Ennek a cikksorozatnak a témája a piacgazdaság és az ellene felhozható baloldali kritikák. Ebben az írásban azt a – talán legerősebb – érvet vesszük szemügyre a piac mellett, amely szerint az a gazdasági és politikai szabadság záloga. Ezt neveztük a sorozat első darabjában a piac melletti szabadságérvnek. De vajon csakugyan szabaddá tesz minket a piac?

A szabadságérvet a következőképpen rekonstruálhatjuk: az elképzelhető gazdasági formák közül a piac valósítja meg leginkább a szabadság ideálját. A piaci szereplők szabadok, amennyiben semmiféle kényszer alatt nem állnak azt illetően, hogy mit és hogyan vegyenek és adjanak el. A piacon az ember szabadon rendelkezhet erőforrásaival; ha nincs megelégedve egy termékkel, másikat kereshet a piacon. Ha valaki úgy érzi, számára a magasabb minőség megéri a magasabb árat, semmi nem gátolja abban, hogy megtalálja a számára kedvező ajánlatot. Hasonlóképpen, ha valaki magas áron szeretne magas minőségű árut eladni, senki nem fogja ebben megakadályozni, az eladó szabadságának egyes egyedül a vevő szabad döntése szab határt, jelesül az, hogy hajlandó-e megvenni az általa kínált árut vagy sem. Az ember szabadságának a piacon csak a másik ember szabadsága vet gátat.

Természetesen a valóságos piacokon az egyén szabadsága nagyon is hajlamos korlátok közé szorulni. A nagyvállalatok és monopóliumok hatalmas piaci erővel rendelkeznek, amelyek korlátozzák mind a fogyasztók, mind a piacra belépni kívánó vállalkozók szabadságát. A valóságos munkaerőpiacokon gyakran előfordul, hogy egy dolgozónak nincs lehetősége másik munkáltatót találni, ha az egyik által kínált munka nem megfelelő a számára, mert egy adott területen egyszerűen nincs egynél több munkaadó. A szabad piac hívei azonban állíthatják, hogy ez önmagában csak annyit mutat meg, hogy a rosszul működő piacokon a szabadság is sérül. Ám ettől még igaz lehet az, hogy minél jobban működik egy piac, minél inkább biztosított a piac logikájának megkötések nélküli, szabad működése, az egyén maga is annál szabadabb lesz. Vajon igaz-e ez az utóbbi állítás?

Mit értenek a szabad piac hívei szabadságon? Jellemzően azt, amit a filozófiai szakirodalom negatív szabadságként tart számon. E fogalom értelmében egy ember akkor szabad, ha senki sem avatkozik bele abba, miként cselekedjen, hogyan vezesse életét. Ha például a kormány – mondjuk egy ötéves terv keretében – megszabja miből mennyit termelhetnek, vagy milyen áron adhatnak el bizonyos árukat, úgy a gazdasági szereplők negatív szabadsága sérül: valakik – a kormány tisztviselői – beavatkoznak abba, hogyan folytathatják gazdasági tevékenységüket. A piacon a gazdasági szereplők mentesek az ilyen fajta beavatkozástól.

De vajon elégséges-e ez a fajta beavatkozásmentesség ahhoz, hogy a piaci szereplőket szabadnak tartsuk? Vegyük észre először is, hogy a piac – hasonlóan egy irányított gazdasághoz – szintén nagyban korlátozhatja, hogy mi és milyen áron érhető el az egyének számára. Ha én nagyon szeretem a körtét, de a fogyasztók többsége az almát szereti, meglehet, a körtetermesztők kereslet hiányában teljesen kiszorulnak a piacról. Ekkor én épp úgy nem juthatok hozzá hőn áhított körtéimhez, mintha egy tervgazdálkodó diktátor önkényesen betiltotta volna ezt a gyümölcsöt.

Az, hogy mi és milyen áron érhető el, a piacon épp úgy rajtam kívülálló erők határozzák meg, ahogy egy diktatórikus tervgazdaságban.

Mi tehát a különbség aközött, hogy a piac vagy egy tervgazdálkodó diktátor szabja meg a termékek árát és elérhetőségét? Az egyik lehetséges válasz, hogy a piac esetében nincs egyetlen konkrét személy, aki döntene ezekről a kérdésekről, csupán számtalan egyén interakcióinak senki által meg nem tervezett összessége. Ahogy a neoliberális közgazdász és filozófus Friedrich A. Hayek írja: a piaci elosztás emberi cselekvés, de nem emberi tervezés eredménye. A piaci szabadság hívei mondhatják, hogy ami pusztán emberi cselekvés, de nem emberi tervezés eredménye, az nem lehet szabadságkorlátozó.

Ez azonban egészen nyilvánvalóan nem igaz. Ennek egyik legékesebb bizonyítéka a kultúra: a különféle kultúrák jellemzően nem emberi tervezés, hanem – akárcsak a piaci elosztások – számtalan ember senki által meg nem tervezett interakcióinak eredményei, melyek ráadásul hosszú évszázadok alatt fejlődnek ki. Mégis, a kultúra lehet súlyosan szabadságkorlátozó. Tegyük fel, hogy egy kultúrában – bár jogi lehetőség van a válása – széleskörű megvetés övezi az elvált nőket. A szomszédok, munkaadók részéről ellenségességgel kell szembe nézniük, számunkra sokkal kevesebb szociális támogatás érhető el, és így tovább. Ebben a kultúrában ez számos nőt visszatart attól, hogy elváljon a házastársától, még akkor is, ha kapcsolatuk a nők számára előnytelen, akár bántalmazó.

Ebben az esetben nincs senki, e nők számára megtiltaná, hogy elváljanak, a társadalmi nyomás mégis kényszerként hat rájuk. Jogosan mondhatjuk, hogy ezek a nők kevésbé szabadok, mint azok, akik egy olyan társadalomban élnek, ahol ilyen fajta kulturális akadályok nem tartják vissza őket attól, hogy a válás mellett döntsenek. Ezzel semmi esetre sem azt akarom mondani, hogy a valóságos társadalomban a nőket érő hátrányok kizárólag kulturális eredetűek lennének, vagy hogy a velük szembeni előítéletek leküzdése felszámolná a nők elnyomását. Itt mindösszesen példaként hozom fel a kultúrát, mint emberi cselekvés, de nem emberi tervezés eredményét, amely ennek ellenére lehet szabadságkorlátozó.

Egy ilyen kultúra tehát szabadságkorlátozó, holott nem tesz egyebet, mint hogy a válás opcióját költségesebbé teszi a nők számára, mégpedig kizárólag emberi cselekvés, de nem emberi tervezés révén. Nincs egyetlen meghatározható személy vagy csoport, aki ezeket az előítéleteket diktálná, azok megannyi emberi interakció nyomán, hosszas történelmi folyamat eredményeként, senki által meg nem tervezve jönnek létre. Mégis szabadságkorlátozók.

Mi tehát a különbség aközött, amikor a piac tesz költségesebbé – esetleg megfizethetetlenné – bizonyos árukat, döntéseket, életformákat, és mikor egy szintén senki által meg nem tervezett és nem irányított kultúra vagy társadalmi struktúra teszi ugyanezt? Ha az utóbbiak lehetnek szabadságkorlátozók, akkor az előbbiek miért ne lehetnének? Úgy gondolom, nagyon is lehetnek.

Még ha egy piacon az ember gazdasági tevékenységébe nem is avatkoznak be közvetlenül, ez még nem elég ahhoz, hogy az egyén szabad legyen.

Még ekkor is igaz ugyanis, hogy a számára elérhető lehetőségeket és azok költségeit tőle függetlenül más emberek döntései és cselekvései határozzák meg. Az, hogy egy piacon elérhető-e számomra a gyümölcs, a könyv, a munka, amit szeretnék, nem csak rajtam és a gyümölcstermesztőn, a könyvkiadón és a munkaadón múlik, hanem azon is, hogy számtalan további piaci szereplő milyen döntéseket hoz, hogyan viselkedik.

De ha az, hogy számomra egy gyümölcs, egy könyv, egy foglalkozás elérhető-e – megfizethető-e vagy egyáltalán jelen van-e a piacon – azon múlik, hogy azt mások azt mennyire kedvelik, belőle mennyit profitálnak, úgy bizonyos értelemben függök ezektől az emberektől. Ki vagyok szolgáltatva nekik épp úgy, mint ahogy egy tervgazdálkodó diktátornak lennék, vagy ahogy egy demokratikus társadalomban a marginalizált kisebbségek – megfelelő kisebbségvédelem híján – ki vannak szolgáltatva a többségi társadalom előítéleteinek.

Vegyük észre, hogy ez a kiszolgáltatottság akkor is fennállhat, ha momentán a piac minden igényemet kielégíti. Meglehet, a piac épp azokat az árukat teszi elérhetővé és olyan áron, amelyeket én személy szerint szeretnék. Ha a hatékonyságérv megállja a helyét, minden okunk megvan azt gondolni, hogy ez így lesz. Ám az érv, amit most vizsgálunk, nem a hatékonyságról szól, hanem a szabadságról. A probléma nem az, hogy a piac által kínált lehetőségek nem elégítik ki az emberek igényeit, hanem, hogy a piaci szereplők ki vannak szolgáltatva a piaci mechanizmusoknak annak tekintetében, hogy igényeik kielégülnek-e vagy sem. E piaci mechanizmusok – személytelenül bár – de ugyanúgy uralkodnak rajtuk, amint egy tervgazdálkodó diktátor, szabadságukat ugyanúgy korlátozzák.

Persze erre válaszolhatná a szabad piac híve, hogy ez a fajta „szabadságkorlátozás” elkerülhetetlen. Semmiféle gazdaság nem maradhatna fenn, ha minden árut azonos áron kínálnának. Bizonyos áruknak, döntéseknek, életformáknak költségesebbnek kell lenniük másoknál, és akik ezeket az árukat és életformákat szeretnék választani, azoknak nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük. Ez nem a szabadságuk problémás korlátozása, hanem az élet kikerülhetetlen ténye.

Ez az érv azonban nem állja meg a helyét. Vegyük a következő analógiát az államhatalommal: az államhatalom szükségszerűen kényszert alkalmaz, akkor is, ha diktatórikus, akkor is, ha demokratikus. Ha valaki valami furcsa okból az út bal oldalán szeret vezetni, de a kormány a jobb oldali vezetést írja elő, úgy ez az ember nem követheti szabadon vágyait, büntetés terhe mellett kénytelen a jobb oldalon vezetni. Ez a típusú kényszer – ameddig és amennyiben államnak léteznie kell –, kikerülhetetlen. Mégis különbséget tudunk tenni aközött, hogy egy ilyen intézkedést az állam diktatórikusan vagy demokratikusan hoz meg.

A diktatórikus törvénykezés – még ha csak arról van is szó, hogy az út melyik oldalán vezessünk – önkényesen korlátozza az emberek szabadságát. A demokratikus törvénykezés esetében azonban ideális esetben – hangsúlyozom: ideális esetben – a nép ad törvényt saját magának, hogy közös ügyeit, a társadalmi együtt létezés és együttes munkálkodás feltételeit mindenki részvételével kialakított szabályok szerint rendezzék el, amelyeket e részvétel folytán minden állampolgár saját magára nézve érvényesként és kötelezőként tud elismerni, még ha nem is ért egyet velük.

Hasonlóképpen: még ha igaz is, hogy a különféle termékek, döntések, életformák között szükségszerűen vannak költségesebbek és kevésbé költségesek, nem mindegy, hogy ezek a költségek a piaci mechanizmusok vak önkénye alakítja ki, vagy ellenkezőleg, e költségeloszlások olyan feltételek mellett jönnek létre, amelyeket a gazdaság szereplői elfogadhatónak, magukra érvényesnek tudnak elismerni, nem pedig egy tőlük független külső erőként, amely uralja őket és amelynek ki vannak szolgáltatva.

Ahogy az államhatalom esetében, a megoldás a piac esetében is a demokrácia: a piac hatalmának közös felügyelet alá vonása oly módon, hogy a piac hatalmának alávetettek közösen és igazságos procedúrák keretein belül alakíthassák ki a piac működésének feltételeit. Ebben a nézetben minden baloldali elképzelés és irányzat osztozik. A különbség közöttük abban rejlik, hogy pontosan mit értenek a piac demokratikus irányítás alá vonásán.

A szabad piac hívei számára ez talán épp a szabadság elárulása lenne. Ha a piaci folyamatokat – kisebb vagy nagyobb mértékben – közösségi, demokratikus felügyelet alá vonnánk, ezzel épp a fogyasztók és termelők személyes szabadságát korlátoznánk. Hiszen így e gazdasági szereplőknek bizonyos mértékig igazolniuk kellene tevékenységüket a demokratikus közösség számára. Gazdasági tevékenységüket csak a közösség által jóvá hagyott feltételek mellett folytathatnák, ez pedig korlátozza szabadságukat.

Azonban a gazdaság szereplői – ideális esetben – maguk is a demokratikus döntéshozó közösség tagjai. Épp az a különbség a demokrácia és az autokrácia között, hogy az előbbi esetben az érintett személyek maguk adnak törvényt saját maguknak. Kétségtelen, hogy mikor a piacot demokratikus felügyelet alá vonjuk, ezáltal a gazdaság szereplői arra kényszerülnek, hogy a közös demokratikus deliberációban, társadalmi vitában védjék meg és igazolják tevékenységüket.

Azonban korábban láttuk, hogy ez a tevékenység végeredménye a társadalom fölötti személytelen uralom. Az pedig nem a szabadságom illegitim korlátozása, ha nem járulhatok hozzá tetszés szerint a mások feletti (személytelen, strukturális) uralomhoz – éppen úgy, ahogyan nem emelhetek kifogást, ha szabadságomat azért „korlátozzák”, hogy mások szabadsága ne sérüljön. E személytelen uralom felszámolása előnyt kell, hogy élvezzen, a gazdasági tevékenység negatív szabadságának biztosításával szemben, hiszen amíg ez a személytelen uralom fennáll, addig a gazdasági tevékenység szabadsága is látszatszabadság.

A piacgazdaság demokratikus felügyelete híján a gazdasági szereplők valójában egyáltalán nem szabadok, hanem ki vannak szolgáltatva a piac személytelen uralmának.

A szociáldemokraták és baloldali liberálisok számára a piac demokratikus felügyelet alá vonása nem jelent egyebet, mint a piac szabályozását demokratikus törvénykezésen keresztül – amint az a 20. század jóléti államaiban meg is valósult. A radikálisabb baloldali elképzelések ezzel szemben a gazdasági demokrácia elmélyítését, a vállalatok, a termelés, a befektetés demokratikus irányítás alá vonását pártolják. Bármennyire radikális is azonban valaki, azt minden baloldali elismeri, hogy

a piac önmagában – szemben azzal, amit a szabad piac hívei állítanak – nem a szabadság záloga. A szabadság záloga a piac és demokrácia megfelelő arányú elegyítése. Meglehet azonban, hogy ez az elegyítés semekkora helyet nem hagy a piac számára.