Éppen 15 évvel ezelőtt, 2004 február 4-én nyitotta meg szolgáltatásait a világ mára legnagyobb internetes közösségi hálózata, a Facebook. Az akkor még Thefacebook névre hallgató weboldal eredetileg csak az Egyesült Államok egyetemein tanulók számára ígért új, addig soha nem látott kapcsolattartási lehetőséget.
A „közelebb hozni a világot” és az „összekötni az embereket” missziója azóta is központi helyet foglal el a Facebook önreprezentációjában, igaz az akkori sufniprojekt mára egy 55 milliárd dolláros gigavállalattá nőtte ki magát, mely sok helyen az internettel magával lett egyenértékű.
A tény, hogy vannak országok, ahol – és emberek, akiknek a fejében – az internet – Facebook, jól mutatja, milyen hatalmas átalakulásokon is ment át a világ az elmúlt másfél évtizedben, és milyen központi szerep jut benne Mark Zuckerberg cégének.
Nem válunk gépromboló ludditákká, ha elismerjük: minden technológiai újítás nemcsak új megoldásokat, hanem millió új problémát is kreál az életünkben, amit egy adott ponton egyéni és közösségi szinten is meg kell tanulnunk kezelni. Ám épp azáltal, hogy közelebb hozta egymáshoz az embereket és közelebb hozta a világot, a Facebook egy globális óriássá is változott, amely elmosta a közösségek határait, és minden szinten problematikussá tette annak eldöntését, hogy kik és milyen szinten, milyen körben kellene, hogy kezeljék a létrehozott problémákat.
Na, persze, nem a kilencvenes évek globalizációs hurráoptimizmusának megfelelő módon mosta el a közösségek határait, az egyéni szinten is egyre sűrűbbé font globális Facebook-hálózatok révén nem alakultunk át egyetlen nagy és harmonikus globális családdá, de azt mindenképp elérte, hogy a fejünkben létező hagyományosabb, könnyebben értelmezhető és megfogható közösségeink (pl. az államaink) szintjén kezdeni tudjunk valamit a problémával. Ha orvosolni szeretnénk a Facebook által létrehozott problémákat, egyéni életstratégiaként választhatjuk a digitális kivonulást, a virtuális Robinson Crusoe-vá válást – ami egyre népszerűbb mostanság –, de csak magunkat vágjuk el egy csomó lehetőségtől (mert igen, a Facebook ezt is jelenti), másrészt pedig valójában semmilyen lényeges társadalmi változást nem idéztünk elő vele.
Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!
Állami szinten a megmosolyogtató és meglehetősen hiábavaló cenzúrával, korlátozással próbálkozhatunk még – melyhez ha kell akár a Facebook tulajdonosai maguk is asszisztálnak –, de ez is maximum egy-egy elnyomó hatalom uralmát erősíti a polgárai fölött, problémákat meg nem old.
Márpedig problémák vannak bőven.
A Facebook talán legnagyobb innovációja, hogy teljesen új módokon tette árucikké az emberi életet, tágította ki a piaci logikát énünk legintimebb zugaira is. Az emberi identitás egyik legalapvetőbb szükséglete, hogy láttassa magát, hogy – József Attilát parafrazeálva – másban mossa meg arcát, hogy elismertesse magát, na ez változott Mark Zuckerberg kezei alatt árucikké, amiből profitot lehet kinyerni.
Minden kattintásunk, minden magunkról megadott információ, minden lájkolt poszt, minden megosztott fotó szubjektív – ha úgy tetszik: szentimentális – értékén túl, „objektív” értéket is kapott: pénzzé váltható. A Facebooknak köszönhetően mára elméletileg lehetővé vált, hogy a modern latin-amerikai festészet iránti vonzalmam vagy az, hogy ki és hogyan szeretek összemérhető legyen egy kiló krumplival. Az egyik persze több forintot ér, mint a másik, de lényeg: összemérhető.
És ezzel kéz a kézben jöttek a változatosabbnál változatosabb visszaélési lehetőségek, a személyes adatokkal való visszaéléstől a demokratikus politikai életbe való korrozív beavatkozásig. A robotporszívót árusító cég látszólag ártalmatlan reklámja és a több millió ember adatainak Cambridge Analytica általi illegális bányászata egyazon éremnek a két oldala.
És a Facebook nem csak arra teremtett lehetőséget, hogy nagyvállalati szereplők saját profitrátájukat növeljék, de arra is, hogy egyszerű emberek újabb módokon tudjanak ártani egymásnak. A bosszúpornó „intézményétől” a kvázi általánossá vált internetes zaklatásig (cyberbullying) a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen.
És akkor még nem is beszéltünk arról, milyen ügyes kis kézhez álló eszköz a Facebook azoknak a kezében, akik tömeges pánikot, vagy épp népirtásokat szeretnének generálni. Jól dokumentált például az, ahogyan a Facebook Srí Lankán vagy épp Mianmarban tömeges erőszak és népirtás szításában bizonyult hatékony eszköznek.
A két példában az is közös, hogy a Facebook semmit nem tett a helyzet megfékezésére.
Itt pedig felmerül a másik alapvető kérdés, amely egyre erőteljesebben tör a felszínre, nap mint nap: a szólásszabadság. Szinte naponta hallani letiltott véleményekről, miközben nyugati szemmel egzotikusnak minősített nyelveken akár a nyílt gyilkosságra való felhívás is átcsúszik akadálytalanul.
Hogy mit jelent 2019-ben a szólásszabadság, az a legbensőségesebb módon kötődik a Facebookhoz, és nem nagyon látszik, hogy bármiféle konszenzus alakulna ki arról, hol is húzódnak a szólásszabadság határai. És hogy visszatérjünk az elejére: kik között is kéne konszenzusnak kialakulnia?
És akkor még nem is beszéltünk az újságírás intézményének gyökeres átalakításáról, pénzügyi alapjainak kikezdéséről, az álhírek és virális hazugságok kérdéséről.
A sufniprojektből egy gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő globális mammut lett, a 2004 végi egymillió felhasználó pedig mára 2,2 milliárdra gyarapodott. Hogy ennek a „sikersztorinak” vannak pozitívumai, azt balgaság lenne tagadni. A kérdés csak az, vajon az emberiségnek sikerül-e megzaboláznia ezt a posztmodern virtuális Leviatánt.
