Ma, november 25-én van a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja, a 16 Akciónap A Nők Elleni Erőszak Ellen elnevezésű kampány kezdőnapja. Az idei kampány központi témája az intézményi árulás jelensége: az, ahogyan az áldozatokat támogatni és védeni hivatott intézmények cserbenhagyják a nők és gyerekek elleni erőszak áldozatait, amikor ők hozzájuk fordulnak.

A NANE ügyei közül Móni története és halála az egyik legérzékletesebb és legfájdalmasabb példája az intézményi árulásnak. Az olvasóban joggal felmerülhet, hogy hogy jön ide egy 3 éves sztori, de mindez még ma is megtörténhetne.

Magyarország 2014-ben írta alá az Isztambuli Egyezményt, de a mai napig nem iktatta a hazai jogrendbe. Az Egyezmény segíthetne kialakítani a képzések és előírások olyan rendszerét, amelyben a szakemberek nem állnak tudatlanul vagy tehetetlenül a párkapcsolati erőszak előtt, nem válnak az elkövetők segítőivé, cinkosaivá.

Móni története intő példa és emlékeztető az állam, az intézmények és a szakemberek felelősségéről, felkészültségük és megfelelő hozzáállásuk jelentőségéről. És arról is, hogy egy-két civil szervezet nem tudja ellensúlyozni a bántalmazottak cserbenhagyását intézményesítő rendszert. Az állami szerepvállalásnak alapvetően kell megváltoznia.

---

2015. január 30-án délután meghalt egy nő.

Egy hospice ágyon, végső stádiumú rákban, ami leuralta és tönkretette a testét, és elvette tőle a lehetőséget, hogy olyan életet élhessen, amilyet szeretett és megérdemelt volna. Úgy, ahogy bántalmazó férje is tette vele 21 éven keresztül, minden intézmény tudtával és akadály nélkül.

Móni a NANE Egyesület „Vodafone a nők biztonságáért” programjának ügyfele volt. 2013. július 13-án került be a programba. Másfél év alatt 68 alkalommal beszéltek vele az Egyesület munkatársai – utoljára 2015. január 29-én –, és segítették őt a rendőrségi és egyéb hivatalos ügyeinek intézésében. De még egy hozzáértő civil szervezettel a háta mögött sem sikerült elérni, hogy Móni biztonságba kerüljön, és bántalmazója rácsok mögé.

Amíg a gyerekek kicsik voltak, Móni nem akart kilépni a kapcsolatból: össze akarta tartani a családot, és nem is volt hová mennie a gyerekekkel. A kapcsolatban rendszeres volt a testi erőszak. Móni többször tett feljelentést, de általában azt mondták neki a rendőrök, hogy „nem biztos, hogy lesz belőle ügy”. Általában nem lett. Amikor a lányok kamaszok lettek, Móni elhatározta: ki akar szállni.

A férfi, legalábbis eleinte, mások jelenlétében szelíd volt, „jó fej”. A gyerekeknek is hazudott az általa elkövetett erőszakról: „anyátok leesett a lépcsőn”. Mikor a gyerekek nagyobbak lettek, és már nem tudta letagadni az erőszakot, akkor Mónit hibáztatta: „ő provokálta”. Nagyobbik lánya nagyon fiatalon elmenekült, egy később bántalmazónak bizonyult kapcsolatba, melyben korán gyermeke született.

A bántalmazások után a férje bezárta Mónit, vagy kikötözte a lakásban, hogy ne tudjon orvoshoz menni. Ha a bántalmazás súlyossága miatt mégis muszáj volt orvoshoz engedni – mert azért belehalnia nem szabadott, a férje nem akart emberölésért ülni –, akkor a férfi elkísérte, és ellenőrizte, hogy ne beszélhessen a sérülések valódi okáról. Így Móni általában háztartási balesetekre hivatkozott – nekiment a kredencnek. Az orvosok sosem küldték ki a férfit, és sosem kérdeztek rá a nyilvánvalóan más eredetű sérülések valódi okára. Nem tettek feljelentést, és sosem jelezték Móninak, hogy ők maguk is tehetnek feljelentést, ha a sérülés súlyos.

A férfi minden módon szabotálta, hogy Móni saját keresettel rendelkezzen. Amikor Móni nem mondta el neki, hogy hol dolgozik, kinyomozta, és megjelent a munkahelyein jelenetet rendezni. Bevált módszere volt az is, hogy az arcán ütötte Mónit, hogy amikor a munkahelyén meglátják feldagadt, belilult arccal, akkor kirúgják. Más esetekben a férfi Móni összes ruháját szétvagdosta ollóval, hogy ne legyen mit felvennie a munkába.

2009-ben a férfi súlyosan bántalmazta a terhessége 6. hónapjában járó Mónit, főleg a hasát rugdalta. Móni bement a rendőrségre feljelentést tenni, de nagyon rosszul volt. Ennek ellenére a rendőrök háromszor is elmondatták vele a történteket, s nem fogadták el vallomásként, hogy fenntartja a korábban elmondottakat. Másnap rohammentő vitte el, a magzat meghalt. Mire hazaért a kórházból, a férje már otthon volt az őrizetből.

A házasságuk legnagyobb részében a férfi nyíltan folytatott a házasságon kívül intim kapcsolatokat. Egy időben volt egy „fizetős kapcsolata”, akkor minden keresetét, a család addigra egyetlen bevételi forrását arra költötte.

A férfi gyanúsíthatóan szexuálisan visszaélt legkisebb lányukkal, de ennek rá nézve nem lett következménye: a gyereket távolították el, állami gondozásba vették.

Már a NANÉ-hoz fordulást megelőző években is rendszeresen kiszállt hozzájuk a rendőrség: ilyenkor elbeszélgettek a férjével. Amikor a férfi kikötözte Mónit a galéria oszlopához, akkor a rendőrök be is vitték, és két hétig bent tartották. Móni elmondása szerint „ott csak kiokosították: a férfi nem vett vissza a bántalmazásból, csak ekkortól „ügyesebben” bántalmazta.

Móni a gyermekvédelmi rendszertől is segítséget kért, akik anyaotthoni elhelyezést ajánlottak neki, de ezzel a lehetőséggel gyerekei iskolája és más, rajta kívül álló okok miatt nem tudott élni. Az fel sem merült, hogy a gyermekvédelem az apával szemben fellépjen. Ahogyan a szexuális visszaélés kapcsán is, a gyerek eltávolítása történt meg végül, nem a közismerten bántalmazó apáé.

Amikor Móni a NANÉ-hoz fordult, már enyhe nyugtatókat szedett, magas volt a vérnyomása, és gyomorfekélye volt, ami egyértelműen összefüggött a bántalmazással. Ekkorra a testi erőszak úgy kéthetente fordult elő. A tipikus forgatókönyv az volt, hogy a férfi arcon ütötte ököllel, hasba rúgta, majd fojtogatta, és késsel fenyegette.

A férfi sokszor lecserélte a zárat, amikor Móni elment otthonról, így csak rendőri segítséggel tudott visszajutni a lakásba. Ezeknél az eseteknél a rendőrök mindig elmondták a férfinak, hogy nincs joga kizárni a nőt a lakásból.

Minden alkalommal, amikor Móni rendőrt hívott, figyelmeztették őket, hogy „ne provokálják egymást”, próbáljanak meg nyugton lenni. Annak ellenére, hogy a Btk. Kapcsolati erőszak tényállása, mely szerint a kapcsolatban előforduló rendszeres fizikai erőszak minden formája hivatalból üldözendő, 2013. július 1-től hatályban volt, a rendőrök egyetlen esetben sem indítottak eljárást a bántalmazó ellen.

A fojtogatásokat nem tekintették élet elleni támadásnak. Távoltartást nem adtak ki sem maguktól, sem szóbeli, sem írásos kérésre.

Amikor Móni azért hívta a rendőröket, mert a férfi késsel fenyegette, a férfi elismerte ezt, de hozzátette, hogy csak viccelt. A rendőrök ezt mint nyilvánvaló igazságot fogadták el, és az sem jutott eszükbe, hogy az efféle fenyegetés még „viccelés” esetén is bűncselekmény.

Egy másik késes fenyegetéskor a rendőrök nagyon leszidták Mónit, hogy minek hívja ki őket: ők nem tudnak segíteni, amíg vér nem folyik, különben is elegük van abból, hogy folyton ide kell kijárniuk. Meg is fenyegették, hogy ne nyomkodja fölöslegesen a vészjelző készüléket, mert az nem játékszer, és ha megint „hiába” kell kiszállniuk, kifizettetik vele a kiszállás költségeit.

A férfi rendszeresen átvette Móni hivatalos leveleit a postástól, így egy lépéssel mindig Móni előtt járt a hivatalos ügyekkel kapcsolatban. A postán keresztül Móninak érkező pénzt is felvette, így lehetetlenítve el anyagilag őt és a lányát is.

Móninak barátai, támogatói egyre kevesebben voltak, a férfi, akiről most már mindenki tudta, hogy veszélyes, elriasztotta őket. Móni szülei is nagyon féltek tőle, nem merték befogadni Mónit.

Móni és férje is jártak mentálhigiénés szakrendelésre, mindketten ugyanahhoz az orvoshoz. Az orvos azt mondta Móninak, hogy ha még lenne kényszergyógykezelés, a férjét már rég beutalta volna. Azt kérdezte Mónitól, hogy hogy lehet kibírni ezt az embert. Tanúskodást nem ajánlott fel.

2013 augusztusában Móni és a NANE folyamatos rendőri mulasztás miatt panaszt tett a kerületi kapitányságon, melynek nyomán belső vizsgálat indult. Az eredményről többszöri hivatalos érdeklődés ellenére a mai napig nem sikerült információt kapni.

Móni 2013 októberében nagyon rosszul lett, de hiába könyörgött, a férfi nem hívott hozzá mentőt. Mivel Móninak nem volt pénze telefonálni, gyalog bement a kórházba, ahol kiderült: kilyukadt a gyomra, és a kifolyó gyomorsav kimarta a hasfalát. Azonnal meg kellett operálni. A műtét után közvetlenül a férfi meglátogatta Mónit a kórházban, hogy kárörvendő hangon közölje vele: most jön a rendőrségről, és a 2009-es, a magzat halálával végződő súlyos testi sértéses ügyet lezárták, nem kapott semmilyen büntetést.

2013 novemberében lezárták az ellene indított kiskorú veszélyeztetése miatt indított eljárást is.

Ezután a szeretőjéhez költözött. Akkortól még intenzívebben zaklatta Mónit, fenyegette, követte, feltörte a Facebook-profilját. Feljelentette Mónit áramlopásért – ami természetesen nem volt igaz. A rendőrség is rájött erre, de nem indítottak hamis vád miatt eljárást a bántalmazó ellen.

2013 decemberében a rendőrség megszüntette az utolsó, könnyű testi sértés miatt folyó eljárást is a férfi ellen. Pontosabban áttették a bíróságra, mondván, hogy magánvádas. A bíróság azonnal kiküldte az illetékről szóló levelet, amit Móni nem tudott kifizetni. A NANE ismételten felhívta az illetékes rendőr figyelmét, hogy a kapcsolati erőszak tényállás esetén a könnyű testi sértés hivatalból üldözendő bűncselekmény; eredménytelenül.

2014 márciusában a férfi visszaköltözött a közös önkormányzati bérleménybe. Tovább romlott a helyzet, ekkortól Móni alig aludt. A férfi pénzt akar tőle kizsarolni, feljelentette Mónit zaklatásért, távoltartást kért Móni ellen, fokozta a fenyegetéseit, és továbbra is bántalmazta.

Az egyik szociális intézmény, ahova segítségért fordult, elküldte Mónit egy pszichológiai vizsgálatra. A pszichológus azt mondta Móninak, hogy a dühkezelésében tudna neki segíteni, és arra bátorította, hogy kerülje a konfliktusokat; akkor majd a férfinak nem lesz erőszakkitörése. Móni kérdésére, hogy ő hogy viselné az állandó lelki és fizikai terrort, a pszichológus azt mondta, hogy ő elmenne onnan. „Ja, mert maga megteheti”, mondta neki Móni.

2014 áprilisában újabb műtétre került sor. Gyomrában súlyos és rosszindulatú daganatot találtak. Megkezdték a kemoterápiás kezelést.

A férfi rendszeresen bejárt hozzá a kórházba, zaklatta, fenyegette, végül az ápoló személyzet rendőrt hívott, hogy eltávolítsák.

Ezt követően civil ruhás rendőrök jártak Móninál, és a korábbi bántalmazásról kérdezték. Az egyik nyomozó megelégelte, hogy annyi feljelentés nyomán sem  történt semmi – a férfi csak nevet a rendőrökön! –, ezért egyesítette az ügyeket, és súlyos testi sértés miatt hivatalból eljárást kezdeményezett. Úgy találta, hogy akár emberölés kísérlete miatt is megindulhatna az eljárás, mivel a férfi kifejezetten Móninak a betegség által érintett testtájait ütötte.

A rendőrök ekkor be is vitték a férfit, azt remélve, hogy elrendelik majd az előzetes letartóztatását. Móni bántalmazó férje azonban nem került előzetesbe, az aznap ügyeletes ügyész nem tartotta indokoltnak.

2014 májusára Móni egészségügyi állapota nagyon leromlott. Áttéteket találtak nála, a rák egyre tovább terjedt. Sugárkezelésre járt, de szörnyen lefogyott. Nem tudott sem enni, sem aludni. Az orvos azt mondta, híznia kell, mert ilyen soványan nem folytathatják a kezelést. Azt is mondta, hogy menjen pszichológushoz, dolgozza fel a betegség mögötti okokat, rendezze a stresszt, mert a kezelés nem lesz hatásos, ha ő nem változtat az életén.

2014 júniusában új orvoshoz került, aki azonnal felírta neki azokat a vitaminokat, táplálékkiegészítőket, amiket már rég kapnia kellett volna. A doktornő szerint az eddigi orvosa hibázott. Javasolta, hogy keresse meg a betegjogi képviselőt, mert szerinte kártérítési pert is indíthatna, mivel az októberi gyomorműtét után nem vettek szövettant, így csak sokkal később vették észre, hogy mekkora a baj.

A nyár folyamán az áttétek tovább terjedtek. A túlélés esélyét 10%-ra becsülték. Mónit nagyon megviselték a kezelés mellékhatásai, erős fájdalmai voltak. A közgyógyellátás nem fedezte a szükséges gyógyszereket. Az orvos azt mondta, hogy ha nem tudja beszedni a gyógyszereket, akkor fölösleges a kezelés. Móninak fájdalomcsillapítóra sem telt.

2014 augusztusában a rendőrök újra megnyitották a súlyos testi sértés ügyet. Kifejezetten a hasát és a gyomrát ért ütések miatt folytatták a nyomozást, különös tekintettel a betegségére. A nyomozót érdekelte minden, ami azóta történt, a hasonló cselekmények, a segélyhívó riasztásai, a hangfelvételek a riasztásokról, a NANE összes feljegyzése. Azt mondta, hogy ezeket hivatalból mind ki fogják kérni, Móni egészségügyi dokumentumaival együtt, és igazságügyi orvosszakértőt fognak kirendelni. Ebből az utóbbin kívül a mai napig nem történt meg semmi; a szakvélemény kialakítása pedig csak húzódott. Emiatt a rendőrség 2015 márciusáig meghosszabbította a nyomozást a súlyos testi sértés ügyében.

A férfi mindvégig folyamatosan zaklatta, fenyegette, bántalmazta Mónit, aki igyekezett elkerülni a bántalmazót. Hogy ne kelljen otthon lennie, napközben az utcákat rótta.

Januárban újra kórházba került. Az orvosa megmondta neki, hogy végső stádiumban van, és nem sok jóra számíthat.

Január végén telefonon beszélt a NANE munkatársával. Megbeszélték, hogy a segítője másnap meglátogatja őt a kórházban, és hogy mit vigyen, mit fogadna szívesen. Nem volt jól, a hangja nagyon gyenge és kásás volt. Másnap délelőtt Móni telefonját már az édesapja vette fel, és elmondta, hogy Móni meghalt.

A bántalmazó Móni halála után azonnal bement a kórházba és elvitte Móni minden holmiját.

A válóper máig nem zárult le. A férfi elszabotálta a folyamatot: a bíró által kért papírokat rendre nem nyújtotta be, így a tárgyalást folyton elnapolták. Mivel a per nem zárult le, Móni halálakor még házasok voltak, így a bántalmazó kérheti az özvegyi nyugdíj folyósítását.

Móni nem tudott volna mit kezdeni a „van segítség!”, „kérj segítséget!” kampányok üzenetével. Számtalanszor kért rendőri intézkedést közvetlen veszélyhelyzetben, többször, többféle alapon kért távoltartást a rendőrségtől és a bíróságtól, eredménytelenül.

A férfi a bíróság előtt arra a kérdésre, hogy mikor verte meg legutóbb a feleségét, azt válaszolta, hogy „kábé 3 hete, de nem nagyon”: a bírónő nem adta meg a távoltartást, azzal az indoklással, hogy ad még egy esélyt a Mónit 20 éve bántalmazó férfinak.

Móni segítséget kért az orvosaitól, akiknek egy része nem, vagy nem elég jól látta el a feladatát, segítséget kért a gyerekvédelemtől, akik elvették a gyerekét, és elsüllyesztették őt az állami ellátásban, fordult a családjához is, akik azonban csak korlátozottan tudták segíteni, hiszen joggal féltek a bántalmazótól: látták, hogy Mónit és a lányait sem védi meg senki tőle. Nincs egyetlen fórum sem, ahová Móni ne fordult volna, ahonnan ne kért volna segítséget.

Ez a bántalmazó legalább tizenhét különféle bűncselekményt követhetett el rendszeresen, a levéltitok megsértésétől, a hamis vádoláson és kiskorúval való szexuális visszaélésen át, a testi sértésig és emberölési kísérletig, hogy csak néhányat említsünk – minden büntetőjogi következmény nélkül.

Móni halála óta az utolsó, még folyamatban lévő nyomozást is megszüntették a férfi ellen, így kimondhatjuk, hogy ezt az embert egyik tettéért sem fogják soha elítélni. Jutalma viszont az özvegyi nyugdíj és a szabad lakáshasználat.

Ahhoz, hogy Móni ne haljon meg, időben és szakszerűen kellett volna eljárnia a rendőrségnek, ügyészségnek, bíróságnak, gyámhatóságnak, gyerekvédelmi intézményeknek, és egészségügynek.

Tudatniuk kellett volna vele, ki kellett volna fejezniük hozzáállásukkal és tetteikkel, hogy embernek tekintik, aki érdemes az állampolgárokat megillető legalapvetőbb védelemre és segítségre. Ehelyett az intézményrendszer majdnem összes szereplője elhárította ennek a módszeres kínzásnak kitett, bántalmazott nőnek a segítségkéréseit.

Az azzal való szembesülést, hogy nem tekintik embernek, sem őt, sem a lányait: ezt nem tudta a szervezete legyűrni. És nem tudja egy civil szervezet sem legyűrni. Nők százezrei élnek így Magyarországon. Szükség van mindannyiunk felháborodására, akik úgy gondoljuk, hogy az áldozatok, a gyerekek, a nők megérdemlik, hogy embernek és teljes jogú állampolgárnak tekintsék őket. Mindannyiunk követelése kell: ennek meg kell változnia!

Móninak lett volna esélye, ha nem ölik meg lassan, a bántalmazójával kart karba öltve az intézmények a lelkét és a testét.

Ne azt kérdezzétek, hogy miért nem fordul a párkapcsolati erőszak áldozata segítségért! Azt kérdezzétek, hangosan és sokan: amikor segítséget kér, miért nem segít neki egyik intézmény sem, amelyiknek ez volna a dolga?!

Móni 40 éves volt.

(„Móni” történetét – akinek nem ez az igazi neve – a hallgatóság 2015. november 21-én Hegyi Barbara színművésznő előadásában ismerhette meg, a 2015-ös 16 Akciónap a nők elleni erőszak eseménysorozatnak a NANE Egyesület által szervezett nyitóprogramján, az ELTE Jogi Karának dísztermében.)