Harmincéves bizniszpárt-hálózatot bogoztak ki Gulyás Mártonék

Ma este, premier előtt mutatta be a szélesebb közönségnek első, nagyobb lélegzetű oknyomozó dokumentumfilmjét, a Rablópártokat a Gulyás Márton és népes stábja által működtetett Partizán. A 2018-as választások alatt Gulyásék által módszeresen követett „bizniszpártok” anyagai közül Seres Mária és kapcsolt vállalkozásainak nemcsak terebélyes kispárhálójára, hanem megdöbbentő, 30 éves előtörténetére is fényt derítenek. Mi köti össze „Tomcatet” Seres Máriával és Mátraverebéllyel? A film nem csak erre, de a kamupártok, bizniszjelöltek szerepére is keresi a választ a NER 9-ik évében.

Figyelem! A következőkben a film témájának részleteit ismertetjük! Ha a filmből szeretnél mindent megtudni, görgess a cikk aljára!

Az ökonácizmustól a kertvárosi populizmusig

A Partizán filmjének története egyenesen a rendszerváltás hajnalán kezdődik, amikor is a gombamódra szaporodó demokratikus kispártok között feltűnt egy Magyarországi Zöld Párt nevű alakulat, amely ugyan alulról szerveződőként indult, de az 1990-es választáson elért, 1%-on aluli eredmény után súlyosan szétesett, és legalábbis érdekesnek mondható alakok vették át a vezetését.

Ugyanis ezek után a párt zöld létére egyik legfontosabb témájának a „zsidókérdést” és az „újcionista hódítást” nevezte meg, valamint támogatta a minden zöld szervezet által 1988 óta ellenzett Bős-Nagymarosi vízlépcső-beruházás megvalósítását, ráadásul gyanúsan ugyanolyan indokokkal, mint az egykori pártállam és a rájuk következő kormányok. Ugyanakkor azoktól, akik országgyűlési képviselőként színeikben indulni akartak a filmben elhangzó interjúk szerint fejenként egymillió forint biztosítékot kértek, amely 1994 környékén nem számított éppen kis összegnek.

Ekkor kampányszlogenjük egyszerűen az volt: „Magyar nőbe magyar magot!”

A Zöld Párt akkori vezetőségét Elekes Tiboron és Medveczki Zoltánon kívül Stekler Ottó alkotta, aki a párt listáján 1994-ben indult el először, majd az 1998-as választásokon egyéniben már Nagykálló körzetét célozta meg, ezek után 1998-ban és 2002-ben is elindult Kállósemjén polgármesteri címéért.

Stekler mindhárom korai próbálkozása teljes kudarccal végződött. Azt viszont pártigazgatósága alatt a Magyarországi Zöld Párt (amelynek egy birodalmi sas által közrefogott körcímer lett a jelképe) elérte, hogy az ország szinte összes zöld civil szervezete közös nyilatkozatban határolta el magát politikájától.

A 2002-es kudarc után évekig úgy tűnt, sem Stekler, sem pedig a párt nem jelentkezik újabb akcióval. 2006-ban viszont emberei furcsa provokátorokként tűntek fel újra, símaszkokban érkeztek a Fidesz egyik püspökladányi lakossági fórumára, ahova nem engedték be őket, pedig ők a Zöld Párt nevében kispárnákkal próbálták megdobálni az ott előadást tartó Pokorni Zoltánt. Ezt az akciót az a Sipos Zoltán vezette, aki a kétezres évek végétől Polgár Tamás „Tomcat” blogger és szélsőjobboldali provokátor állandó társaként robbant be a magyar közéletbe, „Blogin” néven, közös portáljuk Bombagyar.hu néven futott.

Polgárt később Stekler formációja viszonylagos ismertsége révén elindította a 2009-es ferencvárosi időközi önkormányzati választáson is, akkor már egy másik pártja a Szociális Zöld Párt színeiben. A próbálkozás akkor csúfos bukással végződött, miután kiderült, „Tomcat” szinte összes, akkoriban az induláshoz szükséges kopogtatócédulája másolt volt, így 1165 ajánlásából csupán 13 „eredeti” példányt sikerült felmutatnia, ezért nyilvántartásba sem vették, noha szórólapjait akkor már lehetett látni kerület-szerte.

A két évtizedet „zöld” színekben jobboldali provokációval töltő Steklert azonban ilyesmivel nem lehetett eltántorítani (még ha „Tomcatet” sikerült is): 2009 ugyanis a siker éve volt köre számára, hiszen ekkor indult el Seres Mária nyíregyházi építőmérnök és a Civil Mozgalom története.

A süllyedő Gyurcsány-Bajnai-korszakban, a gazdasági világválság első hónapjaiban amúgy is rekordokat döntő általános elitellenes hangulat tökéletesen ágyazott meg Seres hagyományos értelemben apolitikus, single issue kertvárosi populista mozgalmának: 2008 őszén látszólag a semmiből népszavazási kezdeményezést adott be a képviselők rendkívül hanyag és laza, gyakorlatilag bemondásos költségtérítési rendszerének felszámolásáról. 2009-ben készültek Seresről azok az ikonikus képek, amelyeken az alulról jövő, országban elsőnek számító lakossági népszavazási kezdeményezéshez egy vasalódeszkán gyűjtött aláírásokat: egyszerű, szabolcsi, sokgyermekes családanyaként tökéletes politikai figura volt a nehéz időkre, akivel valóban százezrek tudtak azonosulni. A vége pedig az OVB által elismert, több mint 590,000 összegyűjtött szignó lett.

Amit viszont akkor és később sem tudott senki, az az volt, hogy a – amúgy a parlamentben törvénymódosítással elmismásolt  – népszavazás értelmi szerzője, egyben a mozgalom, és az abból kinövő pártkezdemény, a Civil Mozgalom mögött álló háttérember, Seres Mária férje, Stekler Ottó volt.

Stekler és Seres házassággal végződő ismeretsége pedig még 1994 előttről, a Magyarországi Zöld Pártból származott. Az 1994-es választások előtt Seres Mária, mint a Zöldek szóvivője, még a köztévében is szerepelt. Igaz, mozgalma indítása idejére mindez már feledésbe merült. A filmben megszólaltatott tanúk egyértelműen úgy vélték: Stekler saját „zűrös” múltja miatt tolta előtérbe feleségét.

A kezdeményezéshez tartozó honlap, és a nyomán, 2009 közepén megalakult Civil Mozgalom akár Beppe Grillo olasz humorista Öt Csillagjának magyar párja is lehetett volna, hiszen ez a kezdeményezés kizárólag az internetes, belső fórumon állt össze, koordinálódott és szerveződött.

Azonban mégsem lett az.

Gulyásék filmje bemutatta, hogy a 2009-es siker után különböző módszerekkel, a 2010-es országgyűlési választásokra toborozni kezdett jelöltek mindebből mit láttak: az előtérben Seres állt, aki a megalapított párton, a Civil Mozgalmon keresztül egy nyomdában lehetőséget nyújtott a jelölteknek szórólapok készítésére, kampányuk minden más részét azonban ők maguk kellet, hogy állják.

A Civil Mozgalom, amely emailekben, újsághirdetésekben toborzott ilyen jelölteket, a film beszámolói szerint soha nem fedte fel előttük, miféle pénzek, szervezés áll Seres Mária mögött, aki akkor többször azt állította, a pártrendezvények költségeit a „kosztpénzből” vonja el.

De volt olyan ex-jelölt is, aki azt rebesgette, „a Fidesz köpönyegéből bújt ki” a teljes formáció.

A sikerben egyébként a szervezők annyira biztosak voltak, hogy néhány héttel a 2010-es választás előtt a CM képviselőjelöltjei még a parlamentben, mint „jövőbeni munkahelyükön” is látogatást tettek. Sőt, a képviselőjelölteknek előadásokat is tartottak arról, mennyire fontos lesz majd a bekerülés után a többi párttal kialakítandó „kompromisszum” a parlamenti munkában. Ráadásul siker esetén minden kampányoló jelöltnek „legalább egymillió forintos” kifizetést is odaígértek.

A végső eredmény ehhez képest kiábrándító volt: végül a szavazatok 1 %-a sem jött össze. Seres Mária ezek után hónapokra eltűnt, elérhetetlenné vált.

Az országgyűlési választásnak egy, kézzelfogható haszna mégis kerekedett: Seres Mária férje, Stekler, a „Tomcattel” kapcsolatos, másolásos botrány ellenére a CM küldöttjeként ott ülhetett az Országos Választási Bizottságban.

Nemsokára azonban Seres ismét előkerült: a 2010 őszi, önkormányzati választásokra készülve egyszerűen szólva ő és Stekler Ottó elkezdték „megdolgozni” egy Nógrád megyei falu, Mátraverebély hatalommal bíró tényezőit, és végül elérték, hogy Seres Máriát a falu polgármesterévé válasszák, ekkor Stekler pedig alpolgármester lett. Innen, egy önkormányzati bázisról azután kicsit biztosabb háttérrel vágtak bele ismét politikai vállalkozásukba.

Az, hogy Mátraverebélyen végül igen gyorsan összejöttek a kopogtatócédulák, a páros több helyi kontaktja révén sikerülhetett: egyikük elmondta például, a falu szegényeinek ő nyújtott hitelre élelmiszersegélyt – 2010 őszén ezt pedig a Seresre leadott kopogtatócédula ellenében szolgáltatta csak ki nekik.

Új játékszabályok

Gulyás Mártonék filmje, bár direkt módon nem köti össze a Fideszt mint szervezetet a kamupártbizniszben érintett központi figurákkal, érzékletesen mutatja be, hogy a kormánypárt 2010-től hogyan, milyen eszközökkel játszott aktív szerepet a valódi támogatottság és politikai aktivitás nélküli pénznyelőszervezetek túlburjánzásában, és mindez hogyan járult hozzá Orbán Viktorék újabb és újabb, 2014-es majd 2018-as kétharmados győzelméhez is – ahogyan azt a Bálna előtt ünneplő miniszterelnököt ábrázoló kezdő képsorok is sugallják.

A leginkább sarkalatos pont természetesen a választási törvény változása 2012 után: ekkor történt ugyanis az, hogy a Fidesz szembefordult korábbi álláspontjával, ami az országos politikába való belépési küszöböt illeti. Míg korábban a párt következetesen kitartott amellett, hogy nehéz legyen belépni a politikai térbe 2012 őszén látszólag váratlanul megjelent ajánlóív intézménye az addigi ajánlószelvények helyett. Ehhez új kampányfinanszírozási rendszert is kreáltak, mégpedig olyat, amely igen nagylelkű támogatásokat juttat a pártoknak: 150-től 600 millió forintig terjedő támogatást kaphattak egyéni jelöltjeik számától függően a pártok.

Ezenkívül legálissá vált a többes jelölés intézménye, ami azt jelentette, hogy egy választópolgár minden további nélkül támogathat akárhány pártot támogathat aláírásával, így a csalóknak egyebet sem kell tenniük, mint átmásolni egymás ajánlóíveiről az adatokat és odahamisítani az aláírást.

Az egy jelölt indulásához szükséges 750 ajánlószelvény helyett a továbbiakban csak 500 aláírásra volt szükség, ráadásul a listaállítás feltételei – például a területi lista intézményének etörlésével – is sokkal könnyebbé váltak. Korábban, ha valakinek nem volt meg mind a 20 területi listája, az bizonyos megyékben nem került fel a szavazólapokra. 2014-ben azonban ha már valakinek legalább 27 egyéni jelöltje volt 9 megyében illetve Budapesten, akkor az egész országban (minden megye minden településének minden szavazókörében) lehetett arra a bizonyos pártra szavazni.

Ráadásul ezeket az óriási az összegeket úgy tehették zsebre 2014-ben, hogy nem kellett semmilyen valódi kockázatot vállalniuk, hogy nem követtek el törvénysértést, ugyanis ha nulla szavazatot kaptak, akkor sem kellett visszafizetniük egy forintot sem.

Ez a helyzet 2018-ban változott meg valamelyest: most már van visszafizetési kötelezettség a pártokon, ha nem érik el az egyszázalékos küszöböt.

Azonban a gyakorlatban az is bebizonyosodott, hogy ha nincs képviselők nevén az állami támogatás mértékével egy nagyságrendet képviselő vagyon, a kiutalt pénz egész egyszerűen behajthatatlan, miután azok gyakran nem létező, be nem jegyzett vagy időközben megszűnő cégekhez vándorolnak.

Korábban a Mércén is írtunk arról, hogy tizenhat érintett – egy százalékot el nem érő – pártból mindössze három párt térítette vissza 2018-ban az állami kampánytámogatást, a tizenhárom adós párt által felhalmozott hiány így mintegy 2,15 milliárd forintra rúgott. Valószínűleg azonban már csak azért sem rettentek meg a kamupártok az új jogszabálytól, mert valódi szankciótól az előzmények ismeretében nem kellett tartaniuk. Bár a 2014-es választások után is maradt bőven restanciájuk a kvázi támogatottság nélküli pártoknak, és az Állami Számvevőszék végül tett is feljelentést összesen 9 szervezet ellen költségvetési csalás, valamint a számviteli és az áfatörvény megsértése miatt, sőt egy ideig nyomozás is folyt ellenük, valamiért 2017-ben az ügyészség szép csendben lezárta az ügyeket.

Összegezve: A Fidesz minden olyan elemet beépített az új rendszerbe, ami ösztönzi  a kamupártok létrehozását, és számos olyat kivett, amely kedvét szeghette volna a spekulánsoknak.

„Ha van eszük, csinálnak fénymásolatot”

Az új „ösztönzők” hibátlanul beváltak: a könnyű pénz szagára nemcsak rekordszámú párt állított országos listát először 2014-ben, majd 2018-ban is, de az is figyelemre méltó volt, hogy a lényegében ismeretlen pártok exponenciálisan megnövelték indítható jelöltjeinek számát azzal, hogy kivezetésre kerültek az ajánlószelvények, és a továbbiakban csak az ajánló választópolgárok aláírásaira és személyes adataira volt szükség. Seres Mária pártja 2014-ben 67, Szepessy Zsolté pedig 59 jelöltet tudott állítani a négy évvel korábbi 24 és 5 jelölttel szemben. A film pedig – bár közvetlen kapcsolatot nem teremt a 2014-es ajánlásgyűjtés hirtelen sikere és a 2008-as Seres-féle, nagyszabású aláírásgyűjtés között – rámutat, hogy az új szabályok között hogyan lubickoltak az olyan szervezetek, akiknek aláírásokkal és személyes adatokkal teli adatbázis állt rendelkezésükre.

A film második felében számos, korábban választáson induló jelölt és velük elvileg kapcsolatban álló, de a valóságban csak strómanként funkcionáló cégtulajdonos beszámolóin keresztül részletes képet kapunk arról a szövevényes szervezeti hálóról, amely 2014-ben és 2018-ban választáson induló pártok formájában több összesen több mint 2 milliárd forintot vett ki az államkasszából.

Az érintett szervezeteket pedig egymással egyező és halottaktól származó aláírások, nyíregyházi kötődés, na meg persze Seres Mária és Szepessy Zsolt neve kötik össze.

A film két budapest egyéni választókerületre koncentrálva azt is megmutatja, hogy mi is a tétje (a viszonylag jelentős mértékű állami pénz eltűnésén túl) a kamupártkérdésnek: Budapest 12. és 15. választókörzetében például egyaránt kisebb különbséggel győzött a Fidesz az ellenzéki jelölttel szemben, mint ahányat a Seres Mária-féle SMS happolt el.

A film egyik legtanulságosabb fejezete Pálffy Ilona, a Nemzeti Választási Iroda (NVI) elnökének megszólalása, aki mindenek előtt hírértékű, egyben a választási rendszer viszonyait remekül jellemző bejelentést is tett:

Leszögezte, hogy a 2022-es országgyűlési választás bonyolítására már biztosan nem vállakozik, mert „elege volt ezekből a cirkuszokból”.

Pálffy, aki Gulyás Márton korábbi műsorában, a Slejmben már kifejtette, hogy szerinte a jelenlegi szabályozás mellett csak a büntetőügyek lefolytatásával lehetne visszatartani a csalókat, de neki is úgy tűnik, hogy ezek az ügyek nem élveznek prioritást a nyomozó hatóságoknál. Az NVI elnöke a filmben most beszél arról is, hogy nem tudják ténylegesen ellenőrizni, valóban megsemmisítik-e egy-egy aláírásgyűjtés után a pártok az adatbázisaikat, ahogyan erre a törvény egyébként kötelezné őket, de Pálffy szerint ha ténylegesen meg is teszik, előtte csinálnak róla fénymásolatot, „ha van eszük”.

A Partizán filmje tehát egy teljes, évtizedeken átnyúló tudatos és kíméletlen politikai-családi vállalkozás lendületes, és különleges portréját adja. A narrátor és „nyomozó” szerepét is játszó Gulyás Márton ugyan az események során erősen sejteti, a 2009-ben valós kampány keretében összegyűlt 600.000 aláírás akár egy komoly ajánlási adatbázis alapját is képezheti, azt viszon – tfőleg a magyar iratkezelés és általában az állami hivatalok elrákózása miatt nem sikerült azt kinyomoznia, valóban léteznek-e még ezek az ívek, vagy hogy azokat Steklerék használták-e 2009-10 után is.

A filmben rengeteg megszólalóval láthatunk interjúkat is, a „papírnyomok” azonban nem kerülnek elő, és nem látjuk a Seres Máriához kötődő SMS-sel kapcsolatos bírósági ügyek aktáit sem. Hivatalos személy ugyanis egyáltalán nem is állt szóba a stábbal.

Az nyilvánvaló ugyan, hogy a Stekler és Seres nevével fémjelzett politikai vállalkozás 2014-ben és 2018-ban is remek modell lehetett az állami kampánytámogatások „kamupárt”-jellegű privatizációjára, az azonban sajnos végül nem nyer egyértelmű bizonyítást, hogy mindennek köze van-e Seres Mária 2010 előtti akcióihoz és az azok során összegyűlt adatokhoz.

Ezek a részletek még akkor is fájóan hiányoznak, ha világos az is, hogy egy ilyen aláírásgyűjteményt, vagy éppen ilyen, félig még folyamatban lévő bírósági dokumentumokat nem éppen egyszerű, ha nem lehetetlen bármiféle módon beszerezni.

Viszont mindennél jobban mutatják, hogy a hatalomhoz közeli „szivárgotatók” illetve az átlátható irattárolás hiánya miatt a magyar oknyomozás valóban az újságírói műfajok legnehezebbikévé vált.

A Rablópártokat holnaptól részekre bontva a Partizán Youtube-csatornáján is közzéteszik majd az alkotók, itt ingyenesen megtekinthetőek is lesznek a videók.

Olvass tovább!