Az Olasz Kommunista Párt és a kereszténydemokraták „történelmi kompromisszuma” (compromesso storico) gettóba és marginalitásba szorította a Mozgalmat, ahogy az előző részben írtuk, és az állami represszió éppen azt vette el, amire leginkább szüksége lett volna: az időt, hogy az ellenállás életmód-tapasztalatai meggyökereződjenek, hogy a felmerülő kérdések legalábbis magasabb szinten tudatosodjanak.

A Mozgalom rohant az állammal való antagonisztikus összeütközés felé, olyan sebességgel, hogy még tagjai sem voltak többé képesek megfékezni. Bizonyos szempontból skizofrén helyzet volt: hogyan lehetne megtartani a Mozgalom gazdagságát és kreativitását anélkül, hogy mindez végzetes, nyílt összecsapáshoz vezessen?

A talán megoldhatatlan központi probléma az volt, hogyan lehetne ezt a végtelen sokszínűséget, a Normák alóli felszabadulás számtalan szökési útvonalát valamiféle egységes támadássá átváltoztatni a rendszer ellen – természetesen mindenféle centralizált szervezet nélkül. Senki sem tudta erre a választ.

A Mozgalom dinamikája mindenesetre az egyre gazdagabb, kreatívabb életmód-tapasztalatok és a militarizáció párhuzamos fokozódása felé vezetett – egyszerre az expanzió és a radikalizáció irányába. Az intézményellenes szélsőségesség és a vágyak emancipatív megélése a kezdetek kezdetétől kéz a kézben járt: „1977”, a forradalom, a felkelés alighanem elkerülhetetlen volt.

Ahogy a csúcspontnak számító 1977-es év (mely valódi jacquerie volt, igazi vörös zászlós rendkívüli állapot) végén írták a „nagyvárosi indiánok” egyik kiáltványukban:

„Nem maradunk tovább a rezervátumaikban! Ez az év végre a mulatság és a háború jegyében fog telni. A mulatságéban: mert szükségünk van rá, hogy együtt legyünk, hogy érezzük egymás melegségét, hogy megtaláljuk a kollektív vágyunkat a harcra, önmagunk és a világ megváltoztatására, hogy legyőzzük a reménytelenséget, és megvalósítsuk álmainkat. De a harcéban is, mert nem vagyunk hajlandók a tőkéseknek áldozni az életünket és képzeletünket. Az arcukba akarjuk üvölteni reménynélküliségünket és életörömünket!” (Circoli giovenili, Róma, 1977).

Mindenképpen szólnunk kell itt pár szót a politikai erőszak kérdéséről. Először is: talán jószándékú, de mindenképpen téves azt állítani, hogy a korabeli, az autonómok által kifejtett erőszak mindösszesen reakció lett volna az állami és félállami fasizmusra. Ez nem igaz, mindenki tisztában volt vele, hogy egy új korszak jött el a hetvenes években, az Autonomiára nem volt jellemző, hogy „forradalmat akart volna forradalom nélkül”, mindenki tudta, mindkét oldalon, hogy a helyzet már-már polgárháborús.

De, és ez nagyon lényeges, ez igen távolt állt a Vörös Brigádok-féle szélsőbaloldali fegyveres ellenállástól: az Autonomia esetében a harc minden formája (így akár a fegyveres harc is) alá volt vetve egy életformának: a fegyveres harc sosem lehet szeparált ettől, hiszen akkor az egész dolog az értelmét veszíti – jellemző volt, hogy sokaknak nem is a fegyverek jelentették a gondot, hanem leginkább az illegalitás, azaz a Mozgalom „élő”, kreatív részéből való kiszakadás.

Másrészről gyökeresen eltért az államról alkotott definíciójuk is a Brigate-től, mint láthattuk: ők távolról sem gondolták azt, hogy „az állam főhadiszállását” fegyverrel el lehetne vagy el kellene foglalni. Az Autonómiának is voltak fegyveres tagjai, talán többé-kevésbé „saját” fegyveres szervezete is (többek között a Prima Linea), de ez sosem volt elkülönült magától a mozgalomtól, valamiféle belső avantgárd volt, amely a fegyveres harcot mindig a többi küzdelem dinamikájában értékelte, mint a „mozgalom ereje szintjének jelenlegi kifejeződését”.

Az Autonomia fegyvereseire volt jellemző, hogy mindig hangsúlyosan mutatták, hogy van nálunk fegyver a tüntetéseken (azaz legtöbbször pisztolyt formáztak kezükből): éppen azért, hogy ne kelljen használniuk….Mindazonáltal a háború, amit az állam és a Brigate akart, a lehető legtávolabb volt a Mozgalom céljaitól, valóságától, gondolataitól, stílusától, kreativitásától, vágyaitól – a háború, az „ólomévek”  a Mozgalom bukásának oka és következménye is volt egyszerre.

A feszítő problémák megoldására végül 1977 szeptemberében Bolognában tartották az Autonomia országos „kongresszusát”, mintegy százezer autonóm jelenlétében. A dolog hatalmas népi ünnep volt, napokig tartó állandó mulatság és vita, utcaszínház és nagygyűlés, ahol ott voltak a torinói melósok, a nápolyi munkanélküliek, a római marginálisok, a milánói indiánok, a német autonómok és a francia filozófusok (Sartre, Foucault, Deleuze, Guattari, Barthes stb. írt alá közösen egy nyilatkozatot – a szöveg nem túl érdekes vagy eredeti, tulajdonképpen a „represszió elleni” felhívás).

A helyszínre érkező külföldiek, akik arra voltak kíváncsiak, mi az isten folyik Itáliában, meglepődve állapították meg, hogy nyoma sincs „terrornak” vagy „óloméveknek”, ellenben jelen volt pár tízezer ember, aki egyszerűen élvezte, hogy együtt lehet. De ez már Mozgalom utolsó nagy ünnepe volt: Bolognában sem sikerült megoldani az ellentmondást, hogy egy ilyen ezerszínű mozgalomnak hogyan lehetne valamiféle „politikai” kifutást találni.

A konkrét ügyeket illetően sem volt távolról sem egyetértés. Sokan a nyílt felkelés felé húztak volna; a „kreatívok” elkeseredetten próbálták védeni az álláspontot, hogy ez az út a Mozgalom halálához fog vezetni, próbálják meg inkább megvédeni és mélyíteni, ami már létezik, azaz az évek során létrehozott új életmódokat, innen Bifo bizarrnak tűnő cikke a korból („A Forradalom véget ért. Győztünk”):

„Amíg a XX. század forradalmi mozgalmai azt gondolták, hogy megdönthetik és meghaladhatják a kapitalista rendszert, addig az autonóm mozgalom lefektette az alapjait a társadalmi emancipáció új koncepciójának. (…) A munka megszüntetése a fejlődés objektív tendenciájává vált, melyet a technológia és a társadalmi tudás rendszere tett kézzelfogható lehetőséggé. Ez már túlmutat egy XX. századi politikai forradalmi modellen, ezért: a forradalom befejeződött. (…) De mit jelent az, hogy ’győztünk’? Egy olyan mentális struktúra kialakulását, amely révén létrejöttek azok a feltételek, melyek keretében, kollektív, tudatos cselekvés révén, megkezdtük a munka meghaladásának folyamatát. Ez a folyamat a modern technológia hatalmas átalakulása és a technológia-tudományos tudás a termelésnek való totális alávetettsége segítségével lehetővé teszi az emberi munka helyettesítését, és a munka mint az emberi aktivitás modellje, megszüntetését. („La rivoluzione è finita, abbiamo vinto”, A/traverso, Bologna, 1977. június). Megint mások (mint a Rosso, a Senza Tregua, a Primo Maggio) próbáltak visszatérni egy felújított operaismo-hoz, azaz a munkásosztályhoz.

Do you remember the counterrevolution?

Tulajdonképpen az első két megoldásnak valamiféle negatív formája jött létre az elkövetkezendő egy-két évben: a Mozgalom szétesett kisebb „bandákra”, csoportokra, amelyek kétségbeesetten küzdöttek a túlélésért, és „szemet szemért” harcoltak az állami represszió ellen – a valamiféle közös stratégia hiányából irgalmatlan kupleráj lett, ahonnan egyenes út vezetett a valódi fegyveres erőszak felé. Sokan ezt az utat választották inkább, mint az önfeladást, a beilleszkedést a társadalomba – az igazi „ólomévek” a Mozgalom bukása után következtek el.

A Moro-ügy (amely révén a Brigate frontális összeütközést akart kiprovokálni az a állammal – mindez nem csak hogy sosem szerepelt a Mozgalom céljai között, hanem kimondottan ellentétben állt vele) tette fel a koronát minderre. A hírhedt Calogero-teoréma („kiüríteni az akváriumot, hogy megfogjuk a halakat”, azaz a Mozgalom mint a Brigate „politikai szárnya”, a Mozgalom értelmiségijei, mint a Brigate „teoretikusai” stb.) értelmében mindenki „terroristának” számított, aki bármilyen formában is ellenállt vagy részt vett a Mozgalomban.

Az utcák kiürültek, a börtönök megteltek, az Olasz Kommunista Párt (PCI) és szakszervezete, a CGIL boszorkányüldözést indított a gyárakban is az autonómokkal szemben (akik nem tartják be a „munkahelyi békés együttélés szabályait”: „Liquidarnosc”, mondták a korban megvetően a CGIL-ről). A legendákkal ellentétben a Brigate a Moro-ügy után népszerűbb volt, mint valaha a teljesen kétségbeesett, hitet vesztett, az állami represszió által üldözött fiatalok körében.

Új, kisebb fegyveres szervezetek is alakultak (Proletari armati per il comunismo, Squadre armate proletarie, Formazioni comuniste combattenti…) – mindenki a immár öncéllá vált erőszak ördögi körében találta magát. Az állam válasza a represszió fokozása volt, immár az egész Mozgalommal szemben: a bebörtönzésekkel éppen azt az erőt likvidálta, amely egyedül fékezhette volna meg az öncéllá vált politikai erőszakot. Hatalmas árat (több száz halott) követelt ez az állami stratégia (szubverzió = ”terrorizmus”), hogy sikerüljön a Mozgalmat eltaposni.

Néhány hónap alatt, 1979 és 1980 fordulóján a Mozgalom gyakorlatilag megsemmisült: legjobbjai vagy börtönben voltak, vagy az illegalitásban fegyverrel a kezükben (vagy már nem voltak az élők sorában).

Több ezer embert börtönöztek be (40 000 elítélő bírósági döntés született, 15 ezren járták meg legalább letartóztatásban a börtönt, 4 ezer letöltendő börtönbüntetést szabtak ki, több száz tagot kényszerítettek emigrációba, több tucatot öltek meg (csak a tüntetéseken, 1976 és 1978 között 130 ember halt meg).

De még ennél is többet számított, hogy egy egész generáció^[1] vált idegenné a társadalom számára – sokan egészen tragikus módon: 1976 és 1978 között a heroinfogyasztók száma meghétszereződött Olaszországban, példátlanul megnőtt az öngyilkosságok száma is.

Negri ’horror vacui’-ról beszél a Mozgalom bukása és a represszió harapófogójába került generáció kapcsán, a nagy ürességről, amely a hetvenes évek színes, felemelő és felszabadító közösségi tapasztalata után elöntött egy generációt. (Ahogy persze a vereség tudata is, Negri javasolta, hogy a padovai egyetem homlokzatán cseréljék ki a feliratot: „Universa universis patavina servitudo” – a „libertas” helyett persze). De az olyan pótlékok is, mint a rap (a Public Ennemy – Fight the Power klipjében a Black Panthers tagjai táncolnak!), a punk vagy az ultra’ (nem véletlen, hogy az ultra’ szülőhazája a hetvenes évek végének Olaszországa; l. erről hosszabb tanulmányunkat) mind a „hosszú 68”, azaz a forradalmi remények utániak.

Az Autonomia nagy öröksége egy olyan kulturális hegemóniának megteremtése, amely nem a közvéleményben vagy a kultúrában gyökereződik, hanem magában a társadalmi gyakorlatokban, a kifejezésmódoktól, a kifejezések tartalmán át, az ellenállás különböző formáiig. A Mozgalom igazi rémálom volt a tőkés rend híveinek: talán nem is az időben és térben mégiscsak korlátozott valósága, hanem a tény, hogy a dolog lehetséges.

Az Autonomia azért áll hozzánk ilyen közel, mert először vette komolyan szemügyre az összefüggést, amely az autonóm szubjektum létrejötte, a bérmunka visszautasítása és a munka társadalmának a vége mint a tőke belső tendenciája között fennáll. Azt a helyzetet, hogy a bérmunka történelmi kategória volt, amely lassan történelemmé válik.

Az Autonomia tette egyértelművé, hogy a kommunizmus nem program vagy cél: a kommunizmus egy folyamat, amely itt és most történik. A forradalom nem csak lehetséges, hanem szükséges is.

A vágyak felszabadítása, a munkahelyek forradalma, a munkaidő radikális csökkentése, a foglalások, a kisajátítások, a feminizmus kulturális forradalma, az élet átalakítása, olyan életmódok tömegessé válása, melyek tagadták az élet bérmunkává való alacsonyítását, a test árucikké alakítását, a kommunikáció hierarchizált modelljét, a kompetenciákat és teljesítményeket… mindez sok tekintetben jóval veszélyesebb volt a tőkés rendszer számára, mint a fegyveres harc.

Mai világunk éppen az a tragédia, amely a Mozgalom bukásából származott, a tőkés rekonstrukció kora, amely kriminalizálta az ellenállást, marginalizálta az ellentmondásokat, és normalizálta a rossz közérzetet a tőke világában.

A vereség totális volt, senkinek se legyenek kételyei. (Negri téved: semmi jele annak, hogy az egyéni kognitív teljesítmények valamilyen demokratikus és kollektív tudássá állnak össze, melyekből mintegy automatikusan megszülethet az önszerveződő, szabad és kizsákmányolás-mentes társadalom; „68” baloldali bírálói meg nem értenek az egészből egy kukkot se.)

Az autonómiából az egyéni vállalkozás istenítése lett, a bérmunka drasztikus csökkentéséből életünk teljességének alávetése az értéktermelés logikájának, a kultúra kemény kritikájából a mindent elárasztó kulturálatlanság, tudatlanság és cinizmus.

A bérmunka visszautasításának kollektív tapasztalatai, a tőkés társadalmon való kívülállás gyakorlati módozatai szinte bumerángként csapódtak vissza a vereség után: automatizáció, rekonstrukció, munkanélküliség, flexibilitás, prekariátus, a munkásosztály vége…

A „tendencia” végpontja nem a bérmunka utolsó órái lettek (vagy a munka „de-esszencializálódása”), hanem az egyre kevesebb munkán alapuló munkatársadalom bizarr, rémisztő valósága.

Az osztály autonómiájából a tőke flexibilitása lett – de ez persze a Mozgalom vereségéből következett, nem magának a létének a következménye volt (ahogy egészen félretájékozott ember hiszik „68” és a neoliberalizmus kapcsolatáról).

Egyedül az Autonomia volt a tőkés rekonstrukció szintjén, a Mozgalom volt a posztfordizmus másik, negatív, rebellis oldala, az egyetlen lehetséges válasz a tőke offenzívájára, az egyedüli alternatív út (a jóléti állam védelmezői azért tűnnek olyan végtelenül maradinak már vagy harminc éve, mert végtelenül maradiak): a tőke új korszaka tulajdonképpen nem más, mint a ’77-es mozgalom tökéletes ellentétbe való fordítása.

Nem véletlen, hogy az Autonomia bukása hozta el szép jelenkorunkat: a „két társadalom” teóriája, amely a ’77-es mozgalom idején úgy tűnt fel, mint valamiféle szélsőséges sematizáció, a nyolcvanas évek elejére egy tömegjelenség pontos leírása lett: több százezernyi „nem garantált” fiatal, több millió alulfoglalkoztatott jelentette a társadalmi gazdagság – sehol nem reprezentált – gerincét.

A nagyvárosok labirintusaiban mindeközben a csend, a magány és a tehetetlenség honolt. A sorozatgyártott politikusok szájából ugyanazok a jelentés nélküli szavak ömlöttek a televíziók képernyőjén. Elkezdődtek a nyolcvanas évek.

A cinizmus, az opportunizmus és a félelem évei.

És még nem is szóltunk arról, mi történt azóta.

Mi a megemlékezés kötelességét talán elvégeztük itt, ahogy mondani szokás: „mítoszok és minden nosztalgia nélkül, kivéve azt a nosztalgiát, melyet jövő iránt érzünk”.

Mert türelmes olvasóink sose feledjék: „Settantasette, la rivoluzione che viene”. Hetvenhét, az eljövendő forradalom.

1977 nem más, mint az emléke annak, ami az osztályharc következő epizódja lehet.

 

Kiemelt kép: a Bolognában 1977 szeptemberében megrendezett Nemzetközi Kongresszus az erőszak ellen záró tüntetése; forrás.