A rabszolgatörvénnyel a kormány újabb fontos lépést tett a tőke, jellemzően a Magyarországon termelőegységekkel rendelkező multicégek kiszolgálása érdekében. A lépésre azért volt szükség, mert a magyarországi munkaerőpiac a gazdasági fellendülés miatt elképesztően leszűkült – míg a válság után a cégek válogathattak az álláshirdetésekre jelentkezők között, mára gyakorlatilag lasszóval kell fogniuk a munkásokat.
A munkaerőhiány miatt rengeteg potenciálisan ledolgozható, de le nem dolgozott munkaóra keletkezik, ami a cégeknek bevételkiesést jelent, a helyzetet pedig többféleképpen tudják orvosolni. Vagy tőkét fektetnek be, amivel olyan fejlesztéseket hajtanak végre, melyek következtében kevesebb munkásra van szükségük azonos volumenű termelés mellett, vagy ugyanannyi munkással tudják növelni a termelést.
Vagy többet kell dolgoztatniuk a munkásokat,
hisz ugyanazzal a technológiával ugyanannyi a munkás több idő alatt több terméket tud előállítani. Vagy amennyiben a kereslet stagnál, kevesebb munkás több idő alatt ugyanannyit, amennyiben ugyanannyi munkaórát dolgoznak le összesen, mint korábban a több munkás ugyanazon a technológián – például száz munkás napi nyolc órájával ugyanúgy összejön a napi összesen nyolcszáz munkaóra, mint nyolcvan munkás tíz munkaórájával.
Hogy melyik éri meg a tőkésnek, az több dologtól is függ – mennyibe kerülnek a technológiai fejlesztések, mennyire elérhető a munkaerő, stb. – azonban a tőkés szempontjából általában a munkaidő növelése a kifizetődőbb megoldás.
Ezt kellene az állami szabályozásnak meggátolnia.
Természetesen jól eladható az, hogy aki többet akar keresni, annak meg kell adni a lehetőséget hogy többet dolgozhasson, azonban észre kell vennünk két dolgot. Az egyik hogy a munkás keresni akar többet, nem dolgozni, a másik hogy egy egyenlőtlen viszony áll fenn a tőkés és a munkás között – a munkás ki van szolgáltatva a tőkésnek, akitől a munkájáért cserébe a megélhetését biztosító bért kapja.
Vagyis a tőkés mindig jobb alkupozícióban lesz a munkaidő- és bértárgyalásokon.
Amíg pedig a tőkés megteheti, hogy új munkások felvétele, betanítása és céges kultúrába integrálása, a több munkás utáni járulékok kifizetése (meg felruházása, bérlete kifizetése, stb.) helyett inkább a meglévő munkásokat rendeli be túlórázni hogy alkalmazkodjon a változó piaci kereslethez, inkább ehhez a módszerhez fog folyamodni.
A tőkésnek az az érdeke, hogy hasonló jellegű áruját a piacon nagyobb mennyiségben, vagy egy áruegységre számolva nagyobb profittal tudja értékesíteni mint a versenytársak, ezáltal aztán több tőke álljon rendelkezésére, amit arra fordíthat hogy a profitját növelni tudja – végső soron pedig minél több vetélytársát kiszorítsa a piacról.
Ahogy azt már a XIX. században láthattuk, állami szabályozás nélkül a piac valóban beállítja a munkásság általános munkaidejét – napi 14-16 órában.
Majd mikor elérik a munkások teljesítőképességének határait, a tőkések elkezdenek tőkét invesztálni a gyártási folyamatokba, hogy ezáltal tudják növelni profitjukat és a termelési volument. Recesszió idején pedig a foglalkoztatásra vonatkozó szabályozás függvényében kirúgnak annyi munkást, amennyire épp nincs szükség, miközben az állásban maradó munkások ugyanúgy rengeteget fognak dolgozni, mint korábban, ha a piaci mozgások úgy hozzák.
A termelékenység vagy a munkaidő növelése közötti döntést az is befolyásolja, mennyivel kerül többe egy munkás túlórája mint a normál munkaórája – amennyiben erős munkásmozgalom és érdekvédelem van, a munkásság kialkudhat olyan túlóradíjat, amely mellett a tőkés inkább a termelékenység növelése mellett dönt. Azonban ezt leginkább az állami szabályozáson keresztül tudják elérni.
Így az állam feladata, hogy megvédje bérmunkából élő polgárait a tőke féktelen tombolásától. A munkásmozgalmak hosszasan küzdöttek azért, hogy létrejöjjenek olyan állami szabályozások, melyek a munkaidő maximális hosszát, a minimálbért, a munkásjogokat – pl. a kirúgás körülményeit – írják elő, így valamelyest megvédik a munkásokat az extrém kizsákmányolástól.
Tegnap látott napvilágot egy írás Kasnyik Mártontól a G7-en, melynek lényege, hogy a munkaidő helyett a munkások termelékenységét kellene növelni, vagyis a tőkéseknek többet kellene befektetniük a gyártókapacitások fejlesztésébe, hogy ezáltal nőjön az egy munkás egy munkaórájával előállított érték.
Ebben az esetben ugye a tőkésnek nőhetne a profitja, miközben a munkás ugyanannyit dolgozik (persze meg kellene termelni a fejlesztés költségét), emellett a tőkésnek ki kell gazdálkodnia a munkaerőhiány miatt emelkedő béreket.
Azt nem tudjuk, létezik-e olyan opció a kormány számára, hogy a termelékenység növelése irányába tolja a nálunk megtelepedett német tőkét anélkül, hogy az odébbállna, vagy egyszer csak elkezdenének Magyarország ellen különösen durva szankciókat alkalmazni Európai Uniós szinten, de véleményem szerint egy ilyen lépésnek súlyos nemzetközi következményei lennének.
Tegyük fel, hogy sikerülne.
A globális tőkés rendszerben ez valóban viszonylag jó – talán a legjobb – megoldás, azonban van egy olyan súlyos hátulütője, hogy nem változtat azon a másik súlyos problémán, hogy a folyamatosan növekvő termelésre és fogyasztásra épülő kapitalista rendszer működéséből fakadóan tönkre fogja tenni közös élőhelyünket, a Földet.
Sokkal fontosabb lenne egy olyan társadalmi-gazdasági rendszerre átállni, melyben a termelőeszközök közösségi tulajdonban vannak, így egy szűk elit helyett a nép széles tömegeinek érdekét szolgálják.
A gazdaságot nem a termelés és a fogyasztás folyamatos növekedése kellene hogy mozgassa, hanem az emberiség jóléte. Egy ilyen rendszerben nem lenne szükség túlórákra, mivel jóval kevesebb terméket kellene előállítani. Ahogy kizsákmányolás sem lenne, hiszen a munkások által megtermelt érték az egész közösség javát szolgálná – és nem kellene megtermelni a nagyon kevés ember kezében koncentrálódó rengeteg tőkét.
Ugyanakkor lehetne küzdeni a klímaváltozás ellen – visszafordítani már lehetetlen, a károk minimalizálásán viszont még érdemes dolgozni.
