Az utóbbi időben több cikk is foglalkozott itt a Mércén a klímaváltozás kérdéseivel. Ez örvendetes tény, egyrészt mert egy valóban fenyegető, komoly veszélyről van szó, amely ellen eddig alig tettünk valamit, másrészt azért is, mert a klímaváltozás veszélye jelenleg talán a legjobb érv a kapitalizmus ellen.

Varga Nefelejcs Gergő e témájú írásai ezért is fontosak. Rávilágítanak arra, hogy a kapitalista gazdasági rendszer sosem lesz fenntartható, mert a profitkényszer mindig olyan gazdasági növekedést eredményez, amely nagyobb környezetszennyezéssel, energiafelhasználással jár. Ha viszont nincs gazdasági növekedés, akkor recesszió van, elszegényedés, növekvő társadalni feszültségek, melyekből manapság szinte mindig a szélsőjobb profitál. Egyensúlyi állapot pedig a kapitalista gazdaságban sosem volt.

Tévedés azonban a kapitalista rendszer és az ökológiai katasztrófák szoros összefüggéséből arra a következtetésre jutni, hogy egyéni erőfeszítéseket tenni ökológiai lábnyomunk csökkentésére értelmetlen.

Tévedés egyrészt azért, mert amíg az antikapitalista alternatívának egyelőre még a körvonalai sem látszanak, addig a klímakatasztrófa egyre reálisabb fenyegetés, és ha a folyamatot megállítani nem is, de lassítani legalább tudjuk. Így pedig időt nyerünk, vagyis több esélyt arra, hogy ez az alternatíva megszülethessen, mielőtt még túl késő lenne.

Másrészt nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy ma már a problémának csak az egyik fele a kapitalista termelés, a másik a fogyasztói szokások rendszere, a fogyasztói társadalom erőteljes hatása, amely meghatározza a kizsákmányolt és egyben fogyasztó tömegek elképzeléseit arról, hogy a mi a jólét. Fölösleges erőfeszítés annak a százalékos meghatározása, hogy a károsanyag-kibocsátás mekkora részéért felel közvetlenül a lakosság, a fogyasztók, és mekkora rész írható a tőkés termelés számlájára.

A fogyasztói kultúra ugyanis épp azért született meg, hogy a lakosság azokat a termékeket is megvásárolja, amelyekre nem feltétlenül van szüksége. Amit a kapitalista ipar vagy mezőgazdaság előállít, azt el is fogyasztjuk, amit elfogyasztunk, azt meg is termeljük.

A nagytőkések szűk rétegének luxusfogyasztása persze elképesztően pazarló és természetpusztító, de a kapitalista termelés túlnyomórészt tömegek igényeit elégíti ki. Igaz, ez a tömeges fogyasztás földrajzilag egyenlőtlenül oszlik el: elsősorban Észak-Amerika 400 milliós, Európa közel 600 milliós lakossága, ezentúl Kelet-Ázsia lakosságának egy egyre növekvő hányada az érintett.

A történelem során mind a mérsékeltebb, mind a radikálisabb baloldali mozgalmak legfontosabb motorja a szociális elégedetlenség volt. Ez pedig azért válik most problematikussá, mert ha az egyszerű melós a jóléti fordulattól vagy akár egy antikapitalista forradalomtól nagyobb jólétet vár, akkor azon nem csak a lakhatás biztonságát vagy a jobb egészségügyet, hanem a nagyobb autót, a több benzint, az egzotikus, repülős nyaralásokat stb. stb. érti. Márpedig kb. ezeket érti alatta. Ekkor az antikapitalista forradalmár, aki egyrészt a kizsákmányolás, másrészt a természet kizsákmányolása ellen harcol, kényes helyzetbe kerül. Vagy megmondja, hogy az eljövendő ökoszocialista/kommunista rendszerben bizony a fogyasztás jelentős részét korlátozni kell a jelenlegi szinthez képest – állami rendeletekkel például. Ez esetben, nagyon valószínű, hogy a munkásosztály nagy többsége inkább a kapitalizmust választja, mint például most Franciaországban, amikor az alacsonyabb benzinárakért harcol. (Többen mentek az utcákra most, mint amikor Macron munkaerőpiaci reformjai ellen tüntettek, a baloldal általában támogatja őket, de legalább az anarchisták nincsenek ott).

Az antikapitalista forradalmár vagy reformer másik választási lehetősége, hogy a fordulat után szükségessé váló korlátozásokat eltitkolja, egyszerre hirdet jólétet és fenntarthatóságot. Ez esetben győzhet ugyan, de utána a társadalommal szemben kell kormányoznia, ami csak antidemokratikus eszközökkel tartható fenn – egy darabig. Esetleg választhatja a mostani értelemben vett jólétet a fenntarthatóság helyett, ez esetben viszont az ökológiai katasztrófa fogja elsodorni az új rendszert.

Egy valódi, zöld, baloldali és antikapitalista fordulatnak (vagy forradalomnak) jelenleg nincs társadalmi bázisa, és ez nem is fog megszületni pusztán azáltal, hogy a társadalom többsége tudatára ébred annak, hogy ki van zsákmányolva.

Szükséges az is, hogy legalább a társadalom egy kisebb, de érzékelhető méretű része tudatosan elutasítsa a fogyasztói társadalom által kínált jólétet és ennek is megteremtse az alternatíváját. Ezért (is) fontos Hulesch Bors legutóbbi cikke , amely arról szólt, mit tehetünk mi magunk személyesen a klímaváltozás ellen. Olyan szokások rendszere ugyanis, melyek tudatos elveken alapulnak, közösségeket hozhatnak létre, melyekben csökken vagy megszűnik a fogyasztói társadalom hatása, és a jólétről alkotott más elképzelések kaphatnak teret.

Ugyanakkor mégis van némi hiányérzetem a lista láttán, mert bár a szerző nyilvánvalóvá teszi, hogy áldozatokat kell hoznunk, mégis mintha azt az illúziót kelténé, hogy jelenlegi civilizációnk, ha jelentősen módosított változatban is, de azért mégiscsak menthető. A legjobb példa erre a személyautózás, amit Hulesch szerint  megmenthet a fosszlissal működő ezsközök villanyautókkal való kiváltása. Pedig  az elektromos autó nem alternatíva, egészen addig, amíg az áramtermelésünk nem alapul közel 100százalékig megújulókon. Ez pedig egyelőre sajnos nagyon távolinak tűnik a legtöbb országban (a pozitív kivétel természetesen Skandinávia, ahol az áramtermelés többsége már megújuló energiaforráson alapul – viszont az egy főre eső áram fogyasztásuk sajnos többszöröse pl. a magyar átlagnak).

A megoldás tehát igenis az, ha nem használunk autót (vagy csak minimális mértékben).

A napelembe történő berruházás már ezerszer hasznosabb és olcsóbb, de nem mindenkinek van erre pénze, hitelt sem tud mindenki felvenni. Takarékoskodni viszont lehet. Nem elsősorban lámpaoltogatással, hanem pl. a klíma vagy a centrifuga, a hősugárzó mellőzésével. Sőt, a háztartások  áramfogyasztásának igen jelentős részét kitevő hűtőgép sem feltétlenül nélkülözhetetlen egy kertes házban, télen.

Utóbbi ötlet persze már talán kissé meredeknek és provokatívnak tűnik. Elsősorban azt szeretném érzékeltetni vele, hogy mennyire átszövik a hétköznapi élteünket, a civilizáltnak tartott életformánkat a klímagyilkos, környezetpusztító elemek. (Hozok is még további példákat, hogy ez még világosabb legyen). Gyakorlati szempontból pedig fontos, hogy ha egy háztartás áramfogyasztása jelentősen csökken, akkor már kisebb napelem is elég lehet a fennmaradó fogyasztás fedezésére, ily módon a rendelkezésünkre álló technológiák mellőzése vagy korlátozott használata az új, tisztább technológia (egy kevés ökológiai lábnyoma a napelemnek is van, azt is le kell gyártani pl.) elterjedését segítheti, hiszen az egyéni beruházás kisebb megtakarításból, hitelből vagy állami/ EU-s támogatásból is megvalósítható.

A takarékosság Magyarországon különösen indokolt, mert jelenleg az áramfogyasztásunk jelentős részét importálni vagyunk kénytelenek, így az új, megújuló energiaforrások telepítése egyelőre csak az importot tudja szűkíteni, sem az atomenergia, sem pedig a klímavédelmi szempontból jóval kártékonyabb hőerőművek kiváltására nem tudjuk felhasználni.

A szennyvízkezelés klímapusztító hatása is jelentős. A felhasznált víz nagy részéért ugyan nem a háztartások a felelősek, hanem a mezőgazdaság, de tisztítani nem az ellocsolt vizet kell, hanem azt, amivel leöblítjük a végtermékünket, amivel mosunk, amivel fürdünk. Megszokott, hétköznapi szokásokról van szó – melyek hiányát vagy „nem elégséges”-nek érzett voltát civilizálatlanságnak, barbárságnak tartjuk. Pedig a helyzet az, hogy zöld szempontból ürítés esetén a legjobb megoldás a kerti budi, amelynek használata egy kertes házban könnyen megvalósítható, és megelőzhető, hogy naponta többször több tucat liter tiszta ivóvizet szennyezzünk be. Ahol pedig erre a megoldásra nincs lehetőség (emeletes tömbházakban), ott is lehetségesek más módszerek (víztakarékos rendszerek vagy az ingyenes megoldás: már elhasznált vizet használunk a leöblítésre).

Mosni és fürdeni persze kell, de közel sem szükséges annyit, mint amennyit jelenleg a táársadalmi elvárások megkövetelnek. A fogyasztói társadalmakban elterjedt higiénia-mánia és sterilitáskultusz mértéke káros és természetellenes.

Talán a legfontosabb terület, ahol személyesen mi is sokat tehetünk – és nem pusztán passzív, de tudatos fogyasztóként – az az élelmiszer termelésének és fogyasztásának területe, amely nagy mértékben összefügg a hulladékkezelés – és termelés valamint a szállítás problémájával is. Való igaz, hogy túl sok húst eszünk, de egyáltalán nem csak ez itt a probléma. A szarvasmarhák által termelt metánkibocsátás a globális kibocsátás 3-4 százalékára tehető. Ez nem lebecsülendő. De a magyar lakosság évi 3kg-os fogyasztása (az évi 60 kg-nyi húsból), nem túl sok, ennek elhagyásával sok mindenhez nem járulunk hozzá. A marhahúsfogyasztás döntő többsége az amerikai hamburgerkultúra eredménye, az USA-ban évi 90 kg húst fogyasztanak, melynek több, mint negyede marhahús. És nem feltétlenül jobb az, ha nem húst eszünk, a rizstermesztés is majdnem akkora metánkibocsátásért felel, mint a marhatenyésztés (igaz, sokkal nagyobb tömegek ellátását biztosítja).

Ami a legfontosabb: lehetőleg minél több, helyben előállított terméket fogyasszunk és lehetőleg minél nagyobb arányban biotermékeket. Minél távolabbról érkezik ugyanis egy termék, annál több üzemanyag elégetésével jár együtt az értékesítése. Olyannyira, hogy az élelmiszerszállítás során több üzemanyagot használunk el, mint a személygépkocsik. A benzin- és kerozinzabáló kamionok, hajók, teherszállító repülők kiváltására pedig egyelőre még olyan álmegoldás sem létezik, mint a villanyautó. Ezzel a problémával feltűnően kevesen és keveset foglalkoznak a sajtóban, mert a globális kapitalizmus szükségszerűen a globális méretű szabadkereskedelemre épül. Amely teljesen fenntarthatatlan pusztán klímavédelmi szempontból is. A gazdasági nacionalizmus „vásárolj hazait” mozgalmának tevőleges támogatása határozottan jobb megoldás, mint a világpiacról vásárolni. (Megjegyzendő, hogy Orbánék nemzeti kapitalizmusának ehhez sok köze nincs, a nemzeti jelző csak az új, vazallus nagytőkés réteg személyi összetételére vonatkoztatható, amúgy Orbánék a totális szabadkereskedelem hívei).

De zöld szempontból az ideális nem is a nemzetállami, hanem az egyfajta, gazdasági értelemben vett „városállami” keretek közt működő helyi gazdaság, melyben egy város a környező vidékkel együtt nagyrészt önellátó.

Ez persze jelenleg nem megvalósítható, de törekedni lehet rá, mégpedig elsőrosban az élelmiszer- és az energiaellátás, valamint a lakhatás területén.  A jelentős anyagmozgatással nem járó, szellemi termékek áramlása esetén nagyon is érdemes fenntartani a globális kereteket.

Különösen fontos a helyi termékek előnyben részesítése az élelmiszerek területén. Ezzel ugyanis nem csak a szállítás környezeti költségeit spóroljuk meg, hanem pl. megelőzzük az invazív fajok és kártevők elterjedését is, segítve a biológiai sokféléség, a genetikai változatosság megőrzését. Ezentúl pedig ott adunk munkát, ahol a legnagyobb szükség van rá: vagyis az elnéptelenedő vidéken.

Sokat emlegetik, és igaz, hogy hasznos, ha a fogyasztásunkban lényegesen nagyobb az aránya a zöldségnek és a gyümölcsnek. Ugyanakkora tápértékű élelmiszermennyiség ezekből ugyanis jóval kisebb területen előállítható (mint pl. a hústermeléshez szükséges takarmány), tehát kevesebb víz kell locsoláshoz, kevesebb géphasználat föld műveléséhez és kevesebb vegyszer és műtrágya is (ezek mind-mind nagyobb co² kibocsátással járnak). Emellett a kisebb gazdasági egységekben előállított zöldségtermelést jóval könnyebben állíthatjuk át bióra, mint a nagytáblás, iparosított jellegű mezőgazdaságot. Jelenleg azonban Európában a megtermelt zöldség és gyümölcs több, mint harmadát kidobjuk, a kidobott élelmiszer elrothadása, felbomlása pedig megint csak károsanyag-kibocsátással jár. Ne vásároljunk tehát többet annál, mint amit tényleg elfogyasztunk, ami pedig mégis tönkremegy, azt komposztáljuk, ha tudjuk. (Ha kertes házban élünk, megvalósítható).

A legtisztább megoldás a személyes ill. családi önellátásra történő zöldség és gyümölcstermelés a saját kertünkben (ill. a nagyvárosokban ún. közösségi kertekben vagy a város melletti kiskertekben). A szállítás környezeti költsége ez esetben abszolút zéró. A hulladéktermelésünk és a műanyagszennyezésünk is jelentősen csökkenthető, hiszen amit magunknak megtermelünk, azt nem kell becsomagolni. A fölösleget pedig komposztálni tudjuk, ezzel megelőzzük a rothadásból származó kibocsátást, továbbá trágyát is termelünk, amivel a műtrágya helyettesíthető (ez szintén jelentős kibocsátás csökkenéssel jár). Az állati eredetű fölösleget szintén nem muszáj kidobni (ennek felbomlása szintén károsanyag-kibocsátáshoz vezet), jobb ha a kutya vagy a macska eszi meg.

Amit nem mi termelünk meg, azt pedig a helyi piacokon, helyi termelőktől vásároljuk meg, a fenti szempontokat így is erősen érvényesíteni tudjuk.

Szintén fontos, hogy az elfogyasztott helyi termék biotermék legyen. Köztudott, hogy a vegyszermentes áru egészségesebb, az már kevésbé, hogy a vegyszerek előállítása is üvegházhatású gázok kibocsátásával jár. Még inkább igaz azonban ez a műtrágyára, amely szinte nélkülözhetetlen kelléke a nagytáblás, iparosított mezőgazdaságnak, de kisebb gazdaságokban is elterjedt és sajnos nagy mértékben kiszorította a szerves eredetű trágyát (istállótrágyát). Kevéssé ismert tény ugyanis, hogy a mútrágya előállítása során dinitrogén-oxid keletkezik (ún. kéjgáz), amely súlyosan üvegházhatású. Jelenleg az üvegházhatás 6 százalékáért felelős, a mennyisége nagyon csekély, de egy molekulája 300-szor erősebb üvegházhatással bír, mint a szén-dioxidé. A dinitrogén-oxid kibocsátás majdnem 80 százalékáért pedig a mútrágyagyártás felelős. Nagyobb probléma ez tehát, mint a szarvasmarhák metán-kibocsátása.

Ráadásul Magyarországon az egy hektárra jutó műtrágyafelhasználás 2010 és 2018 közt 72 kg-ról 119 kg-ra nőtt, miközben a szerves trágya felhasználás jelentősen csökkent!

A mi felelősségünk tehát nagyobb ezen a téren a globális átlagnál, különösen, ha figyelembe vesszük azt is, hogy hazánk környezeti adottságai a biotermelés tekintetében kifejezetten jók, nem beszélve arról, hogy a mértéktelen műtrágyázás hosszú távon a föld termékenységét is rontja.

Nem hallgathatjuk el azonban azt, hogy a helyi, biotermékek arányának jelentős növekedéséhez a fogyasztói tudatosság önmagában aligha lesz elég. A fennálló (világ)piaci keretek közt ezek a termékek nem versenyképesek. Általában jóval drágábbak (mert sokkal több benne az élőmunka), ráadásul a fogyasztók hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a termékek külső, esztétikai megjelenése szerint válogassanak (természetesen ez is a fogyasztói társadalom hatása, amelyben a csomagolás adja el a terméket). Az állami támogatás ill. támogató szabályozás is hiányzik, de ha lenne, az sem lenne elég a piaci mechanizmusok és a káros fogyasztói szokások ellensúlyozására.

A helyi gazdaságok felépítését alulról kellene elkezdeni, gondosan elkerülve az árupiacot. A megtermelt, a saját fogyasztáson felüli fölösleget el lehet cserélni más, helyi termékfölöslegre, akár közvetlenül is, de persze hatásosabb, kiterjedtebb lenne közvetetebb formában, úgy ahogy azt az időbankok rendszerében történik, ahol az átlagban egy óra vagy egy nap alatt előállított terméket egy másik egy óra óra vagy egy nap alatt előállított termékre vagy épp szolgáltatásra lehet cserélni.

Pl. biokrumplit angolórára vagy villanyszerelésre.

Ott pedig ahol nagy számú munkanélküli/közmunkás él, egy nagyobb, de elsősorban szintén zöldség- és gyümölcstermeléssel foglalkozó szociális szövetkezet lehet a megoldás, amelyben a termékeket a dolgozók részben maguk közt osztják el, a termékfölösleget pedig a helyi piacon vagy egy-egy időbankba csatlakozva adják/cserélik el.

A helyi gazdaság kiépítése persze már jóval túlmutat a személyes felelősség kérdésén, de mint láttuk, kisközösségi és egyéni kezdeményezések nélkül aligha indítható el. Ennek a kérdéskörnek a kibontása azonban már egy másik írás témája lehetne ill. lesz is, reményeim szerint.

Itt zárszóként annyit, hogy a jelenlegi globális kapitalizmus környezetpusztításának nincs más alternatívája mint a helyi, nem kapitalista, közösségi gazdaság, mert a károsanyag-kibocsátás nullára csökkentése, mely nélkül a klímaváltozást nem lehet megállítani, egyszerűen fizikai képtelenség egy globális kapitalista rendszerben, de egy nemzeti kapitalista (amelyhez visszatérni amúgy is képtelenség), vagy egy globális, nem kapitalista rendszerben is (amelyről amúgy sejtelmünk sincs milyen is lehetne).