Az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali határozata fordulópont lehet sok devizahiteles ügyében, és sok mindent megmutat abból, milyen intézményi mulasztások, makacs és téves jogértelmezések vezetettek a devizahitelezés szociális tragédiájához.
A március közepén hozott C-118/17-es döntés alapján semmilyen fogyasztóbarát álarcban hozott magyar törvény, kúriai jogegységi határozat sem vonhatja és vonhatta volna meg az adós azon jogát, hogy a szerződés teljes megsemmisítését, az eredeti állapot helyreállítását kérje a deviza alapú hitelszerződéseknél, ha a megsemmisítés az adós számára kedvezőbb.
S könnyű belátni, hogy a mérgezett kontratusok aláírása előtti pillanat visszaállítása mindig kedvezőbb helyzetet teremt az adós számára, hiszen így a megkapott forintösszeget kamatmentesen, de legalábbis nagyon alacsony kamattal (jegybanki alapkamattal, esetleg forinthitel-kamattal) kell visszafizetnie, az árfolyam-emelkedés figyelembe vétele nélkül.
A C-117/18-as határozat fényében tévedtek tehát a bíróságok, amikor a Kúria Wellmann György kollégiumvezető irányvonalát követő bírái hatására az érintett hitelfelvevőnél „jobban tudták”, hogy mi az adós érdeke, s úgy találták, hogy a szerződés megmentése, részleges érvénytelenségének megállapítása mellett az árfolyamkockázat fenntartása indokolt. De a szociális érzékenységgel nem vádolható jogalkotó is lyukra futott, amikor a devizahiteleket érintő, ún. DH törvényekkel 2014-ben az árfolyamrésből és a tisztességtelen kamatemelésből származó – a kamatos kölcsönök mintegy fél százalékát kitevő – visszatérítéssel üveggyöngyöket dobott az áldozatoknak, majd erre hivatkozással fenntartotta az árfolyamkockázatot. Ezzel közvetett módon – különösen az árfolyamgátas időszak után – végromlásba döntötte devizakárosult polgártársainkat az elviselhetetlen nagyságú törlesztőrészletekkel.
Lehet-e komoly arccal állítani, hogy olyan szerződésekkel, melyek a felvett forintösszeg 3,5-5-szörösének kifizetésére kötelezik az adóst, nincs semmilyen, akár a fentiek szerint feltárttól eltérő jogi probléma? Eddig lehetett…
A határozatnak nagyon fontos eleme az 54. pont, mely az uniós jogot és ítélkezési gyakorlatot betartó tagállamainak (köztük Magyarországnak) megtiltotta, hogy a hazai jog és bírói iránymutatások diszpozítiv szabályaival pótolja a tisztességtelen szerződéses kikötést, pl. az MNB valuta-középárfolyamával a kiesett tisztességtelen szerződési árfolyamot, kivéve ha ez a pótlás az adós érdekeit szolgálja. Ezen érdekéről azonban az adósnak, nem pedig helyette a bíróságnak vagy az államnak kell döntenie. Így védhetetlen például, hogy olyan esetekben akadályozták meg az eredeti, szerződés előtti állapot helyreállítását a 2014-es törvények (DH2 tv. 37. és 37/A. §-ai), ahol az árfolyamrés tisztességtelensége nem volt vitatott.
A magyar bíróságoknak 2018. március 14-étől a DH2 tv. 37. és 37/A. §-ait nem szabad alkalmazni, mert az Európai Unió Bírósága megtiltotta. A bíráknak az eredeti állapot helyreállítása iránti adósi felperesi érvénytelenség iránti kereseti vagy perújítási (!) kérelmet, adósi alperesi érvénytelenségi kifogást eljárásjogi értelemben be kell fogadnia, azokat érdemben kell vizsgálnia. A bíróságoknak az eredeti állapotot helyre kell állítaniuk, hosszú idejű részletfizetést kell engedélyezniük azoknak az adósoknak, akik a kölcsöntőke forintösszegének egy részével még tartoznak, visszatartó erőt teremtve ezáltal a tisztességtelen szerződéses feltételt alkalmazó bankok számára, akik éppen ezért nem érdemlik meg még a tisztes hasznot sem.
Akkor is így kell tenniük, ha a Kúria 2019. március 18-i sajtóközleménye és az igazságügyi miniszter bagatellizálta a döntést a „jól bevált” elhallgatós, időhúzó, kifárasztó taktika jegyében. Nincsenek illúzióim persze, ahogy arra nézve sem, hogy a 2019. március 26-án megszületett spanyol kezdeményezésű ügy (egyesített C-179/17 és C-70/17), és a friss magyar kezdeményezésű ítélet fenti adósbarát és egyértelmű értelmezését alátámasztó határozat után nyilvános mea culpa következne, s bizonyára Wellmann György lemondására is várhatunk még.
De nem csak hiszem, tudom, hogy a lényegében minden magyarországi banki árfolyamkockázati tájékoztatót tisztességtelenként „kukázó” C-51/17-es határozat fényében értékelt C-118/17-est, azaz a devizahitelezés Sztálingrádját nem lehet örökké eltagadni, s szégyellni fogja magát minden jogalkotó, jogalkalmazó, bíró, aki akadályozta érvényesülését.
Remélem, hogy a devizahiteles hazugságvár leomlása még időben segít minél több olyan nehéz sorsú honfitársunknak, akinek már ma sem „ád hitelt a fűszeres”, s ráadásul éppen azért nem, mert deviza alapút viszont kapott a banktól.
Rajunk is múlik, hogy mit „érlel a sorsuk”.
A C-118/17-es és egyébként az első tavaly őszi hivatalos reagálásokban még tagadott jelentőségű, ma mégis (zavar az erőben?) kúriai konzultatív testület által vizsgált, az árfolyamkockázati tájékoztatók tisztességtelenségének szempontjait értékelő európai bírósági határozat (C-51/17-es) azonban jóval többet is mutat Magyarországról a torokszorító helyzetben lévő adósok elfogadhatatlan mellőzésénél, a szociális katasztrófánál.
A nem devizahiteles többséget sem csak annyiban sújtja mindez, hogy a szociális válság reparálása adóforintjaikból mennyivel többe kerül majd, mint a probléma legalább jelenbeli, elkésett megoldása, ami devizakárosultak állami kárpótlását, a megnövekedett egészségügyi, lakhatási, s sajnos rendészeti, igazságszolgáltatási kiadásokat illeti: önző módon egyéb minket ért károkon is elmerenghetünk.
Mert milyen ország az, milyen igazságszolgáltatás, ahol a kötelező erejű jogegységi határozatokat egy adott témában meghozó jogegységi tanács bírói tagjait az a bírósági vezető jelöli ki, aki az érintett társadalmi csoport ügyvédeit nem jogászoknak minősítette?
Milyen haza az, melyben a devizahitelt felvett önkormányzatok adóságait átvállalta a Kormány, a tehetősebb devizaadósok tartozása tekintélyes részének elengedésére pedig kötelezte a pénzintézeteket, de a nép egyszerű lányaira és fiaira más mércét alkalmaz?
Milyen európai uniós tagállam az, ahol bírói bátorság kell a legegyértelműbb fogyasztóvédelmi előírások, jogi következtetések alkalmazására, ha az az adósokat védi, s a bírósági intraneten elvétve jelenik meg szigorú fogyasztóvédő jogi álláspont? Milyen bírósági szervezet az, ahol egyetlen olyan nyilvános konferenciát, belső szakmai fórumot sem szerveztek, ahol a devizahiteles joggyakorlatot egymástól eltérően megítélő volt kollegáim összemérhették volna érveiket? Ahol egy ítélőtáblai elnök bevallja, hogy nem adóspártiak a DH törvények, majd rádöbbenve, hogy túlzottan őszinte volt, ezen elismerés törlését kéri a sajtó munkatársától?
Beszélhetünk-e ott tisztességes végrehajtási eljárásról, ahol a vállalkozó, nem jogász végzettségű közjegyző elsőfokú bírósági jogkört kap, s ahol – Horváth Rudolfot idézve – igazi hungarikumként, a saját maga által közokiratba foglalt szerződés végrehajtását elrendelő, maga által kiállított közjegyző záradék törlése iránti kérelmet is ő bírálja el? Ahol az új Polgári Perrendtartás vagy éppen a közjegyzői törvénynek a közjegyző közokirat-kiállítási eljárása szabálytalanságát 5 éves elévülési határidőhöz kötő módosítása (25-27. §) az egyszerű emberek, köztük a devizahitelesek jogérvényesítését, legalább érdemi (akár igazságtalan) döntéshez jutását gátolja?
Ahol a NER vagy éppen az 1990-es, 2000-es évek jólétinek nem mondható neoliberális politikájában alsó középosztálybeliként és onnan „lefele” alig számítasz.
A 2010 előtti berendezkedés a demokrácia és intézményei formális tiszteletére helyezte a hangsúlyt, elhanyagolta a szociális biztonságot, a szolidaritást. A devizahitel csak az egyik közös büntetésünk mindezért. Itt az ideje, hogy az állam végre az áldozatok mellé álljon.
