Hogyan került hatalomra 100 éve a kommunista párt Magyarországon?

A tanácsköztársaság emlékezetét a mai napig, és egyre inkább az ellenforradalmi időszakban megalapozott propaganda határozza meg. A torzítás és felejtés folyamatával száll szembe a Politikatörténeti Intézet és a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című könyve, amelyből a 100. évforduló alkalmával közlünk a napokban néhány részletet. 

A (Kodály) Körönd május 1-jén (forrás: Fortepan)

Puccs vagy forradalom? – Átadta-e a hatalmat Károlyi Mihály?

A „forradalom” meghatározása, jelentése korszakonként változik. A Horthy-rendszer büszkén vallotta magát ellenforradalomnak, míg 1918–1919 magától értetődően – és pejoratívan – forradalomnak számított. 1956-ot a nép forradalomnak, a Kádár-éra ellenforradalomnak nevezte. Azóta a „forradalom” név felértékelődött, ezért akik elítélik a Tanácsköztársaságot, nem szívesen nevezik forradalomnak, inkább használják a „puccs” meghatározást. (Hasonló változáson megy át az orosz „októberi forradalom” elnevezése.)

Vannak, akik a Tanácsköztársaságot mintegy a Népköztársaság folytatásának, egy forradalmi folyamat részének tekintik, miután erőszak, fegyveres erő alkalmazása nélkül ment végbe. Továbbá a szociáldemokraták mind a Berinkey-kormánynak, mind a Tanácskormánynak meghatározó ereje voltak, sőt az utóbbi első összetételében túlnyomó többségét adták a „népbiztosoknak”, ami megfelelt a Berinkey-kormány utolsó, lemondó ülésén elfogadott megoldásnak. A Tanácskormány ugyan többször átalakult a kommunisták javára, de azért a szociáldemokraták mindvégig többségben maradtak.

A Tanácsköztársaság megosztotta a magyar társadalmat, de kétségtelenül nagy támogatottsága volt a szervezett munkások, radikális művészek, baloldali diákok, vöröskatonák részéről, nem valami titkos összeesküvés eredményeként jött létre, a Budapesti Munkástanács és a Katonatanács március 21-i ülésein több száz jelenlevő kiáltotta ki.

Min alapul mégis a puccs elnevezés? Azon, hogy Károlyi Mihály (ideiglenes) köztársasági elnököt bizonyos értelemben megpuccsolták. Ő a Népköztársaság kormányának lemondását március 21-én abban a tudatban fogadta el, hogy egyelőre elnök marad, és a Munkástanács ülésén szociáldemokrata kormányt nevez ki, amelyet a kommunisták is támogatnak. Károlyi már januárban felajánlotta, hogy tiszta szociáldemokrata kormányt nevez ki, de akkor erre az utóbbiak még nem szánták el magukat.

Kérdések és válaszok 1918–1919-ről; Napvilág Kiadó, 2018

Többségük álláspontjának megváltozását a Vix-jegyzék keltette döbbenet mellett két tényező okozta. Az egyik: miután a kormány végre elszánta magát a választások kiírására (áprilisra), az MSZDP, amely főleg a fővárosi munkásságra támaszkodva a forradalom domináns ereje volt, a választáson feltehetőleg nem kapta volna meg a vidéki szavazatok többségét, tehát az abszolút többséget sem. A másik: a KMP januártól márciusig annyira megerősödött, hogy nélküle a szociáldemokraták nem mertek volna kormányt alakítani.

A kormány 21-ei ülése után Károlyi elé terjesztettek egy lemondási nyilatkozatot, amit azzal fogadott el, hogy ő azt a Munkástanács ülésén előterjeszti, és kinevezi a Kunfi-kormányt, de a részleteket nem tisztázta. Az ő ideje azonban lejárt – meg sem hívták a Munkástanács sorsdöntő ülésére. Bizonyos értelemben tehát becsapták, mégis tudomásul vette a Munkástanács határozatát, nem fordult ellene. Erre pedig módja lett volna: a Tanácskormány megkérte, hogy utazzon Bécsbe, hogy megmagyarázza az osztrák kormánynak a budapesti fordulatot. Módjában lett volna Bécsben maradni, és ott leleplezni, elítélni a történteket. Nem ezt tette, és visszatért Budapestre, és bár a változásokkal sok tekintetben nem értett egyet, passzív maradt egészen júliusig, amikor (nem titokban) elhagyta az országot. (Hajdu Tibor)

Zsófit is kommunizálnátok, mi?

A Mérce rendszeres olvasóit nem érheti meglepetésként, hogy megemlékezünk a tanácsköztársaság 100. évfordulójáról. Akik olvasnak minket, azt is tudhatják, hogy a proletárdiktatúra egyes módszerei - és sok tekintetben eszmeisége is - távol állnak tőlünk. Nem osztjuk azt a nézőpontot, amely az egyénre pusztán egy történeti folyamat végrehajtójaként vagy akadályaként tekint. És nem gondoljuk, hogy a társadalmi változás létrehozható felülről, az államhatalom megragadásával és az ellenállás erőszakos letörésével.

A kizsákmányolás, az elnyomás és az elidegenedés elleni harcnak erre a kudarcos és tragikus állomására két okból fontos emlékeznünk: egyrészt azért, mert az emancipációs küzdelmek fontos fejezete, és így valamiképp mindazoknak a saját története, akik a felszabadulás eszméivel azonosulnak. Másrészt azért fontos a megértés és számvetés szándékával emlékeznünk, hogy ellentartsunk az emlékezetet uraló hazug (szélső)jobboldali mítoszoknak. A jobboldali propagandával szemben mi nem kívánunk tömeggyilkosokból hősöket, vesztesekből bűnbakokat gyártani. Ezért a tanácsköztársaság megalakulásának 100. évfordulóján közölt cikkeink (korábbi írásainkhoz hasonlóan) a valós összefüggések feltárásán túl éppen a szereplők filozófiai, politikai és morális dilemmáival foglalkoznak.

Miért egyeztek meg a szociáldemokraták a kommunistákkal 1919. március 21-én?

A tömör válasz az lehetne, hogy miután a Berinkey-kormány a Vix-jegyzék hatására lemondott, és Károlyi „tiszta” szociáldemokrata kormány kinevezését határozta el, utóbbiak a kialakult végzetes helyzetben nem merték a kommunisták ellenében vállalni a hatalmat. Az előzmények azonban messzebbre nyúlnak vissza.

Az MSZDP az első világháború előtt kimondottan egy osztály, a szakmunkások pártja volt, kevés paraszti vagy értelmiségi taggal. A képzettségükhöz viszonyítva hátrányos és hasonló helyzetben levő proletároknak természetes volt a szolidaritás, az egység eszméje, annak ellenére is, hogy nem mindenben értettek egyet. Bár a háború új ellentétet váltott ki, az MSZDP az éles belső viták ellenére sem szakadt ketté, mint az angol vagy német munkáspárt.

Mikor a háború után megalakult a KMP, bár sokan értettek egyet programjával és a bolsevik forradalommal, inkább csak azok csatlakoztak az orosz fogságból hazatértekhez, akik már a háború előtt konfliktusba kerültek a pártvezetéssel (Szántó Béla, Vágó Béla, Bettelheim Ernő például).

Sokan a pártban maradtak, akik csak a háború megítélésében kerültek élesen szembe Garami politikájával. Ezek mindinkább úgy látták, hogy ellentéteik a kommunistákkal nem nagyobbak, mint Garamiékkal, és letartóztatásukat éppen az osztályegység, a marxista szolidaritás elárulásának tekintették.

Nevükben Bogár Ignác nyomdász március 11-én a Gyűjtőfogházban őrzött Kun Bélához fordult, az egység  lehetőségéről kérdezve.

Kun válaszlevele nem volt elutasító. Ezt a fejleményt érdeklődéssel figyelték olyanok is, akik a KMP megalakulását feleslegesnek, károsnak tartották, amíg a koalícióban az SZDP-nek mind nagyobb lett a súlya. Mikor azonban a kormány végre elszánta magát az országgyűlési választások kiírására, attól tartottak, hogy vidéken nem kap az SZDP többséget, inkább megbarátkoztak az új forradalom gondolatával. És erre jött a Vix-jegyzék, amely a habozókat is döntésre késztette. A mérsékelt politika következetes hívei – Garami Ernő, Peidl Gyula – bár kisebbségbe kerültek, nem csatlakoztak az egyesüléshez.

Több olyan szakszervezeti vezető is szerepet vállalt, aki addig Garami politikájának híve volt – Haubrich József, Erdélyi Mór, Peyer Károly –, de politikai szerepük nem volt. Előtérbe került az MSZDP centruma – Garbai, Böhm, Kunfi –, akik élvezték a többség támogatását. Már csak képességeiknél fogva is egyre nagyobb súlyt jelentettek azok, akik közeledtek a kommunisták nézeteihez, de még nem tartoztak oda, és a bukás után is csak némi habozás után csatlakoztak hozzájuk: Landler Jenő, Pogány József, Hamburger Jenő, Varga Jenő. (Hajdu Tibor)

Napvilág Kiadó, Budapest, 2018. A kötet szerzői: Csunderlik Péter – Egry Gábor – Fodor János – Gioielli, Emily – Hajdu Tibor

Címlapkép: Fortepan
Olvass tovább!