület sok év önkéntes munka után kapott egy nagyobb összeget egy támogatótól – mellesleg ez a Soros Alapítvány volt –, amit szinte arra költhettünk, amire akartunk. Az egyesület egy része azt akarta, hogy a régi Lipótmezőn álló, az intézetben lévő lepusztult konyhát újítsuk fel, és csináljunk belőle foglalkoztatási programot, hogy a „betegek” ott dolgozzanak. Mi, akik megjártuk a pszichiátriát, nagyon elleneztük, hogy az egyesület, ami közösségi, intézeten kívüli pszichés támogatásért küzd, egy intézet épületét újítsa fel.

Nagy vita kerekedett, és egy ismert reformpszichiáter ekkor közölte, hogy „ti csak hallgassatok, ti elmebetegek vagytok, és örüljetek, hogy be vagytok engedve az egyesületbe”.

Ez volt a töréspont. Elhagytuk az egyesületet, és alapítottunk egy saját szervezetet, amit csak intézetet megjárt pszichiátriai ellátottak vezettek. A gond az volt, hogy a reformpszichiáter annyit értett az egészből, hogy a nagy kórházak helyett a pszichiátriai ellátást a kerületekben, városokban járóbetegként kell adni. Nekik ez elsősorban logisztikai kérdés maradt. Mi azonban ezt nem logisztikai, hanem filozófiai kérdésként tettük fel. Például sokan elkezdték vitatni, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy „pszichiátriai betegség”.

És van olyan?

Az, hogy az emberi társadalom mikor miként kezelte a furcsán vagy másképp viselkedő embereket, nagyon sokféleképpen történt. Ez legtöbbször az angol szójátékkal „mad or bad” (kb. „őrült vagy bűnöző”) vitára ment vissza mindig, azaz hogy valaki hibás-e, morálisan elítélhető-e azért, mert másképp viselkedik. Gyógyítsák, vagy büntessék-e érte. Érdekes módon ennek a két tábornak a megoldásai, amivel az őrülteket (vagy akit annak tartottak) kezelték, annyira nem is különbözött.

Nagyon sok terápiás megoldás a pszichiátrián kívül csak a büntetésvégrehajtásban található meg: elzárás, személyi szabadság korlátozása, korlátozó-kényszerítő eszközök, kikötözés stb. Tehát a válaszok arra a kérdésre, hogy „bolond” vagy „rossz” emberekről van-e szó, nem nagyon különböztek.

De nem csak tudomány és morál, hanem politika is volt ebben, nem?

Persze. A fordulat akkor jött, amikor a nyugati társadalomban, pontosabban a viktoriánus Angliában a szegénypolitika szintén elkezdett belefolyni a bolondok életének meghatározásába. Angliában hosszú időn át nem volt országos szintű elmeegészségügyi szakpolitika, hanem teljesen helyi közösségekre volt bízva, hogy mit tesznek azokkal, akiket bolondnak tartanak. A kvéker felekezetek például mai szemmel nézve is haladó ellátást működtettek. Meditációs helyeket hoztak létre, kifejezetten jó emberi és spirituális körülményekkel, hogy maximalizálják a – mai szóval – felépülést.

Aztán a viktoriánus szegénypolitika idején országos szinten kezdtek ezzel foglalkozni, és a korabeli adatokból jól látszik, hogy a tébolydákat, amelyek modelljei a világban ma is léteznek más név alatt, valójában nem elmebetegeknek, hanem szegényeknek hozták létre. Jómódú, gazdag őrültek nem kerültek be ilyen helyekre. Ezek a szegények, kirekesztettek gyűjtőhelyei voltak. Hatalmas, sokszor több ezres létszámban éltek ott emberek. Korabeli dokumentumokból ma már tudjuk, hogy ezeknek az intézetektnek nem a gyógyítás és terápia volt a céljuk, hanem az elzárás.

Fotó: Zsolnai Péter

Azóta azért változott a helyzet, hiszen ma képzett orvosok kórházi osztályokon kezelik a betegeket. Látványos a javulás, nem?

Valamikor a modernitással kezdett uralkodóvá válni az a nézet, hogy az elmebetegség egy medikális, orvosi jelenség. A pszichiátria is az orvostudomány egy ága. Ezzel több probléma volt. Például az, hogy kevés volt az olyan betegség, ahol hatásos kezelést tudtak nyújtani. Néhány pszichiáter például észrevette, hogy az elmekórházakban lévők állapota javul magas lázas állapotok után. Ezért egy Wagner-Jauregg nevű orvos felvetette, hogy lázat elő is lehetne idézni, ehhez pedig a malária baktériumát használta. És sok beteg ezek után meg is gyógyult.

Ma már tudjuk, hogy ezek az emberek nem elmebetegek, hanem szifiliszesek voltak, és mivel a szifilisz baktérium nagyon hőérzékeny, a maláriás lázas állapotok sokaknál segítettek. De ma már senkinek nem jutna eszébe egy szifiliszes beteget pszichiátriára küldeni. A pszichiátriával kapcsolatban ez az eset egy rendszerszintű problémára hívja fel a figyelmet: az orvostanban megszokott és szükséges tiszta diagnosztikai kategóriák a pszichiátriának nem álltak és nem állnak rendelkezésére.

Akkoriban a kategóriák is mások voltak, mint ma, nem?

Igen. Volt egy Emil Kraepelin nevű német pszichiáter, aki a 19. században két kategóriát vezetett be. Az egyiket úgy hívta, hogy dementia preaceox, azaz korai elbutulás, ebből lett később a skizofrénia kategóriája. A másik kategória pedig a mániás depresszió lett. A pszichiátriai diagnózisok – mára több száz van – jelentős része erre a két ősi kategóriára megy vissza. Bebetonozódtak a pszichiátriában, ami végzetes hiba volt. Érintett emberek életét teljes mértékben uralni kezdte egy orvosszakma.

És a gond az, hogy a ma pszichiátriai diagnózist kapó emberek bajait is orvosi diagnózisokkal magyarázzák, miközben a valóság az, hogy az érintettek problémáinak jelentős része nem orvosi, hanem társadalmi, kulturális és egyéb problémák. Szegénység, családi gondok, bántalmazás és sok minden más.

Most éppen azt mondod, amit mindenki elvár egy pszichiátriai betegtől: nincs betegségtudatuk, nem látják be, hogy őrültek. Nem logikai bukfenc ez?

Egy magas vérnyomással küzdőnek sincs betegségtudata. A magas vérnyomásra gyógyszert kapók, és a gyógyszert nem rendesen szedő betegek aránya kutatások szerint több mint 50% lehet. Mégsem csípik őket nyakon, még ha bele is halhatnak az állapotukba. Eközben a pszichiátria története során végig használt olyan kényszerterápiákat, amiknek rendkívül súlyos mellékhatásai voltak.

Ilyen például az inzulinsokk, amely annyit jelentett, hogy nagy dózisú inzulin injekciót adtak be állítólagos skizofrén betegeknek, mert azt tapasztalták, hogy az epilepsziaroham-szerű súlyos rohamok után kitisztultabban viselkedtek. Erről YouTube-on is elérhetők videók, gyötrelem őket nézni. Régmúlt dolgoknak tartjuk ezeket, pedig József Attila is kapott ilyen inzulinkezelést. József Attilát ugyanis szintén skizofréniával diagnosztizálta egy Bak Róbert nevű orvos, amire inzulinkóma kezelést kapott. Ma már József Attila skizofréniáját is vitatják. Vágó Márta, amikor látta József Attilát inzulinkóma-kezelés után, látványos javulásról számolt be, majd később leírta, hogy a javulás, csakúgy mint a többi esetben is, csak két hétig tartott. Nem gyógyítás volt.

Fotó: Zsolnai Péter

Van egy elefánt a szobában, amiről nem beszélünk. Mi az őrület? Orvosi kategória vagy csak kitaláció? Meg lehet ezt fogalmazni?

Nem, szerintem nem lehet megfogalmazni egy mindenre érvényes definícióval. De ez egy csapda, mert ha nem tudjuk megfogalmazni, akkor ugye mi van helyette… Szerintem az őrületet, ahogyan a pszichiátria is használja a nyugati társadalmakban, így Magyarországon is, valójában egy metaforaként értjük. Annak a metaforájaként, hogy az emberi lét legmagasabb szintű működése, az emberi elme, gondolkodás érintett. Ha szívbeteg vagy, akkor azt mondod, hogy a szívemmel van baj. Ha a veséddel, akkor vesebeteg vagy. Ám ha a gondolataid, viselkedésed változik vagy tér el, akkor azt mondod: „velem van baj”. Az én legsajátabb létezésemmel.

A pszichiátriai kezelés, történjen gyógyszerrel, pszichoterápiával, inzulinkómával – minden esetben azon alapul, hogy ezt a legintimebb önmagadat befolyásoljuk, változtatjuk meg. Akár akaratod ellenére is. Te mint ember ugyanis nem vagy érvényes. Neked jogod van élni, sőt még egyenjogú is lehetsz, de csak ha megváltozik az az intim lényed, ami te vagy. Nem egy funkciókiesésedet akarjuk korrigálni, mint az orvoslás más területein. Azt akarjuk, hogy másként érezz, másként gondolkodj. Azt akarjuk, hogy másként viselkedj.

Mi a baj azzal, ha igazodni kell a társadalmi elvárásokhoz? Hiszen mindannyian a társadalomban élünk.

Jó, hogy ezt mondod, mert épp itt jön be, hogy amiről valójában beszélünk, az nem más, mint a társadalmi kontroll. Hogy ne tedd azt, ami nekik nem tetszik. Michel Foucault és mások is írtak erről. De ennél azért bonyolultabb a dolog. Mert az, hogy mit érzek, nem egy társadalmi probléma. De ha nincs szabadságod afölött, hogy mit érezhetsz, akkor gond van. Ha a szeretett társad elvesztése miatt gyászolsz, az rendben van. Ha hat hónapig gyászolsz, az oké, de ha tovább gyászolsz, akkor már valami nincs rendben veled.

Valóban az értelem, a viselkedés, a kognitív állapot lenne az emberi mércénk?

Az értelem, a kognitív működés van piedesztálra emelve még a fogyatékosságokon belül is. Még vezető gyógypedagógus kutatótól is hallottam értelmi sérültekre vonatkozó tűrhetetlen megjegyzést. Én ezt a jelenséget is a modernitáshoz kötöm. A modernitás előtt messze nem korlátozódott az ember ember volta a kognícióra[1] és elmeműködésre. Ha visszamegyünk Arisztotelészig, akkor ő két különböző értékét azonosítja az embernek. Az egyik maga a létezés, a másik pedig, amit csinál az ember. A kettő harmóniájára van szükség ahhoz, hogy az embert értékelni tudjuk.

Aztán később a modernitás vitte nagyon szélsőségesen abba az irányba ezt, hogy csak az számít, hogy valaki mit csinál. És ha valaki nem csinál valami látványosan olyat, amit a társadalom elvár, akkor az elítélendő. A felvilágosodás hozta el azt, hogy az értelem kiemelkedett az emberi tulajdonságok közül.

Több kutató szerint a kapitalizmus kialakulása, a munkaképesség szerinti osztályozások, és az ipari-, profittermelésben való képtelenség az, ami miatt „szükség van” a fogyatékos emberek elkülönítésére. Ezzel egyetértesz?

Ez egy egyszerűsítés, de egy hasznos egyszerűsítés. Nem fedi le az egész jelenséget, de egy lényegi elemét azonosítja annak, hogy miért van ma ilyen rendszer. Ami azonban hátrányba hozza a pszichiátriai „beteg” munkavállalót, az nem az ő saját képességhiánya, hanem a körülmények.

Ilyen a rendszeresség: az iparosodott termelés elhozta azt a kötött rendszerességet, ami a mezőgazdaságból vagy kézműves tevékenységből élő embereknél kevésbé volt elvárt. Ott nem kellett minden nap, akárhogy is érezte magát, reggel nyolckor blokkolni a gyár bejáratánál, mert mindenkinek kötelező. A verseny maga is megbetegít.

A dogma szerint mindenki érdeke a folyamatos gazdasági növekedés, amiben részt kell venni. Miért legyenek kiváltságosok azok, akik fogyatékosok vagy kevesebbet tudnak vállalni, amikor mindenki más minden nap a munkahelyén szív?

Igen, mindenki szív. Kérdés, hogy a szívás mikor jut el arra szintre, hogy binárissá válik, hogy vagy megy, vagy nem megy. Középút nincs. Ez világosan látszik az egyébként sikeres nyílt munkapiaci integrálások során is. Ha nincs olyan program, támogatás, segítés, amikor az egyénnek a szükségleteihez igazítjuk, hogy hánykor kezd dolgozni, milyen gyakran van szünete, milyen környezetben dolgozik (pl. akadálymentesítetten). Ezek látszólag annyira apró változások, amiket meg lehetne tenni, de mégis döntő, alapvető változást hoznának emberek mindennapi életében. Nemcsak a pszichiátriát megjártakról, mindenkiről szó van, mindenkinek segítene. Mégis ellene tart ennek a piac, a termelés. Nem csinálják.

Aki nem dolgozik, az jövedelempótló segélyeken, juttatásokon kénytelen élni, ez pedig szinte mindenhol a világon egyenes út a szegénységbe.

Nemcsak a szegénységgel függ össze a pszichiátriai ellátottak sorsa és száma, hanem mással is. Kisebbségekhez tartozók például az elszenvedett élettapasztalatok miatt nagyobb eséllyel kerülnek a pszichiátria ellátotti körébe. A szegregátumban élő etnikai kisebbségek a világ sok táján ide tartoznak. Ha valaki bekerül krónikus pszichiátriai ellátotti körbe, akkor kódolva van, hogy szegénységben fog élni, mert például kiesik a munkából, nem is veszik fel. Másik irányból is igaz ez, mert ha valaki szegénységben él, annak is nagyobb az esélye arra, hogy érzelmi terhei miatt pszichiátrián köt ki.

Térjünk át a megoldásokra. Te vagy az egyik szerzője a 2000-es évek egyik nagyhatásúnak szánt nemzetközi emberi jogi egyezményének, az ENSZ fogyatékos emberek jogairól szóló egyezményének, amelytől sokan új korszakot vártak. Lett hatása?

A hatását mérhetjük két szinten: a jogban és a mindennapi életben. Egyikről sem beszélhetünk a másik nélkül. Fontos látni, hogy az emberi jogban az pszichiátriai ellátottak jogaival sokáig szinte senki nem foglalkozott. Még az 1990-es évek végén is nehéz volt egyáltalán szóba hozni a dolgot vezető jogtudósok között. A jog pedig maga is korlát volt, mert olyan módon szabályozták a pszichiátriai kérdést, ami az érintett „betegek” számára nem volt elfogadható.

A jog tehát sokáig nagyrészt csak az előbb tárgyalt pszichiátriai orvostan kritikátlan kodifikációja volt. Aztán ez a pszichiátriai jogvédő mozgalom nyomására változni kezdett az ezredfordulón, majd az említett ENSZ Egyezmény nyomán mára még inkább felgyorsult a változás. Ma már jobb jogszabályok vannak, amik elvben már lehetőséget adnának arra, hogy a legfontosabb kérdések – kényszerkezelés, elzárás, intézetbe kényszerítés – ne történhessék meg. Az emberi jogok legerősebb hatása tehát ezen a jogi szinten érezhető. A másik szint, a gyakorlati életre gyakorolt hatás tekintetében nem tudok ennyire lelkes lenni. Ott a várt hatás nem történt meg.

És a politika?

Van politika és van szakpolitika. Sok mindent elértünk szakpolitikai szinten, de ameddig a nagypolitikai szintre nem sikerül bevinni a számunkra fontos témákat, addig nem lesz változás. Az egyik az, hogy a pszichiátria medikalizált, orvosi kategóriákban rögzített olyan jelenségeket, amik nem orvosi jelenségek. Erről sokat vitázunk, hogy mennyi egy ember pszichés problémáiban az orvosi és a környezeti komponens. Én ebben azt képviselem, hogy az orvosi rész közel nulla. Mások a mozgalomban ezt vitatják.

Például az USA-ban évtizedekkel ezelőtt beszéltek arról, hogy minden 40 év körüli nőt állítsunk be Prozacra, vagy tegyük számukra könnyen hozzáférhetővé a Prozac nevű gyógyszert, hogy megelőzzük a menopauza által hozott sajátos igényeket és nehézségeket, ami – szerintük – társadalmi és gazdasági szinten, például a nők termelékenysége, munkából kiesése révén óriási „károkat” okoz. Tehát az emberi lét alapvető részét medikalizálták, ahelyett hogy az amerikai kormányzat azon kezdett volna dolgozni, hogy megnézze, mi okozza, hogy amerikai nők a menopauza idején kieshetnek a munkából. Például az, hogy nincs nagymama már, aki segítene, hogy megfeszítve dolgoznak a nők otthon és a munkahelyükön is, vagy hogy 40 évesen a szépségipar és a szépségideál változása miatt már nem „vonzók”, hogy a fiatal nőként elfoglalt társadalmi szerepüket elveszítik és egy másikba, kevésbé értékes szerepbe tolják át őket.

Ehelyett az amerikai kormányzat és a gyógyszeripar lépése az volt, hogy gyógyszerek tömegét tette elérhetővé a piacon egy probléma – a negyvenes nők depressziója és szorongása – kezelésére, ahol azok a gyógyszerek jól is fogytak. A Prozac káros mellékhatásairól azóta már filmek és könyvek szólnak, miközben a gyógyszergyárak hatalmasat profitáltak belőle.

Te felnőttként kezdtél pszichiátriai aktivizmusba, de biztosan nem csak felnőtteket érint ez a probléma.

A gyermekpszichiátria régen egy eldugott kis terület volt, ami aztán az elmúlt 30-40 évben robbanásszerűen nőtt meg. A gyermekkori viselkedések medikalizációja azóta megállíthatatlan. Mindig is, az én gyerekkoromban is voltak izgága gyerekek, akik nem tudtak megülni a fenekükön, és az iskolában meg kellett ezzel birkózni pedagógiai eszközökkel. És megbirkóztak. Ma már, kevés országot kivéve – talán Svédország ilyen – elterjedt lett ezeket a viselkedéseket gyógyszerrel kontrollálni. Az USA ebben is élen jár, de Magyarországon is terjed már, hogy Ritalinra állítják rá könnyen a gyereket.

Ez a gyógyszeripar hatása?

Több pszichiátriai kategória esetében lehet látni gyógyszeripari érdekeltségeket. Például ilyen a pánikbetegség, ami nagyon erősen köthető a benzodiazepinek, elsősorban a Xanax piaci terítéséhez. Olyannyira így van ez, hogy bizonyos problémáknak már volt hatékony gyógyszerezési alternatívája akkor, amikor a Xanaxot – ami nálunk sokszor Frontin néven fut – engedélyeztetni kezdték a gyógyszerhatóságoknál. Tehát nem volt olyan piaci rés, amibe be tudott volna a Xanax nyomulni és profitábilissá válni. Hát kreáltak neki egy diagnózist, és publikáltak is olyan, utólag több kutató által megkérdőjelezett tudományos érvényű tanulmányokat, amelyek azt állították, hogy a többi benzodiazepinhez képest a Xanax messze hatékonyabb. Ez egy piaci húzás volt, hogy vásárlókat lehessen a kész termék mellé tenni.

Fotó: Zsolnai Péter

Maradt valami az elméleti fizikusi énedből?

Nagy szerelmem a termodinamika volt. Azzal foglalkozunk, hogy valamilyen transzport, egy áramló mennyiség milyen változásokat hoz létre a rendszer egészében. Arról is van szó itt, hogy hogyan alakulnak ki makroszkopikusan szervezett rendszerek úgymond a káoszból. Ez az önszerveződés volt az én kedvenc kutatási területem, ebbe nem mennék bele, mert túl technikai. A Magyar Tudományos Akadémián dolgoztam. A fizikusok között mindig is nagyon sok őrült ember dolgozott, sokan nem illettek bele a koruk világába. Ez ott előnyt jelenthetett. A fizika történetében több példa van, amikor nem arról volt szó, hogy valaki „annak ellenére” alkotott, hogy pszichiátriai nyavalyája volt, hanem ellenkezőleg: azért, mert pszichiátriai nyavalyája volt, valami eredetit tudott alkotni.

Nem ellentmondás, hogy fizikusként a racionalitás talaján álltál, most pedig jogvédőként a pszichiátria által ténynek kikiáltott dolgokról jelented ki, hogy azok valójában sokkal puhább, reáltudománnyal nem leírható társadalmi jelenségek? Hova lett a racionális múltad?

Ez nem ellentmondás. A fizika nem egzakt tudomány. Nekem nagy hősöm Niels Bohr, akinek atomkutatásairól laikusok is hallottak talán. Bohr meglátásai az atom szerkezetéről forradalmiak voltak. Ő mondta: „a nyelvet a fizikában csak úgy használhatjuk, mint a költészetben: metaforaként”. Tehát szerinte nem sokkal egzaktabb a fizika, mint a költészet. Amit egzaktnak gondolunk a fizikában, az valójában önreflexió. Newton, de főleg Descartes óta nem lehet úgy fizikusként dolgozni, hogy ne legyen benne állandó önreflexió. Ezért egy fizikai elmélet vagy kísérletsorozat olyan mértékű – és megint metaforát használok – kristályosodáson megy keresztül, hogy az kívülről egzaktnak tűnik. Próbálkozunk valamivel, aminek vagy lesz köze ahhoz, amit vizsgálni akarunk, vagy nem. De ha a mesterségünket jól csináljuk, akkor egy dolog biztos: a fogalmi keretet, amit mi vittünk be a vizsgálatba, azt egy másik oldalról is teszteltük, megismertük, az arról való tudásunk gazdagabb lesz.

Amikor kritizálod a pszichiátriát, akkor azért mégiscsak a tudományos felkészültség és a morális, sokszor rózsaszínű elképzeléseket hangoztató jogvédelem állnak szemben. Vagy ez a szembenállás nem valós?

Így van, ez egy hamis szembeállítás. Módszertani hiba. Az a tudományos tudás, amit említesz, nem áll szemben azzal a kritikával, amit mi megfogalmazunk. A másik hiba logikai: ez redukcionizmus. Amikor Aldous Huxley leírta a Szép új világ (1931) c. regényében, hogy a tudomány milyen módon lehet képes befolyásolni az emberi társadalmat, akkor még a mainál is kevesebbet tudtunk az emberi agy működéséről. Mégis megértették az olvasók, hogy miért ijesztő a világ, amit Huxley leírt. Ugyan más keretben, de Huxley regénye a lényegét érinti annak, amit kérdeztél, hogy habár látszólag tudományos vagy technológiai kérdésekről beszélünk, de valójában sokkal többről. Huxley-nál ez a redukcionizmus jelenik meg a gyakorlatban. Arról ír, hogy miért veszélyes dolgokat pusztán tudományos vagy technológiai kérdésként szemlélni. Mondok egy másik példát. A rózsa illatát vissza lehet-e vezetni kémiai elemekre? Tegyük fel, hogy megcsinálom, és a rózsa illatát leírom kémiai elemek és együtthatók összességének. Ha ezt meg tudom tenni, akkor állíthatom-e, hogy a rózsa illata redukálható kémiai elemekre? Szerintem nem. Azért nem, mert ha én például egy versben utalok a rózsa illatára, akkor annak egy sereg olyan jelentéstartalma is lesz, aminek a kémiához semmi, de semmi köze nincs. És ne is legyen.

Gombos Gábor (Pécs, 1961) elméleti fizikus, pszichiátriai érdekvédő, az indiai NALSAR Egyetem és az írországi NUI Galway egyetem vendégprofesszora. Alapítója több magyar és nemzetközi pszichiátriai érdekvédelmi szervezetnek. Számos nemzetközi szervezet (ENSZ, Egészségügyi Világszervezet, Európa Tanács) meghívására dolgozott a pszichiátriai ellátottak jogaiért világszerte. Pályája során több díjat és elismerést kapott, többek között a Robert Kennedy Centre díját és a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét is.

Fotó: Zsolnai Péter

Kapcsolódó cikkeink:

A gyógyszeripar befolyásáról a pszichiátriai gyakorlatra itt olvashatsz, a hazai és nemzetközi pszichiátriai ellátás visszásságairól pedig itt.

 

[1] – Az észlelést, érvelést és emlékezést felölelő gondolkodási folyamat.

Kiemelt kép: Zsolnai Péter
Olvass tovább!