Erősödő integráció

Az idén záruló politikai ciklus az Európai Unióban számos fontos kezdeményezést hozott, elsősorban annak érdekében, hogy megerősödjön az EU gazdasága. A pénzügyi világválság és a nagy recesszió után csökkenteni kellett a bankrendszer, a tőkepiacok és az energia-ellátás kockázatait, és bővíteni a beruházásokat. Tekintettel az EU közvetlen környezetének fokozódó instabilitására (ld. Ukrajna, Szíria, Líbia stb.), valamint a megelőző évek terrorista támadásaira, mélyült a tagországok közötti együttműködés a biztonságpolitika területén is ebben az időszakban.

Bár az EU politikai közegéből már hosszabb ideje hiányzik a föderalista lendület, ezeket a kezdeményezéseket olyan nevekkel illették, mint Bankunió, Tőkepiaci Unió, Energiaunió, illetőleg Biztonsági Unió (vagy Védelmi Unió).

Ezek fontos fejlemények, ugyanakkor megint csak azt igazolják vissza, hogy az EU számára a gazdaság a legfontosabb, és sok minden más, ami az állampolgároknak fontos, háttérbe szorul.

Adja magát a kérdés: mikor követi ezeket az újabb integrációs rétegeket a Szociális Unió meghirdetése. Két kiváló professzor, a flamand Frank Vandenbroucke (Amszterdami Egyetem) és az olasz Maurizio Ferrera (Milánói Egyetem) a múlt év végén indított vitát arról, most van-e itt az ideje a Szociális Unió napirendre tűzésének, s ha igen, milyen elemekből kell annak programját összeállítani.

A vitában résztvevők számos érvet és javaslatot fogalmaztak meg, amelyeket végigtekintve rögtön kitűnik az, hogy sokak számára a fő kérdés nem is az EU-szintű szociálpolitika erősítése, hanem a gazdaságpolitika és az európai üzleti modell korrekciója.

Például : ha a versenypolitika vagy a külkereskedelmi megállapodások rendszere jobban tekintetbe tudja venni a kiegyensúlyozott fejlődés igényét, ha több EU-forrás jut hátrányos helyzetű régiók beruházásainak célzott finanszírozására és a szociális gazdaság fejelsztésére, illetve ha a valutaunió jobban tudja kezelni a ciklusokat és a tagországok adósságait befolyásoló tényezőket, úgy a munkanélküliség és az elszegényedés kockázata csökken, és a szociálpolitikának kevesebb feladattal kell megbirkóznia.

Ugyanakkor azonban vannak olyan javaslatok is, amelyek kimondottan az EU szociális profiljának megerősítéséről szólnak, és amelyekről jelenleg is sok vita folyik.

Munkaügyi hatóság

Egy Európai Munkaügyi Hatóság (EMH) felállításáról elvi döntés született a tagországokat képviselő Tanácsban és az Európai Parlamentben is, de ennek az intézménynek a felállítása és üzembe állítása a következő időszak feladata. Mivel egyre többen élnek az Unión belüli szabad munkavállalás lehetőségével, fontos lett megerősíteni azokat a garanciákat, amelyek értelmében a vándorló munkavállalók mindenütt egyenlő elbánásban részesülnek, és a fogadó országokat nem fenyegeti „szociális dömping”.

Amikor Juncker elnök részéről ez az ötlet először elhangzott 2017 szeptemberében, sokak számára meglepetést okozott, pedig legalább három fontos kezdeményezést lehet megjelölni, amelynek az EMH felállítása logikus folytatása.

Az egyik a kiküldött munkavállalókról szóló 2014-es „végrehajtási” irányelv, a második az EU-migránsok jogainak gyakorlásáról szóló, szintén 2014-ben elfogadott irányelv, valamint a feketemunka visszaszorításáért indított EU-szintű kooperáció. Az EMH ezen, egymáshoz is kapcsolódó ügyekben a végrehajtás garanciája, és általában véve a munkaerő-mobilitás tekintetében a méltányosság letéteményese lehet.

Egyértelmű jelzés a tekintetben is, hogy a szociális dimenzió nem feltétlenül újabb és újabb jogszabályok útján, hanem a meglevő joganyag hatékonyabb végrehajtásával erősítendő elsősorban.

Minimálbér, minimáljövedelem

A bérek meghatározása alapvetően a munkáltatók és munkavállalók közötti, lehetőség szerint kollektív alku tárgya.

Mégis: több ok miatt esik szó a bérdinamika jobb koordinációjának szükségességéről. Egyrészt a bérek GDP-n belüli részesedése visszaesett az elmúlt évtizedekben, ami kereslethiányhoz vezet, és fékezheti a növekedést. Másrészt egyre több helyen jelentkezik az ún. dolgozói szegénység, aminek oka, hogy a minimálbér túlzottan elmarad az átlagbértől, ill. nem elég szigorú az érvényesítés rendszere.

Ha közös módszertant határoznának meg a minimálbér optimális sávjának kijelölésére, ez nem jelentené azt, hogy az EU átveszi a bérmeghatározás feladatát. Ez azzal járna, hogy az alacsonyabb jövedelmű országok, ahol az alacsonyabb jövedelem már eleve versenyelőnyt jelent, kötelesek lennének védeni a dolgozókat az elszegényedéstől. A dolgozók jelentős része számára ugyanis ezen áll vagy bukik, hogy a felzárkózás délibáb marad-e, vagy tényleges lehetőség.

Ugyanakkor nemcsak a minimálbér, hanem a minimáljövedelem EU-szintű koordinációja is felmerült már; erre tett javaslatot Bea Cantillon, az Antwerpeni Egyetem professzora. Előzmények itt is vannak: a Bizottság már 2013-ban foglalkozott referencia-költségvetések módszertanával, és a jóléti védőháló megerősítését szolgáló minimáljövedelem-kísérletek támogatásával, pl. Görögországban is.

Az érvet, miszerint a bővülő foglalkoztatás önmagában kevés a szegénység leküzdéséhez, nem lehet eleget hangoztatni. Amit ki kell dolgozni, hogy az EU a koordináció és kísérleti projektek támogatásán túl miben tud még konkrét segítséget nyújtani a tagországoknak (és különösképpen az alacsonyabb jövedelműeknek).

Munkanélküli biztosítás

A közös európai munkanélküli biztosítás nem új gondolat; története szorosan összefügg a monetáris integráció fejlődésével. Már a hetvenes években, amikor az első koordinációs kísérlet (az ún. valutakígyó) szétzilálódása után a brüsszeli vezetők végiggondolták a fenntartható monetáris unió kérdését, megfogalmazódott, hogy a munkanélküliség kezelésére is kell egy uniós szintű válasz – annak érdekében, hogy a munkanélkülieket ellátó rendszerek ne rendüljenek meg nagyobb gazdasági visszaesések és költségvetési kiigazítások időszakában.

A finanszírozást el lehet képzelni akár az EU meglevő költségvetése részeként, de attól függetlenül is.

Bármely formában is hozna létre az EU egy munkanélküli biztosítási alapot, az nagy válságok (aszimmetrikus sokkok) esetén kisegítené a tagországok munkanélküli biztosítási forrásait, ahogy az pl. az Egyesült Államokban is történik.

Olyan költségvetéshez kapcsolódó eszköz jönne létre, amely elősegíti a tagországok közötti kockázatmegosztást, és ezáltal a gazdasági, szociális és intézményi stabilitást az EU-ban (különösképpen az eurózónában). A stabilizáció lényege ez esetben nem más, mint a divergencia (centrum és periféria közötti távolodás) megakadályozása válságok idején.

Az EU-szint belépése a munkanélküli biztosításba háromszoros stabilizáló hatással járna. Egyrészt stabilizálná a fizetőképes keresletet (és így a gazdaság növekedését) azokban az országokban és régiókban, amelyek – pl. fiskális kiigazítás miatt – átmenetileg recesszióba kerülnek. Másrészt segítene stabilizálni a szociális helyzetet az érintett övezetekben, megakadályozva (vagy legalább fékezve) a szociális divergenciát, azaz a különbségek növekedését, amely a szegénységi mutatókkal vagy jövedelmi egyenlőtlenséggel mérhető.

Továbbá a gazdasági és a szociális mellett beszélhetünk intézményi stabilizációról is. Ez azt jelenti, hogy az EU fiskális szabályai könnyebben érvényesíthetők, ha azok negatív szociális és reálgazdasági hatásait közös eszközökkel mérsékelni lehet.

Szociális dimenzió: pillértől unióig

Jacques Delors, az Európai Bizottság egykori elnöke (1985-1995) tökéletesen átlátta, hogy az Európai Unió vagy szociális lesz, vagy semmilyen. Annak érdekében, hogy az egységes piac programja társadalmi támogatást kaphasson, és főként hogy a munkavállalói érdekképviseletek csatlakozzanak ehhez a projekthez, meg kellett alkotni az EU szociális dimenzióját. Ez áll először is a szociális (vagyis lényegében munkaügyi) normák egy jelentős részének uniós joganyagba emeléséből, az alacsonyabb jövedelmű régiók és országok támogatását szolgáló kohéziós politikából, valamint az EU-szintű szociális párbeszédből (a munkáltatók és a munkavállalók képviselői között).

Nem indokolatlan az a tisztelet, amely Delors személyiségét az EU intézményeiben ma is övezi. Ugyanakkor tény, hogy az eltelt 30 év két olyan fontos fejleményt hozott, amely ezt az építményt kikezdte: az EU keleti bővítése, valamint az eurózóna válsága. Az első inkább az egységes piac egyensúlyát bontotta meg, a második az eurózónán belül hozott létre súlyos aszimmetriát.

A megbomlott egyensúly helyreállítása érdekében reformokra van szükség, ezek azonban az elmúlt években megrekedtek. Nem volt elegendő figyelmeztetés, hogy a 2011-13-as időszakban az eurózóna majdnem szétesett.

Ha ez bekövetkezett volna, az végzetes lökést adott volna annak a bomlási folyamatnak, amelyre a brit népszavazás (2016. június) után sokan számítottak, de végül is nem következett be.

Az Unió iránti bizalom helyreállításában az elmúlt években fontos szerep jutott a foglalkoztatási és munkaügyi területen megtett lépéseknek. Jean-Claude Juncker elnök már a hivatalba lépéskor érezte, hogy a hosszú válság után az európai társadalom megerősítésre vár az EU szociális dimenziója tekintetében. Ezért hirdette meg: tenni fog azért, hogy az EU szociális kérdésekben AAA minősítést kaphasson.

A „Szociális Jogok Európai Pilléréről” 2016 elején hirdettek társadalmi konzultációt, amelynek végén összefoglalták azt a húsz szempontot, amely alapján az egyes tagországok szociális modelljei, azok teljesítménye és minősége megítélhetővé válnak (oktatás, egészségügy, ifjúsági garancia, szociális párbeszéd, idősgondozás stb.). A Pillér lényegében egy közös elvi deklaráció lett, amely a következő időszakban hivatkozási alapot jelent a szociális területen zajló jogalkotásra, koordinációra és beruházásokra.

Ferrera és Vandenbroucke is azt hangsúlyozza: a Pillér csak a kiindulópont, és gyorsan tovább kell lépni. A lényeg, hogy az EU most konkrét erőforrások bevetésével és a szociális joganyag határozottabb érvényesítésével mutassa meg, komolyan veszi a konvergenciát, vagyis a foglalkoztatás mennyiségi és minőségi jellemzőinek, valamint a jóléti rendszereknek a felzárkóztatását a legjobban teljesítő országok színvonalára. Szociális Unióról tehát onnantól fogva lehet beszélni, hogy az EU az általa lefektetett normákhoz megfelelő eszközöket is tud rendelni.

Mindez nem azt jelenti, hogy az EU maga válik jóléti állammá. Azt viszont igen, hogy az EU-védőhálót épít a tagállamok jóléti rendszereinek – normák megszabásával, a jobb modellek elterjesztésével, kockázatok csökkentésével és pénzügyi eszközök használatával. Európai Egyesült Államok létrehozása iránt valószínűleg ma nincs különösebb lelkesedés, de a Szociális Unió programjához talán meg lehet teremteni a szükséges politikai támogatást.