A sztrájkon túl: Mit tehet egy szakszervezetis a szélsőjobboldali nyomulás ellen?

Donald Trump és az európai szélsőjobboldali, idegenellenes mozgalmak előretörése óta itthon és külföldön is számos alkalommal fogalmazódott meg a kérdés: mit tehetnének a baloldal hagyományos intézményei a dolgozók között is erősödő szélsőjobboldallal.

Erről a kérdésről tartott Párizs után most Budapesten is kétnapos képzést és konferenciát a brüsszeli székhelyű Európai Szakszervezeti Intézet (ETUI), a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASzSz) és számos, nyugat-európai konföderáció részvételével.

Az események sajtó számára is nyilvános részén érdekes vita alakult ki az előadást tartó, politikatudománnyal foglalkozó kutató a magyar jobboldali populizmusról, úgyis, mint „orbánizmusról” szóló előadása nyomán.

A lefolyt vita a londoni Chatham House szabályai szerint zajlott, tudósításunkban tehát az elhangzott gondolatokat közöljük, azt viszont, hogy ki mondta azokat, nem.

Az előadásában öt fontos eszközt neveztek meg, mint amelyek egy jobboldali populizmus szavazóbázisát egyben tartják, ez pedig két szélsőséges érzelem kiváltásával operál:

az egyik a félelem, a másik pedig a remény.

Szerinte ezeket mások között Orbán Viktor politikai propagandája is nagy sikerrel használja kiemelt tüzenetében:

1. „Patriotizmus”: itt az európai jobboldali populista politikai csoportokhoz hasonlóan Orbán a „nemzeti önállóság” elvesztését emlegeti hangsúlyozva, hogy a demokráciát nemzetközi nagyhatalmak (Brüsszel, IMF, multik, nagy bankok) felülírják. Az ellenségképben a „beslő ellenség”, a baloldal ezeket az erőket „kiszolgálja” (ezzel teremti meg a félelem érzését) → a reményt pedig minderre a kutató magyarázatában persze ők jelentik: azt ígérik, hogy a „nemzeti kormány” helyreállítja a népszuverenitást, megvédi a demokráciát, karizmatikus vezető az élen az egyedüli, aki képes erre

2. Keresztény szociális konzervativizmus: „keresztény” jellege hangsúlyozásával a magyar kormánypárt a posztmodern világ fenyegetése mellett érvel amit a hagyományos társadalomra (házasság, vallás) jelent. Ezzel kapcsolatban ígéretük az: olyan politikát folytatnak majd, amely visszaállítja a „régi jó erkölcsöket”, a meritokrácia, a kemény munka, a család segítségével.

3. Bevándorlóellenesség: Itt talán a legismertebb dolgokról beszélt a politológus hangsúlyozva, hogy a Fidesz retorikája egyáltalán nem egyedülálló a kérdésben, és hogy 2015 óta Orbán itt nyugati szélsőjobbos mintákat másol. Az itt megfogalmazott veszély szerint folyamatosan jönnek a bevándorlók, kettős társadalmak alakulnak majd ki itthon is, eltérő szokású emberek érkeznek, akik „gettóként” élnek köztünk, és esetleg terroristák is lehetnek, de bizonyosan „felélik” a jóléti juttatásokat, (fenyegetés) A reményt itt is pofonegyszerű megoldási ígéret fejezi ki: a karizmatikus populista vezető majd „rendbeteszi” a saját etnikai nemzetét (családpolitika) hogy ne kényszerüljünk bevándorlásra.

4. Gazdasági nacionalizmus: A Fidesz itt régen is és ma is a „kizsákmányoló multik” képével operál. A nyugati szélsőjobb baloldaltól átvett, és leegyszerűsített toposzai szerint ezek a nagy cégek ”elviszik a munkát„ az olcsón dolgozó Kelet-Európába”ezzel rombolják le ott a hagyományos jólétet, kontinens keleti felén pedig, például a Fidesz régebben éppen amellé a gondolat mellé állt be: a külföldiek kizsákmányolnak minket, kiviszik a profitot, ebből tartják fent nyugaton a jólétet. Az ígéret viszont már nagyon más mint a hagyományos baloldalé: a megoldás a „nemzeti tőke”, „nemzeti bankszektor”, és egy erős kormány, amely majd „megvédi” a magyar dolgozókat

5. A baloldal azonosítása az elitizmussal: Itt a kormánypárt által felállított fenyegetés szerint a hagyományos helyi elitek és baloldal (magyar esetben ezek összefonódtak a liberálisokkal, tehát: „a balliberálisok”) kiszolgálják a nemzetközi cégeket, szervezeteket, helyi komprádor-burzsoáziát, „ügynökként” segítik a multik betelpülését, élősködését. A Fidesz és Orbán Viktor szerintük ezzel szemben helyrerakja az egyensúlyt: megakadályozza az „áruló” baloldal hatalmát, „igazi nemzeti erő” lesznek.

Azt is hozzátette mindehhez, mindezen elemek kombinációja állandósítja a társadalomban a félelem, remény és düh kollektív érzelemrendszerét, ennek célja pedig elsősorban az osztálykonfliktusok kiéleződésének megakadályozása a munkásosztály és a tőkésosztály között, annak érdekében, hogy a társadalmi béke segítse a minél gördülékenyebb, színfalak mögött persze a multikkal közös, kizsákmányolási rendszert.

A jobboldali populizmus tehát az előadás szerint főleg azzal az ígéretével hozza nehéz helyzetben a magyar dolgozókat, hogy propagandisztikus, „osztályon felüli, nemzeti érdekeket” állapít meg ott, ahol valójában a bérharc és életszínvonval, jövőkép érdekellentétei húzódnak.

Munkásöntudat vagy proletáröntudat

Az előadást egy kerekasztal követte, ahol egy szakszervezeti vezető, egy antifasiszta társaság elnöke és az elődadást tartó kutató a résztvevőkkel vitatta meg a megállapítások tanulságait.

A vitához a résztvevő, nagyobb belga, osztrák, francia, brit és olasz szakszervezeti konförderációk képviselői mellett jó pár magyar szakszervezeti vezető is hozzászólt.

Egy német résztvevő az elmondottakra reflektálva elmondta, szakszervezetükben a legutóbbi felmérések szerint 20% az, aki „rasszista, fasiszta eszmékkel szimpatizál” és még azt sem tudják, a szervezett munkások mekkora része vállalna fel például a más bőrszínűek ellen megfogalmazott véleményét nyíltan is egy kiélezett helyzetben.

Az előadó a kérdésre reflektálva hangsúlyozta, a baloldal egyik legnagyobb hibája, például Magyarországon az elmúlt tíz évben az volt, hogy kormánypozícióból folyamatosan mindenkit fasisztázott, rasszistázott és megbélyegzett, aki velük szemben fellépett. Szerinte egy munkahelyen az ilyesmi nem hasznos, nem működik: ezt a 20%-ot is be kell vonni minden tevékenységbe, el kell nekik magyarázni a célokat, pont úgy, ahogyan a szakszervezeteknek is „a jogállam és a jogállami garanciák” minél előbbi helyreállítására kell törekedniük, hiszen ezek nélkül hagyományos érdekképviselet elképzelhetetlen.

Egy francia hozzászóló viszont az iránt érdeklődött: van-e Magyarországon militáns aktivizmus, szakszervezeti utcai fellépés a szélsőjobboldali akciók ellen, Franciaországban ez ugyanis teljesen bevett gyakorlat. „Van-e valaki, aki az uszító plakátokat letépi?” – szögezte a kollégáknak a kérdést.

A magyar és külföldi résztvevők közül is volt azonban olyan szakszervezeti vezető, aki úgy látta, ugyan jelenleg ilyesmi nincsen, de Magyarországon is meg kell jelennie a militánsabb, konfrontatívabb szakszervezeti politikának, hiszen a hatalom immár nem tartja be a klasszikus háromoldalú egyeztetés (munka – munkáltató/tőke – kormány) alapvető szabályait sem, nem is áll szóba a szakszervezetekkel sok kérdésben.

Ezzel kapcsolatban viszont többen, köztük az előadó is, felhívták arra a figyelmet: szemben több európai országgal, Magyarországon a munkásosztály apolitikus: Nagyon kevés időt tölt politikával, politikával foglalkozó médiát alig fogyaszt. Egészen a kései Kádár-korszak óta tömegeik kispolgári értékrendet vallanak, jellemző rájuk a konzervatív életvitel, meritokratikus szemlélet („ha keményen dolgozom, sikeres leszek!”). Ebből kifolyólag a menedzsment-hierarchiát, és ezt kiterjesztendő, a helyi vagy országos, autorkatikus politikai hierarchiát is könnyebben elfogadják, ez pedig történeti-kulturális jellegzetessége helyzetüknek idehaza.

Ilyen feltételek mellett pedig radikális szakszervezeti aktivizmust építeni felettébb nehéznek bizonyul.

Az egyik szakszervezeti vezető arra is felhívta a figyelmet: ugyan a decemberi, január sikeres sztrájkakciók nyomán most nagyon sok a csatlakozó fiatal munkás. Ugyanakkor a fiatal munkásosztály körében tapasztalható nacionalista ideológia, befolyásoltság attól még nem tűnt el egyről a kettőre, hogy fölismerték: magasabb béreket csak a szakszervezeten belül érhetnek el.

Ezzel kapcsolatban megfogalmazódott egy a vitában résztvevő vezető részéről, hogy az időben ismét „visszaléptünk”: a konszenzusos európai világból visszaléptünk oda ahol a szabadversenyesnek mondott kapitalizmus gondolata ismét összefonódik a kirekesztés és az alacsony bérek politikájával.

Magyarországon szerinte erre született ösztönös és nem tudatos válszreakció.

„Nem hiszem hogy a fiatal szakmunkások akik most szakszervezetisek lettek, ne lennének éppen úgy nacionalisták, mint tíz éve, sőt az orbáni ideológiai ellenfeleinek sem nevezhetők.”

– hangsúlyozta.

Hozzátette, ő most nem látja, hogy a magyar szakszervezetek a világnézeti képzésben egyáltalán felkészülten részt tudnának venni. Ugyanakkor szerinte erre az események iránya előbb-utóbb rákénszeríti majd őket, és kiemelte:

„a konszenzusnak végleg vége, és végül az az oldal fog győzni itt is, amely kiverekszi majd magának a győzelmet.”

Ez a vezető arról is beszámolt, konkrét cikkek jelennek meg a kormánymédiában „jobboldali, keresztény értékrendű” szakszervezetek szervezéséről, ugyanakkor fontos ezek ellen az akciók ellen a teljes mozgalomnak egységesen fellépni, hiszen:

„Olyan, hogy jobboldali szakszervezet, nincsen és nem is lehet. Annak egészen más neve van, ami ott szerveződik.”

Ezzel arra utal, hogy szélsőjobboldali, fasiztikus szervezetek a huszadik század folyamán gyakorta próbálták – Magyarországon is – a szakszervezetek helyett a tőkésekkel és a szélsőjobboldali kormányokkal együttműködő „hivatásrendekbe” szervezni a dolgozókat, ez történt például Gömbös Gyula 1930-as évekbeli miniszterelnöksége idején, de Mussolini Olaszországában, és a Vichy Franciaországban is.

Az ezzel való küzdelemnek szerinte alapvető része, hogy a rasszista vezetőknek nincs helye a szakszervezetben ha ezeket az eszméket nem adja fel.

„Ki kell rakni őket, mert ha nem mi rakjuk ki őket, végül ők fognak minket kirakni.”

Mások azonban úgy fogalmaztak, hogy ugyanúgy, ahogyan a Jobbik mostani, ebben a körben kifejezetten opportunistának bélyegzett rátelepedése a munkajogokra, érdekvédelemre gondot okoz, súlyos gondok vannak az MSZP-vel is.

Az egyik szakszervezetis arról számolt be, tagságát az MSZP bal- és jobboldali gazdaság- és társadalompolitikai bukfencei, sorozatos ide-oda csapódása végleg összezavarta, nem bíznak meg többé azokban a hagyományos karakterekben akik az elvileg „szocialista” politikát képviselik Magyarországon, és akik a legutóbbi időkben, például a szakszervezeti vezetőket megkerülve, maguk folytattak egyeztetéseket több munkáltatóval is.

Éppen ezért beszámolt olyan esetről is, amikor több alapszervezeti vezető, és a tagság jelentős része is kritikátlanul akart csatlakozni a Jobbik „bérunió” kezdeményezéséhez, és jó pár, baloldali szakszervezeti vezetőnek úgy kellett elmagyáznia, hogy a jobboldali párt bérdemagógiája mögött továbbra sem tekinthető partnernek, semmiféle szinten.

A vezető azonban elmondta, addig nehéz ezt a politikát következetesen érvényre juttatni, amíg az MSZP politikájában sok a hagyományos, neoliberális, munkásellenes elem, és amíg arcai nem keltenek semmiféle bizalmat a szervezett dolgozókban.

Abban ezenkívül azonban a fórum minden résztvevője egyetértett, hogy ami semmiképpen sem spórolható meg a harminc év „kegyetlen gazdasági válságsorozata, kizsigerelése” után 2018-19 fordulóján valamelyest feléledt magyar szakszervezeti mozgalom jövőjéből, az az intenzív szervezőmunka, tagtoborzás kiszélesítése, és ezzel párban a „népszerűbb, egyszerűbb” politikai oktatás kialakítása.

Mint ahogyan az egyik előadó fogalmazott:

„Százezer szakszervezeti taggal a kormány nem áll szóba, figyelmen kívül hagyhatja őket. Egymillió taggal már nem teheti ezt meg.”

Kiemelt kép: Tüntetés az oktatás szabadságáért, 2018. november 24. (Fotó: Markoszov Szergej / Mérce)
Olvass tovább!