Valóságos morális pánikot váltott ki liberális és nem liberális baloldali ismerőseim körében Pálinkás József volt MTA-elnök (korábban miniszter, Professzorok Batthyány Körének (PBK) elnöke, később az NKFIH elnöke) feltűnése az MTA elleni kormányzati hadjárat kritikusainak körében. A 2012-es akadémiai reformok atyja, akit sokan ezért nagyra becsülnek, mások épp ellenkezőleg, emiatt nem szeretnek, az OTKA nevű, autonóm tudományfinanszírozási rendszer felszámolója és az NKFIH-ba beolvasztója vehemensen támadta Palkovics miniszter stílusát, a reformok tempóját éppúgy, mint az alapkutatásokat elutasító, mindent a gazdasági innovációnak alárendelő új tudománypolitikai irányt.

A morális pánikot az okozta, hogy Pálinkás József markáns megszólalásait sokan üdvözölték, miközben sokan nem tudják neki megbocsátani korábbi viselt dolgait, és attól féltek, hogy ezekért a mostani fellépésével indokolatlanul és túl könnyen fog megbocsátást nyerni. Egy ismerősöm írta például: „hadd ne kelljen már hasra esni” attól, miket Pálinkás József most mondott, egy másik pedig arra panaszkodott, hogy küszöbön áll Pálinkás „szentté avatása”.

Én magam nem igazán értettem ezeket az aggodalmakat.

Egy mérsékelt „politikai realista” nézőpontból ugyanis egyértelműen különbséget lehet tenni valaki morális és politikai megítélése között, még akkor is, ha nem mondunk le arról az igényről, hogy az erkölcs mégiscsak mindennapi cselekvéseink iránytűje maradjon.

A közkeletű kifejezést kissé kiforgatva: attól még, hogy valaki az ellenségem ellensége, nem biztos, hogy a barátom, de attól, hogy nem fogadom a barátommá, azért az ellenségem ellensége marad.

Megértem persze, ha valaki nem szereti a 2012-es akadémiai reformot elvi alapon (nekem is ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban, bár összességében inkább pozitívan ítélem meg).  Vagy ha a gyakorlati kivitelezésében lát súlyos gondokat (ahány egykori intézet volt, a radikális átszervezés annyiféle hatással járt, az én munkahelyemre például egyértelműen nagyon kedvező hatással, de még így is voltak áldozatok). Azt is megértem, ha valaki azt gondolja, hogy Pálinkás tevékenységének egyéb részeit megbocsáthatatlanok; vagy, hogy valakiben nincs empátia a konzervatív értelmiség vergődése iránt politikai és szakmai lojalitásaik között.

Ám ettől függetlenül szerintem nagyon is nyilvánvalóak a volt MTA-elnök mostani fellépésének egyéb értékelendő vonásai: hogy olyan emberek figyelmét is felkelti, akikét mások nem tudnák; hogy világossá teszi, hogy az MTA védelme és a Palkovics-terv elutasítása nemzeti és nem pártpolitikai ügy; hogy Pálinkás személyes fellépése nyomatékosan felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a Palkovics-terv melletti érvek egy része gyermeteg hazugság (mint például, hogy nyolcvan éve változatlan az akadémiai kutatóhálózat), illetve képes személyesen is hitelesen kritizálni más, kevésbé átlátszóan hazug kormányzati érveket.

Magyarán: Pálinkás József mostani fellépését lehet politikailag értékelni akkor is, ha valaki ebből nem akar Pálinkás személyére nézve kedvező következtetésekre jutni. Ezt jelenti az, hogy az ellenségem ellenségének nem kell a barátomnak is lennie.

Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha csupán politikai véleménykülönbségek választanának el minket egymástól, vagy legfeljebb a szűkös erőforrások megfelelő elosztásáról kellene dönteni eltérő preferenciákkal rendelkező embereknek. A valóságban azonban olyan emberekkel vagyunk összezárva, akik közül sokakban jó okkal nem bízunk meg, akik közül nem egyre indokoltan neheztelünk, és akik közül nem sokról feltételezhetjük, hogy alapjában véve kedvezően fog megváltozni a jellemük. És nekünk velük kell együtt élnünk.

Emlékszem, középiskolai matematikatanárom gyakran idézte nekünk édesanyjának a figyelmeztetését  (amire egyébként nem hallgatott, ismerte be nekünk), hogy ne vegye el feleségül a szerelmét, ha úgy érzi, hogy van olyan jellemhibája, amelyet majd muszáj lesz később megváltoztatnia, mert úgyse fogja tudni. A politika annyiban még bonyolultabb, hogy nem zárhatjuk ki az életünkből azokat, akikkel nem szeretjük egymást.

Fontos azonban azt is látni, hogy Pálinkás József mostani fellépése nem csak a politikai haszonelvűség mércéjével mérve értékelhető pozitívan, hanem bizonyos etikai megfontolások alapján is. Igen, ez egy erősebb állítás annál, mint hogy Pálinkás József fellépése politikailag hasznos, ám nem következik belőle a volt MTA-elnök keblünkre ölelése. Még ha a lehető legmegátalkodottabb kritikusaival is értünk egyet, akkor sem lehet nem észrevenni ugyanis, hogy micsoda különbség van aközött, amit ő most csinál, és amit olyan emberek tesznek, mint az MTA elleni támadást nyilvánosan védelmébe vevő jelenlegi PBK-elnök, Náray-Szabó Gábor vagy a Magyar Nemzetben egy MTA-t védelmező cikkre elképesztő stílusú választ író Szarka László Csaba.

Ezek az emberek ugyanis ugyanabból az akolból valók, világnézetileg is közel állnak egymáshoz, politikai lojalitásaik is hasonlóak és mégis, számomra nagyon furcsa lenne, ha valaki semmi lényeges különbséget sem találna Náray-Szabó vagy Szarka viselkedése és Pálinkás Józsefé között, vagy ha azt gondolná, hogy utóbbi eltérő viselkedése kizárólag sértettséggel vagy politikai célokkal magyarázható.

Van valami, ami egyrészt erkölcsi természetű és másrészt összeköti Pálinkás József nyilvános fellépését a szintén konzervatív Szathmáry Eörs és Körösényi András kiállásaival az MTA mellett, miközben elválasztja őket Náray-Szabótól és Szarkától. Mire gondolok? Például a tények tiszteletére. Bármilyen elégedetlen is valaki Pálinkás (vagy a másik két példának felhozott jobboldali értelmiségi) fellépésének egyéb elemeivel, nem lehet nem észrevenni, hogy Pálinkásék tényekre hivatkoznak, számunkra is felismerhető, ellenőrizhető tényekre. Magáról a dologról beszélnek és azzal kapcsolatban fejtenek ki álláspontokat, miközben Náray-Szabó vagy Szarka sandán sejtet, politikai összeesküvésekre célozgat, s gondosan kerülik a tényeket.

Aztán ott van az értékek felvállalása. Pálinkás (és Szathmáry és Körösényi) értékekre hivatkozva veszik védelmébe a tudomány autonómiáját, az alapkutatások fontosságát, az MTA jelenlegi intézményeit. Akármi is van emögött, mégiscsak számít, hogy nem átallnak képviselni értékeket, és nem hagyják, hogy a rezsim paranoid politikai logikája érvénytelenítse ezeket.

S végül ott a szolidaritás: Pálinkás maga is (ahogy a másik kettő) nem szégyell szolidaritást mutatni szűkebb szakmai közösségével, annak tagjaival, illetve a társtudományok képviselővel szemben. Ehhez képest Náray-Szabó és Szarka csak vádaskodni tudnak, hajmeresztő hülyeségeket beszélni, és, ami a legszomorúbb, csak a kormánnyal szemben mutatnak megértést. Szarka kifordult gondolkodását mi sem mutatja jobban, mint hogy úgy tesz, mintha egy „pénzt vagy életet” szituációban az egyetlen kérdés az lenne, hogy miként lehetne megállapodni, és még azt sem szégyelli sugallni, hogy az volna a hibás, akit felháborít a rabló fenyegetőzése. Érdemes ezt szó szerint idézni, mert ilyet ritkán olvas az ember még manapság is:

„A jelenlegi MTA-kommunikáció is többnyire őket segíti, sőt, irányítja. Felismerhetők itt-ott az Alinsky-módszer elemei is. Lehet, hogy a kutatóintézet-hálózat ebbe fog belepusztulni, de persze azt is ráfogják majd Palkovicsra. Tudható, hogy most is van a fiókban egy-két előremutató javaslat, de azok higgadt megtárgyalásához csendegyezmény, a külső zavaró tényezők kiszűrése, a sértődöttség visszafogása, az érzelmek kikapcsolása kellene. Egy biztos: a felelős vezetők mind a kormány, mind az MTA oldaláról megoldást szeretnének.”

És ez az ember egy akadémikus. Egy volt magasrangú akadémiai funkcionárius. Egy volt főigazgató. Anyámborogass.

Na, éppen az ilyen gesztusokkal, jellemekkel szembeállítva érdemes szerintem felismerni, hogy Pálinkás József kiállásának mégiscsak van bizonyos etikai tartalma akkor is, ha ettől még ugyanaz az ember marad, aki volt, ugyanazokkal a hibákkal, ugyanazzal az életrajzzal, ugyanazokkal a vitatható szakpolitikai döntésekkel, s senkinek sem kell majd ettől jobban szeretnie őt, mint eddig.

Összességében szerintem tehát a morális pánik áldozatainak érzései emberileg nagyon is érthetőek, de nem egészen indokoltak. Igenis lehet értékelni Pálinkás József kiállását politikai szempontból anélkül, hogy „hasra esnénk” tőle, és igenis lehet bizonyos etikai minőséget is tulajdonítani neki anélkül, hogy rögtön a volt MTA-elnök „szentté avatását” kezdeményeznénk.

Sőt, tovább megyek, nem csak ilyesmire nem kötelez Pálinkás József mostani lépéseinek kedvező fogadtatása, de a vele szembeni kritikus magatartás feladására sem. Miért is tenné?