Tamás Gáspár Miklós baloldali filozófus szerint a jelenlegi magyarországi népi megmozdulások – ahogy egyébként Balázs Gábor szerint részint a franciaországiak is – nosztalgikus jellegűek, amennyiben céljuk a kormányzatnak egy korábbi állapothoz, a liberális demokratikus és alkotmányos elvekhez való visszatérítése:

„Végül is mire törekszenek a tüntetők és a velük rokonszenvezők?

Arra, hogy a kormányzat vonja vissza néhány (csakugyan fölháborító, munkásellenes és népellenes) intézkedését, mondjon le néhány romboló hatású új rendszabályról (az emberi jogi csoportok korlátozása, a kétes szándékú közigazgatási bíráskodás bevezetése, az egyetemek és a tudományos kutatás tönkretétele stb.), állítson helyre néhány korábban megvolt intézményt (pártatlan ügyészség, számvevőszék, ombudsmani hivatal, kötelező érdekegyeztetés stb.).

Magyarán tehát arra, hogy állítsa vissza a korábbi, kedvezőbb állapotot sok (bár nem minden) tekintetben és sok (bár nem minden) területen, vagyis ezek a mozgalmak a status quo ante restaurálását szeretnék előmozdítani.

Ez nem szemrehányás.

Még csak nem is bírálat.

Ez az, ami jelenleg lehetséges.”

A lázadás restauratív jellege arra utal, hogy a másik jövő, a másik társadalom elképzelésének komoly kognitív akadályai vannak. S ez valóban nem a lázadók gyengeségének a jele, oka sokkal inkább a neoliberális fázisba lépett kapitalizmusba beépített kognitív korlát, melynek hírhedt maximája a Margaret Thatcher szájából elhíresült mondat: „There is no alternative.” („Nincs alternatíva” – értsd: nincs alternatíva a kapitalizmusra. Lásd erről itt is.) Aminek következtében – ahogy a neoliberalizmus egyik kritikusa, Mark Fisher megfogalmazta – „könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét.”

De hát miféle alternatíva is lehetne a kapitalizmusra?

Minek a kognitív tiltását fejezik ki ezek a szállóigék?

Mondjuk ki világosan, a kapitalizmus egyetlen alternatívája történelmi és eszmei értelemben: a szocializmus. Ha nem akarunk eufemizálni, akkor a neoliberalizmus alapvető doktrínája, ereje, hatalma tehát abban áll, hogy kognitív tiltás alá helyezi mindazt, ami közel két évszázadon át a kapitalizmus – vélt vagy valós, most nem firtatom – alternatívájának mutatkozott. E kognitív tiltás feltételei mellett a kapitalizmus kritikája nem jelenthet többet és mást, mint ennek kijavítását, reformját, emberarcúvá tételét stb. – formális-eszmei értelemben ez lehet az oka a lázadások restauratív, nosztalgikus karakterének.

A nosztalgia reménnyé, a másik jövő, a másik társadalom reményévé változtatatásának tehát ezt a kognitív gátat kellene legyőznie, mégpedig úgy, hogy a neoliberalizmussal nem a jóléti állam eszméjét állítja szembe, amelyet épp a neoliberalizmus rombolt szét, és amelynek előföltételét képezte annak idején – nagyjából 1945 és 1980 között – a világ egyik részében akkor még „létező szocializmus” is – még úgy is, ha mai perspektívából már bajosan lehetne a keleti blokk államkapitalista berendezkedéseit tiszta lelkiismerettel szocialistának nevezni.

Tamás Gáspár Miklós idézett cikkének gondolatmenete szerint ugyanakkor az autoriter jobboldali neoliberalizmus békés meghaladása mégsem képzelhető el máshogy, mint ezen a nosztalgikus, restauratív útvonalon keresztül: először vissza kellene csinálni a jelenlegi hatalom diktatórikus, az alkotmányosságot és törvényességet sértő intézkedéseit, azaz vissza kellene állítani a parlamentarizmust, a jogállami garanciákat, a képviseleti demokráciát, a sajtószabadságot, az akadémiai szabadságot, a különféle etnikumok, társadalmi nemek, és egyáltalán a nép méltóságát, hogy aztán fokozatosan elkezdődhessen „az osztály nélküli társadalom (azaz a szocializmus – B. A.) fokozatos, békés és szelíd” kiépítése.

Ez tehát a békés forgatókönyv. És a filozófus természetesen ezt a békés forradalmat tartja a jó forgatókönyvnek, hisz a másik változat erőszakosságát, a hatalom és a nép közti konfliktus végletes kiéleződését nem szabad akarnunk, bár ez – amennyiben a lázadók dühe kitart és szervezettsége, ellenállóképessége fokozódik – most már nem csak a nép,

hanem a hatalom belátóképességén is múlik.

Vajon nem túlzóak ezek az elvárások? Valóban elérkeztünk volna egy olyan ponthoz, amikor feloldódhat a neoliberalizmus kognitív korlátja, és újra lehetséges lenne akarni a szocializmust mint alternatívát? Létezik alternatíva? Valóban ott tartunk, hogy nincs más, amit akarhatnánk? Ezek a kérdések még nem dőltek el. Innen, a Keleti-Kárpátokból, távol „a tűz fészkétől” számomra úgy tűnik, hogy bizonyos értelemben talán mégis ez a helyzet.

Az általam olvasott beszámolók arra engednek következtetni, hogy a lázadás bizonyos értelemben a 2006-os budapesti események elemi indulatának jegyeit viseli magán. A 2006-os lázadás – annak ellenére, hogy az 1956-os forradalmi évfordulón annak egyfajta komikus vagy parodisztikus újrajátszásának is tűnt – szintén rendelkezett egyfajta elemi indulattal, és korántsem csak a gyurcsányi rezsim megdöntésére irányult, hanem – bármire.

Az események sodrába kerülve akkor, egyetemistaként, mélyen megrázott a hajléktalan emberek, a lenézett társadalmi osztályok feltűnése az utcai politika színpadán, az eseménysorozat során anarchikusan lelakott és épp ezért azóta új arculatot nyert Kossuth téren és a többi színhelyen, az ezoterikus szónoklatok tömkelege az improvizált szónoki emelvényeken, a fejmagasságban célzott gumilövedékek, a barikádok. Mélyen emlékezetembe vésődött a jelenet, ahogyan egy sánta bácsit, akit a rendőrsorfal és a tömeg frontvonala közti mozgó senki földjén rekedve a rendőrsorfal mögül előtörő rendőrök a földre gumibotoztak; a lángoló autó az MTV székháza előtt, amely mellett a vízágyú által szétáztatott egyetemi jegyzeteimet szárogattam (még a Hír TV-be is bekerült ez a kép); a rendőrök megrökönyödése, amikor a beindított ’56-os tankdíszlet a Deák téren szembefordult a vízágyúval; az éjszaka, amikor hajnalig a Kossuth téren maradtunk és a holdfény megvilágította parlament előtti téren forradalmi unalmunkban egy lyukas labdával fociztunk. És persze a fociultrák megjelenése, az öncélú rombolás, a folyamat, ahogyan fokozatosan fölfedeztük és kezdtük fölismerni a tömegben a provokátorokat.

Érzékeltük, persze, hogy politikailag szélsőjobboldali irányt vesz az események retorikája, de úgy éreztük, mindez történhetett volna másképp is, és úgy éreztük, hogy az értelmiség magára hagyta a nép dühét, a mi dühünket. Mindez persze jellemzi akkori politikai naivitásunkat is.

Az akkori lázadás politikai nyertese

a tömegpárttá szerveződő Jobbik és a Fidesz lett, végső soron tehát 2006 volt – egyebek mellett, persze – a jelenlegi politikai berendezkedést előkészítő lázadás, amely végképp leleplezte a magát szocialistának nevező akkori kormányzatot, és hosszú távon – szintén egyebek, például a 2008-as világgazdasági válság mellett – oda vezetett, hogy végzetes túlsúlyra juttatta Magyarországon a szélsőjobboldali politikát. Ha más haszna végül is nem volt 2006-nak, annyi talán mégis, hogy nem gyógyítható sebet kapott az akkori neoliberális politikát folytató, pusztán csak nevében szocialista MSZP. A „szocialista alternatíva”, még abban a hamis, lényegét tekintve antiszocialista formájában sem, amelyet az akkori MSZP képviselt, azóta nem juthatott szerephez.

Mai fejjel visszagondolva úgy látom, hogy a 2006-os események ideológiai szerkezete leginkább a jobboldali antikapitalizmus kifejezéssel jellemezhető. Ha jól emlékszem, a szónokok között olykor még pap is volt, és persze volt ott „Mária országa” és „Szent Korona-tan” és hasonlók. De ezekben a napokban hallottam először az azóta elhunyt, nosztalgikusan ’68-as, hippi beütésű Balázstól, akivel együtt jártunk a demonstrációkra, s aki azóta tisztázatlan körülmények között meghalt, az „anarcho-szindikalizmus” kifejezést. Lehet mindezen nevetni, nevettünk mi is (akkor irodalmi paródiát írtam a tüntetések hangulatáról), ám azt talán érdemes tudomásul venni, hogy az események indulati szinten valójában és öntudatlanul antikapitalisták voltak, legalábbis én így emlékszem – épp csak hiányzott, mint ahogyan ma is hiányzik, a jobboldali antikapitalizmus eszmei-politikai lehetősége. De erről akkor nem tudtam gondolkodni, nem rendelkeztem a megfelelő fogalmakkal.

Az ezután következő tizenkét év megmutatta, hogy mi a jobboldali antikapitalizmus: „Soros”, „nemzeti” oligarchia, az állam magánosítása, a szociális különbségek elmélyülése, a posztfasiszta ideológia fúziója az autoriter neoliberális gadaságpolitikával stb. A jobboldali antikapitalizmus mint ideológia alig több, mint: összeesküvés-elmélet.

Tanulság: nincs jobboldali antikapitalista alternatíva.

(Kivéve talán az anarchista szellemű kereszténységet, ami nekem szimpatikus, de per pillanat az sem lehetséges: az anarchista Jézusra nehéz gazdaságpolitikát alapozni, noha meg lehet tőle tanulni, hogy – amiként Mihail Bulgakov hiteles antisztálinista evangélium-torzításában Jesua Ha-Nocri mondja – „…minden hatalom erőszakot tesz az embereken, és eljövend az idő, amikor nem lesz sem császár, sem semmiféle más központi hatalom. Az emberiség az igazság és méltányosság birodalmába jut, ahol már semmiféle hatalomra nem lesz szükség.” (Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Bukarest, Kriterion, 1972. 32.)

A jelenlegi budapesti eseményeket mindez talán valóban arra predesztinálja, hogy visszatérjenek és megújítsák a baloldali antikapitalizmus hagyományát és kultúráját. Nincs olyan múltbeli szocialista eszme, amelyhez csak úgy, kritika nélkül vissza lehetne térni, de létezik a kapitalizmussal egyidős szocializmus Nagy Hagyománya, kultúrája.

Továbbá most is megfontolandó lehet a konzervatív (?), legalábbis a forradalommal szemben szkeptikus Kant figyelmeztetése: „Egy forradalom megbuktathatja ugyan a személyes despotizmust, a kapzsi és uralomvágyó elnyomást, de soha nem eredményezi a gondolkodásmód reformját; hanem egyszerűen a régiek helyett új előítéletek pórázára fűzi a gondolattalan tömeget.”

Ami azt is jelenti, hogy a forradalmi eseményt, ha kirobban(t), folyamattá kell alakítani, és ebben a termelés átalakítása, a szakszervezeti és a polgári ellenállás mellett nélkülözhetetlen szerepe van a forradalmi kultúra termelésének, például a pedagógiának, a filozófiának, a művészetnek, de még a publicisztikának is. Minderre ma sokkal nagyobb esély van, mint 2006-ban, hiszen ennek a mozgalomnak vannak jelentős intellektuális tartalékai és rendelkezik szervezeti alapokkal is. A baloldali antikapitalizmus, ha képes saját hagyományának önkritikus reaktiválására, föltehetően kevesebb eséllyel bizonyul illuzórikusnak.

A cikk eredetileg a plakatmagany.transindex.ro oldalon jelent meg 2018. december 17-én.