„Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.” (Mt. 13/12)

A családvédelmi akcióterv az első elemzések szerint 2019-ben (a program július 1-jével kezdődik) mintegy 135, 2020-ban 260 és a harmadik, tehát a következő választási évet megelőző 2021-es évben nagyjából 300 milliárd forint költségvetési kiadást igényel majd. (Az ugyanezzel a lendülettel meghirdetett, középiskolásoknak szánt, kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamokra évi 90 milliárdot szán a kormányfő.)

(Összehasonlításképp: a csapatsportokra fordítható TAO-támogatás éves összege 125 milliárd forint, a Magyar Tudományos Akadémia teljes évi költségvetése 56 milliárd – ebből a központi költségvetés 12, az illetékes minisztérium további 20 milliárdot áll, a többi pályázati pénz.)

Szerencsésnek mondható esetben – tehát akinél mindegyik elérhető támogatás igénybevételére lehetőség van – ötven millió forint feletti össztámogatásról is szó lehet. De természetesen a kedvezményekre jogosultak többségénél kevesebbel, noha így is esetenként több tízmilliós extra juttatással lehet számolni.

Mi hát a gond az akciótervvel? Bonyolult, pazarló, igazságtalan, megosztó, és végül a kormány országjobbító tervének sarokpontját alkotó demográfiai fordulat szempontjából pedig aligha hatásos.

Ebben az írásban a „családvédelmi akcióterv” néhány, a társadalom egészét érintő kedvezőtlen vonását emelem ki.

Diszkriminatív

A támogatások többsége olyan családokat ér el, amelyek amúgy is jobb helyzetben vannak: a kölcsönt, az adókedvezményt, az autóvásárlási kedvezményt (a terv jelenlegi formájában kizárólag új autóra adható a támogatás, ami tovább szűkíti – felfelé – a potenciális jogosultak körét), a CSOK bővítését csupa olyan család tudja igénybe venni, amelynek van mire felvennie hitelt. Lehet, hogy icipicit átrendezi a gyerekszámot az alsó középosztály és a középső középosztály között, lehet, hogy valamelyest hozzáigazítja a középső középosztály szaporulatát a felső osztályokéhoz, de ez a népességszámon és a munkára fogható felnövekvő ifjúságon nem fog meglátszani.

Ellenben növeli a szakadékot a társadalom osztályai és csoportjai között, fokozza a szegregációt, szaporítja a konfliktusokat, és továbbra is szegény, képzetlen, munkára (adózásra) nehezen fogható állapotban tartja a társadalom mintegy 10-15 (vagy több?) százalékát kitevő mélyszegénységben élőket.

A mélyszegénység fenntartása is drága dolog ám! Annak is van költsége, és nem is csekély, amit nem végzünk el: az elmaradt egészségügyi szűrések, az elégtelen egészségügyi alapellátás, a szociális ellátás tátongó hiányai, a rogyadozó gyermekvédelem, idősgondozás, a nem létező nővédelem, az egyes régiókban, területeken évtizedes elmaradásokkal küzdő közoktatás – az ellátatlan tömegek is igen sokba kerülnek akkor is, ha ez önálló kiadási sorban nem jelenik is meg a központi költségvetésben.

S noha a családi összetartásra, a generációk szolidaritására hivatkozik, mégis diszkriminatív eszköz a nagyszülői gyed is, aminek értelmében a szülők, ha akarják, átruházhatják a gyed-jogosultságot a nagyszülőkre.

Diszkriminatív, mivel már megint azoknak ad, akiknek VAN. Azok a fiatal szülők vehetik igénybe, akiknek vannak szüleik: mégpedig fiatal, még dolgozó szüleik, olyan szüleik, akik elérhető távolságban élnek. A volt állami gondozottak (ha ki is vakarták már magukat a nyomorból), a szülőhelyükről más településre költözött családok, illetve azok, akiknek szülei idősebbek, netán gondozásra szorulnak: nos, őróluk nem szól a nagy családi harmónia-terv.

Diszkriminatív továbbá azért is – használva a hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció) definícióját –, mert aránytalanul nagyobb mértékben érint hátrányosan nőket, mint férfiakat: azokat a mára már nagymamákat, akik pályájuk kezdetén már otthon töltöttek 3-8 évet gyesen, gyeden a gyerekeikkel, akik kedvéért – hogy most azok ne essenek ki a fizetett munkából – ők maradnak otthon, mondjuk 55 évesen, újabb évekre az unokákkal. Női sors, mondhatnánk, valamint anya csak egy van. Apropó egy anya: melyik felnőtt gyermekénél is „szolgáljon” a nagymama? Vesszenek össze? Vagy esetleg egyezzenek meg, hogy egy gyed fejében mind ugyanahhoz az egy nagyihoz hordják az unokahadat? A nagymama nyugdíja már úgyis a kutyáké, hisz egész életében szakadozottan dolgozott, keveset keresett, s az ismételt gyed után is – a mind távolodó nyugdíjkorhatár hagyta szűk időben – nyilván legalábbis bűvészmutatvány lesz visszakapaszkodni a munkaerőpiacra, már akinek sikerülhet egyáltalán. Lesz, akit e csapdából kiment majd a „nők 40” nyugdíjkonstrukció, másokat nem. De azt azért nem kell figyelmen kívül hagyni, hogy egész más dolog 50-60 évesen napi 12 órában csecsemőt gondozni, mint harmincévesen. (A lumbágót meg a magas vérnyomást a nagyigyed tervezői biztos nem árazták be.)

Miért írom, hogy diszkriminatív az a juttatás, amit az egyik család el tud érni, a másik nem? Hiszen vannak családok, amelyeknek megváltást jelenthet, ha a nagymamát nem ingyen, hanem némi pénz ellenében tudják befogni a gyermekgondozásba. A nagyi így is, úgy is ezt tenné, de ingyen, idő előtt otthagyva a foglalkozását, mert muszáj nekik, mert ezt kívánja a család érdeke.

Azért, mert a közös forrásokból az állam ezekkel a kedvezményekkel nem közösségi jószágokat hoz létre, nem olyan előnyöket kovácsol, amiből mindenki „egyaránt vehet”, nem társadalmiasítja a személyi szolgáltatásokat – hanem magánosít. A közös forrás a magánkutakat öntözi: akinek kertjében nincs kút, annak vize se lesz.

Hazárd

Azt állítja az államtitkár, hogy a bankok hitelvizsgálat nélkül fogják kiadni a kölcsönöket. Ez beláthatatlan következményekkel fenyeget. Egyrészt a bankokra hárított kockázat miatt, másrészt a hirtelen megnövekedő hitel-igény miatt (erre a néhány évvel ezelőtt bevezetett CSOK idején már volt példa: a bankoknak egyszerűen nem volt fedezetük a megnövekedett igények kielégítésére, amiből különféle bajok származtak, elsősorban az igénylők kárára).

Ahogy az előző szakaszban is láttuk, ezúttal is nőni fognak az ingatlanárak. Az új kereslet nem a lakások számában fog elsősorban megmutatkozni, hanem azok árában. Az áremelkedés nem hagyja érintetlenül az albérletárakat sem, s ez a körülmény tovább fokozza a már tárgyalt diszkriminációs hatást.

A gazdagabbak kapnak – kölcsönt, részletfizetési kedvezményt, támogatást, kamat- és hitelköltség-átvállalást –, a szegényebbek pedig fizethetnek többet a rosszabb, bizonytalanabb lakhatásért.

Az ingatlanárak növekedése (ami szintén nem egységes országszerte!) emellett fokozni fogja a szegényebb rétegek röghöz kötöttségét: minél szegényebb, minél depriváltabb területen lakik valaki, annál nehezebb lesz eljönnie onnan, olyan területre költözni, ahol van fizetőképes kereslet a munkaerejére. A társadalom kitüntetett, már amúgy is viszonylag jó helyzetben lévő csoportjainak nyakába öntött támogatás nem csak relatíve, hanem abszolút értékben is hátrányba hozza az amúgy is hátrányos helyzetű polgártársakat.

Szexista (nőellenes)

Első – később revideált – nyilatkozataikban kormányfő és illetékes államtitkára egyaránt úgy fogalmaztak, hogy a szabadfelhasználású életkezdési kölcsönt első házasságukban élő fiatal (40 év alatti) nők vehetik majd fel. Szerencsénkre azóta valaki figyelmeztethette őket, hogy a nők és férfiak teljes jogegyenlőségét még a NER Alaptörvénye is kimondja.

De nem csak  „üzenetében”, hanem közgazdaságilag is nőellenes. Mint tudjuk, a szegénységnek női arca van. A nők munkaerőpiaci helyzete lényegesen kedvezőtlenebb, mint a férfiaké: kevesebben dolgoznak, években mérve is kevesebbet, a férfiaknál rosszabbul fizetett ágazatokban és munkakörökben tömörülnek, átlagosan 17%-kal kevesebbet keresnek, de ez az átlag az alacsony fizetési kategóriákban a férfiakéval nagyjából megegyező, a jobban fizetett, nagyobb tudást és gyakorlatot igénylő területeken viszont lényegesen alacsonyabb béreket takar.

A négy gyermek esetén élethosszig élvezhető szja-mentesség a felsoroltak miatt elenyésző kisebbség számára nyújthat egyáltalán valamit. (Gondoljuk meg: amíg a gyerekek a családban élnek, addig azért élvez a család adókedvezményt, illetve -mentességet, mire pedig felnőnek, az anyának a jövedelme és a hátra lévő fizetett munkában tölthető ideje egyaránt oly csekély, hogy aligha érzi meg az adómentesség áldásait.) A felkínált kedvezményekből a nők – magukban – tehát kevésbé tudnának részesedni, mint a férfiak, hiszen ezek a kedvezmények bizonyos, nem is csekély gazdasági szinthez vannak kötve. De hiszen éppen ezért kell házasnak lenni ahhoz, hogy a kedvezményeket megkaphassák, mondhatná valaki (nem mintha az élettársi kötelék jogilag ne lehetne pont ugyanolyan alkalmas). Igen ám, de például válás esetén a visszafizetési kötelezettség is megoszlik a felek között: a sokkal kevesebbet kereső nő és a többet kereső férfi között, ezzel is tovább konzerválva a nemek közötti egyenlőtlenséget.

Szexista – tehát nőellenes – a koncepció azért, mert a gyermekvállalást s a vele járó gondoskodást egyrészt, a fizetett munkából való kiesést másrészt egyértelműen a nőkre terheli (bár nem tiltja meg természetesen, hogy a férfiak is kivegyék belőle a részüket).

Ez nem csupán konzervatív, de egyben korszerűtlen álláspont is. Ma már egy felelős állam, amely az állampolgárok egyenlőségének talaján áll, ezt igazságtalanságot, egyszersmind pazarlást nem engedhetné meg magának.

Pazarlást írtam, hiszen ezúttal is, mint annyi más területen, államunk nincs tekintettel arra, hogy férfi és nő polgárai egyaránt tanulnak, értékes (és drága) képzettségeket szereznek, ám a családalapítás következtében a nők alkotó- és munkaereje nem ugyanolyan mértékben értékesül a piacon, mint a férfiaké annak ellenére, hogy köztudottan a nők szignifikánsan magasabb képzettséggel rendelkeznek és többet is dolgoznak (bár nem fizetés ellenében, hanem fizetetlen munkával), mint a férfiak. Nő és férfi egyaránt fontos és hasznos tagja a családnak, és ugyancsak egyaránt képességes és hasznos (és értékes) munkaerő. Képtelenség ma már, hogy az állam tervezett, tudatos intézkedései által is különbséget tegyen, másmilyen lehetőségeket biztosítson, másmilyen felelősségeket írjon elő női és férfi állampolgárai számára.

Valójában nem szolgálja a népesség növekedését

Nincs olyan közvetlen demográfiai célú intézkedés, amely VALÓBAN képes a születésszám növelésére. Jelen kormányprogram egyenesen három éves akcióban gondolkodik, ami demográfia-tudományi abszurdum! (Világos: valódi célja nem is a népességmegtartás, csak a következő országgyűlési választások megnyerése.) Népességet csak és kizárólag hosszútávra tervezett, stabil, széles körben elérhető és differenciált (vagyis egyszerre sokféle) intézkedésekkel lehet megpróbálni növelni. A demográfia-történelem számos példával igazolja, hogy egy-egy ilyen akció esetleg megnöveli pár év termékenységét, de utána jön a bessz, ami sokkal nagyobb visszaesésekkel biztosítja, hogy a kedvezőtlen trend fennmaradjon, sőt: éppen a nem stabil, ötletszerű állami beavatkozások keltette bizonytalanság az, ami hosszabb távon visszafogja a szülési kedvet.

Hiszen az ilyen kiugrások arról győzik meg a lakosságot, hogy a társadalom nem tud befogadni, ellátni, elhelyezni egy nagyobb létszámú generációt:

zsúfolt kórházak, bölcsődék, iskolák, egyetemek, munkahelyek, nyugdíjrendszer bosszulja meg a hirtelen demográfiai beavatkozásokat, ami után a lassan hozzábővülő intézményrendszer kiüresedésével kell majd megküzdeni. Üres iskolaépületek, munkanélküli bölcsődei gondozók stb.

Egy „demográfiai fordulat” feltételei

A népesség növekedését két fontos alapelv szem előtt tartásával lehet elérni: 1. minden gyermek egyformán értékes és fontos, és 2. minden anya képes kell hogy legyen az anyagilag független életre is. Vagyis alapfeltétel a minden gyermekes családhoz egyformán elérő alap- és a szegénységhez igazított többlet-jövedelem vagy/és juttatás. Alapfeltétel továbbá, hogy a nők akkor is tudjanak dolgozni és munkával maguk és gyermekeik eltartására elegendő jövedelemre szert tenni, ha gyermekeik vannak.

Ad 1.) Cél, hogy a gyermekek egészséges élethez és oktatáshoz való hozzáférését biztosítani tudjuk a legszegényebb rétegekben. Ehhez a minden gyermeket egyenlően elérő anyagi és természetbeni támogatás mellett – a családvédelmi akció keretében is – a szociális és egészségügyi ellátás fejlesztését is garantálni kell intézményi és (tovább)képzési területen is. Ez azt jelenti, hogy nem csak pénzre, hanem intenzív és hatékony gyermekvédelemre is szükség van.

Ad 2.) A nők foglalkoztathatóságának megőrzése is alapcél: enélkül hosszabb távon nem lehet számolni a népesség tartós fogyásának még a csökkenésével sem, nem hogy a megállításával vagy ellenkezőjébe fordításával! Munka-magánélet összeegyeztetése, a férfiak otthoni szerepvállalásának ösztönzése és megkövetelése (ennek a foglalkoztatás keretében történő díjazása is akár), munkahelyek, települések szerepvállalása a gyermek-ellátásban, a megkövetelt munkaidő CSÖKKENTÉSE (és nem növelése, vö. „Rabszolgatörvény”), rugalmas formák széles körű bevezetése stb. A társadalom – s ezen belül a nők – biztonságérzetének megteremtése, illetve fokozása nélkül sem képzelhető el, hogy tartósan, trend-szerűen nőjön a termékenység, annyira, hogy az meglátsszon a népesség számának az alakulásán is.

Kormányunk nyilvánvalóan azt kívánja elérni, hogy ne a nagyon szegény családok vállaljanak sok gyereket, hanem azok, amelyek képesek is a gyerekek minőségi felnevelésére. (Vagyis a kormány lehetőleg olyan gyerekek megszületését szeretné támogatni, akiknek a nevelése, kitaníttatása nem az állam, hanem a család gondja marad.)

Tisztában kell lennünk a ténnyel: a szegénység – bizonyos, de nem teljes körű kulturális, területi és történelmi eltérésekkel – mindig és mindenütt sok gyerekkel jár (és fordítva: a sok gyerek szegénységbe ragasztja a családokat). Ennek számos oka van, köztük az is, hogy a szegénységben élők kevésbé ismerik, illetve ha ismerik is, kevésbé tudják elérni, megvenni a fogamzásszabályozás eszközeit, de az is, hogy a végletesen alacsony életszínvonalat a sok gyerek már nem rontja tovább (az egyszerűség kedvéért mondjuk úgy: a nullát akárhánnyal osztva is csak nulla marad), viszont esetleg javíthat valamit rajta az egyébként mind visszafogottabban érkező állami támogatás (családi pótlék, gyes), és a tény, hogy a gyerekek, fiatalok viszonylag korán munkára foghatók (amivel szinte automatikusan szorulnak ki a továbbtanulás, a felemelkedés lehetőségeiből, da capo al fine).

Ha tehát az a cél, hogy a szegények ne vállaljanak sok gyereket, akkor a szegénységet magát kell célba vennünk.

Ugyanis, amennyiben az adott családnak van „bizonyos” életszínvonala, azt a gyerekei számára is biztosítani akarja majd. Nem akar lecsúszni – ha már van honnan. Annyi gyermeket fog vállalni, amennyi mellett az elért életszínvonalat tartani, növelni tudja. A szegény, leszakadt, szegregált népcsoportok kiemelt támogatása tehát nem pusztán altruista cél, hanem a társadalom békéjének, jólétének, összhangjának, jó közérzetének, munkaereje fejlesztésének, adóbevétele növelésének, kiadásai csökkentésének stb. is alapfeltétele. Ez azoknak is elemi érdeke – még ha képtelenek is fölfogni –, akik megvetik a szegényeket, utálják a cigányokat és abban a tévhitben ringatják magukat, hogy a sok gyerek etnikai, kulturális vagy vallási kérdés.

Végül

A családvédelmi akcióterv által fölvetett alapvető közgazdasági probléma (ha eddig ez nem lett volna egészen világos) az, hogy a nyilvánvalóan igazságtalan újraelosztás forrását úgy teremti elő, hogy azt elveszi a szegényektől és rossz helyzetben lévőktől, és átcsoportosítja a program által kedvezményezett gazdagokhoz és jobb helyzetben lévőkhöz. Már említettük, hogy az adakozás a társadalom azon rétegét célozza, amely amúgy is fizetőképes kereslettel rendelkezik, aminek közvetlen következménye a családi nagyberuházások fókuszát jelentő ingatlanok ismételt áremelkedése lesz. Ez már önmagában a szegényebb – szintén lakni kénytelen – rétegek kizsebelését jelenti.

De az adományok forrása az adóbevétel. Ennek főbb elemei a következők (2018-as előirányzat alapján):

 

gazdálkodó szervezetek (főleg társasági adó)	1,3 ezer md
fogyasztási adók (főleg ÁFA)	5,3 ezer md
lakosság (főleg szja)	2,3 ezer md
uniós programok bevételei	2,0 ezer md
költségvetési szervek és más állami befizetők	1,6 ezer md
együtt	12,5 ezer md

 

Mint látható, az adóbevételek – ezeket osztja el céljainak megfelelően a mindenkori állam – fő forrását a fogyasztási adók képezik. Ez az az adófajta, amit mindenki, a legszegényebb, legelesettebb is befizet, amikor megveszi a zsömléjét, amikor buszjegyet vásárol, amikor gyakorlatilag bármire, amit fogyaszt, pénzt ad ki. A fogyasztási adó mindenkire egyaránt ki van vetve, személyre jutó mértéke a fogyasztás mértékétől függ csupán, nincs érdemhez és nincs rászorultsághoz kötve. Szja-t és vállalati adókat összesen nem fizetünk annyit, mint amennyi fogyasztási adót befizetünk – hangsúlyozom: mindenki, fogyasztásához mérten egyenlő arányban.

Remélem, a táblázatból egyértelmű: elvesszük a nincstelen szegény emberek adóját is, de ők nem részesednek belőle, hisz az idők során elinfláltuk a családi pótlékot, a gyest, megszüntettük a munkanélküli járadékot, a szociális támogatásokat, s most nekik a gyermekekre járó extra kedvezményekből sem adunk. Tőlük csak elveszünk.

A dézsmát s a kilencedet beszedtük. Füstadó kivetve.