Amit a rendszerváltás generációja álmodott, annak vége, amiben mi felnőttünk, véget ért. Hogy a mi generációnk álmodott-e valaha valamiről? Nem hiszem, de itt az ideje leszámolni az örökölt illúzióinkkal, a nyugatos, felzárkózó Magyarországról, és itt az ideje álmodni valamit.

Hagyjuk abba az Európa kiáltásokat, felejtsük el a felzárkózó Magyarországot, értsük meg, nem lehet a Nyugat a hívószavunk. Ahogy ezt elképzeltük, ahogy beszéltünk róla, ahogy beszéltünk a politikáról, mind-mind illúziókra alapult.

Két történés rázza meg most Magyarországot. Az egyikben a német állammal, a német felső vezetéssel összefonódó multik a kormány támogatásáért cserébe szipolyozzák ki a magyar munkavállalókat, a másikban pedig az amerikai külpolitika lényegében hagyta, hogy a CEU-t elvigyék Magyarországról.

Lássuk be végre, hogy Magyarország nem fontos, mindkét esetben a politikai vagy a pénzügyi haszon nyert. Ez az élet rendje. Nekünk persze fontos, itt élünk, itt neveljük a gyerekeinket, itt fogunk meghalni, ha nem emigrálunk, és ha mégis, akkor is ide köt a haza. De ez az élet rendje, hogy egy kis, erőforrás nélküli kelet-európai ország vagyunk, és nem a szuezi válság miatt raknak minket a futottak még kalapba, hanem eleve ott voltunk.

Vagyis van erőforrásunk. Mi magunk vagyunk az Emberi Erőforrás, amit Orbán értékesít is, éppen azoknak, akikben eddig hittünk. Addig, ameddig ezt megteheti, nincs félnivalója, ameddig mi ragaszkodunk az illúzióinkhoz, nincs félnivalója.

Érdemes látni azt is, hogy Orbán jól számol azzal, hogy mi csak akkor szereplünk a világpolitika színpadán, amikor ő betrappol oda, így nem is nagyon kell a retorzióktól tartania.

Tehát lássuk be, az az EURÓPA, az a NYUGAT, az a MODERNITÁS, amit annyira áhítanak egyesek, nem létezik.

Ettől még mindig a nyugati típusú demokrácia a legjobb rendszer, amit ismerünk, és arra is kell törekednünk, hogy ez visszatérjen Magyarországra, méghozzá sokkal jobb minőségben, mint 2010 előtt, esetleg pár nyugaton is ismeretlen full extrával együtt (több demokrácia, erősebb állami szabályozás, stb.).

De az már sose fog visszatérni, amiben a rendszerváltás generációja felnőtt, és erre nem is vágyhatunk, nem is szabad vágynunk, mert tévút volt. Jóindulatú út, de tévút, amely arra alapozott, hogy a politika nem erőforrások és érdekek összessége. Az az út egy olyan pillanatban jött létre, amely pillanatban tényleg lehetett hinni abban, hogy a jó fontosabb mint a haszon.

De mi már tudjuk, hogy a jóért meg kell küzdeni. A haszon erősebb, mint a jó. Itt a pillanat, hogy álmodjunk valamit a jóról, és megküzdjünk érte.

Minden generáció számára eljön az a pillanat, amikor leszámolhat az illúzióival. Azt hiszem, a mai napon több magyar generáció is leszámolhat több illúziójával is. De ez nem baj. Még ha fáj is, ez maga a tisztulás.

Ideje tisztán látni, és ideje valamit álmodni. Egy olyan álmot, ami már nem ezek között az illúziók között született. Ami politikai.

Az elmúlt években sokat beszéltünk politikáról, sokat tüntettünk, sokat olvastunk újságot, és sok döntést hoztunk meg, amit a politika kényszerített ránk. De valójában nem politizáltunk.

Ma van az a nap, és most van az az idő, amikor rá kell jönnünk, a politika tényleg a bőrünkre megy, hogy ezek megölnek és megnyomorítanak minket, ha feltartott kézzel állunk. Ma érezzük, ahogy fogy a levegő, ahogy ég a hús, ahogy perzsel minket a felelősség tüze.

Ma dönteni kell, hogy komolyan gondoljuk-e az életünket ebben a százezer négyzetkilóméternyi kis országban, és megharcolunk-e érte, ahogy megharcoltak vérrel és kínnal, a saját életüket feláldozva őseink. Vagy hagyjuk az egészet a picsába.

Illúzióink már nincsenek, de álmaink még lehetnek, hogy jövőnk lehesesen. Hogy jövője legyen ennek az országnak.