„Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

(Kölcsey Ferenc: Huszt)

A kormány nem írta alá december elsejéig azt a megállapodást New York állammal, amely biztosítaná a CEU tovább működését Magyarországon. Korábban, 2017-ben a felsőoktatási törvény módosításával (Lex CEU) bizonytalan jogi státuszba kényszerítette az egyetemet, és azt a feltételt szabta a CEU-nak, hogy nyisson egy amerikai kampuszt, és írjanak alá egy nemzetközi, ebben az esetben Magyarország és New York állam közötti megegyezést.

A CEU ezeket a feltételeket teljesítette, a magyar állam azonban így sem volt hajlandó aláírni a megállapodást. Még arra sem méltatták a CEU vezetőségét, illetve több száz magyar diákját és dolgozóját, hogy ezt megindokolják.

Amikor megkérdezték Gulyás Gergely kancelláriaminisztert, aláírja-e a kormány december 1-ig a megegyezést, cinikusan csak annyit mondott:  „nem látok New York-i látogatást Szijjártó Péter programjában az elkövetkező három napban”. A december elsejei határidőt a CEU szabta, hiszen hónapok óta várták, hogy a kormány teljesítse a saját maga által szabott feltételt, és állapodjon meg hivatalosan az egyetemmel és New York állammal.

Politikatudomány szakos, CEU-s doktori hallgatóként én is azok közé tartozom, akik tegnap szembesültek azzal: vége, nincs tovább. A tanulmányaimat folytathatom ugyan, de fogalmam sincs, mi lesz azzal a szellemi közösséggel, azzal a 27 éve felépített intézménnyel, amely sokunknak rengeteg lehetőséget jelentett.

Nem csak a CEU diákjainak, hanem mindenkinek, aki használta a könyvtárat, tele angol nyelvű, más magyar könyvtárakban nem elérhető szakkönyvekkel, aki eljárt a mindenki számára nyitott előadásokra, akik CEU-s órákra járt vendéghallgatóként.

Fogalmam sincs, mi lesz azokkal, akik a karrierjük nagy részét a CEU-n töltötték, és akik hamarosan azzal a döntéssel fognak szembesülni, hogy ha ezt a karriert folytatni akarják, egy másik országba kell költözniük a családjukkal. Mi lesz azzal a több száz magyar munkavállalóval a CEU-n, akik nem fognak tudni, vagy nem akarnak majd Bécsbe menni, azokkal, akiknek ezt fel sem fogják/tudják majd ajánlani.

Hallgatóként, aktivistaként évek óta követem, ahogy a kormány tagjai szép sorban építik le azokat a jogállami garanciákat, amelyekért a kilencvenes évek elején maguk is harcoltak, és folytatnak megalázó kommunikációs hadjáratot bárki ellen, akiktől a hatalmukat féltik.

Másfél éve kérdezgetik a rokonaim, ismerőseim, mi lesz a CEU-val. Másfél éve még nem hittem el, hogy mindez megéri. Megéri nekik a több tízezres tüntetés, az ügy, amely, ha a magyar tudományos közösségnek fontos is, mégse érdekelheti azokat, akik az egyetem létezéséről nem is tudtak. Még ennyi év után is azt feltételeztem, hogy számítani fog a racionalitás.

Nem számított. Az erő számított, a hatalom és az elemi gyűlölet azok iránt, akiket a kormány liberális értelmiségieknek tart – függetlenül attól, hogy a CEU diákjai között baloldaliak, liberálisok éppen úgy vannak, mint konzervatívok. Gyakran hívták fel ez idő alatt a figyelmet a sajtóban, hogy a kormány több tagja is a CEU-n végzett, vagy éppen a Soros György által létrehozott Nyílt Társadalom Alapítvány ösztöndíjával tanult külföldön. Ebben azonban csak látszólag van ellentmondás. Orbán gyakran hangsúlyozza, hogy nem elit körülmények közül érkezett a politikába, és ez nem csak rá igaz.

Feltételezhető, hogy a magasabb osztálybeli, nem csak elit, de sok tekintetben elitista közeg legalább annyira lehetett kisebbségi komplexusok és ellenérzések, mint tudásanyag forrása. Még most is a birkanépezés, európázás, barbározás a legjellemzőbb frázisok a kormánykritikus véleményekben, és ez volt az uralkodó diskurzus liberális-baloldali oldalon 2010 előtt is. Amennyire nevetségesnek és taszítónak tartja az ellenzék a kultúrharcot, Matolcsyt az unortodox nézeteivel, a focirajongást, a populista nacionalizmust, annyira tartja nevetségesnek és taszítónak a kormányoldal az ellenzék moralizáló emberi jogi érveit, a nyílt társadalom eszméjét, a nem kizárólag semleges, elsősorban műszaki-technikai ismeretek átadó tudományokat.

Talán mindez leegyszerűsítőnek hat, de a felsőoktatás átalakítása (az állami támogatások radikális csökkentése, a Corvinus magánegyetemmé alakítása, a társadalmi nemek szak betiltása), a liberálisnak bélyegzett sajtótermékek, kulturális intézetek, közegek ellehetetlenítése, és eközben a jobboldaliként számon tartott sajtó és kulturális programok bőkezű állami támogatása részben egy kormányhű, részben pedig egy apolitikus, az oktatást pusztán technikai információátadásnak tekintő értelmiségi közeg kialakítására irányulnak. Részben.

Legalább ennyire fontos annak az értelmiségi csoportoknak az eltiprása, amelynek a tagjai olyan tanárok, kutatók, diákok, írók stb., akiket a Fidesz azzal az elitközösséggel azonosít, amelyet annyira gyűlöl. A CEU mint javarészt amerikai diplomát adó, nemzetközi finanszírozású és nemzetközi diákokból-oktatókból álló intézmény, különösen alkalmas erre, hiszen az elűzésével példát lehet statuálni: nem csak képesek vagyunk tönkretenni több száz ember egzisztenciáját, de még a nemzetközi támogatás, összefogás sem menthet meg senkit.

A CEU dolgozóiban, diákjaiban, bár sokfélék voltak, volt valami közös: értelmiségiként úgy gondolták, van szerepük a világ jobbá tételében. Lehet, hogy teljesen mást gondoltak a világról, de abban egyetértett a többség, hogy értelmiségiként van dolgunk a társadalom jobbításában. Ezt pontosan tudja a kormány. Ők is innen indultak több mint húsz éve, látják magukra nézve a veszélyeit. Látják ezekben az emberekben saját egykori közösségüket is, és ahogy a kilencvenes évek végén kiirtották magukból ezt a szemléletet, most úgy próbálják kiirtani mindenki másból is.

Ez azonban nem racionális osztályépítés és osztályrombolás. A kormány nem zseniális politikai hadvezérek gyülekezete, hanem egy hosszú évek alatt kiépült, gátlástalan, bosszúálló, cinikus közeg. Olyan közeg, amely már nem konkrét politikai céllal, hanem élvezetből rombol.

Egy 27 éves, a nyílt társadalom eszméjét hirdető tudományos intézmény romjain állva (mert ha maradnak is itt CEU-s szakok, a CEU mint egységes magyarországi intézmény nincs tovább) nem elég sajnálkozni a rombolás miatt. A rombolás igazságtalan volt: igazságtalan a CEU dolgozóival, diákjaival, a magyar tudományos közösséggel szemben.

A megoldás nekünk magyaroknak viszont nem Európa, nem Bécs, nem a barbározás, hanem ennek az elemi gyűlöletnek, a rombolási kényszernek a megértése, az okok feltárása, megértése tudományos közösségként. Nem lesz könnyű szembenézni a létbizonytalansággal, marginalizációval, a méltatlan vádakkal, amelyek minden csatornán gát nélkül ömlenek felénk, de nincs más megoldás.