A bevándorlás, a migráció és a határvédelem a jelenkori politikai diskurzus központi elemei. Nem csupán a politikai közbeszéd bevett toposzai ezek, és nem is csupán a hatalomért folyó küzdelemben kiválóan felhasználható ügyek és jelszavak.

A bevándorlás és a határvédelem mindinkább a jelenkori politika „nagy kérdésévé” látszik válni, olyan központi problematikává, amely körül politikai küzdelmek, álláspontok kristályosodnak ki, amelynek fogalmi keretében politikai érdekellentétek egyedül formát képesek ölteni; ezekkel kapcsolatban senki nem mulaszthatja el az állásfoglalást, amennyiben egyáltalán politikai szereplőként kíván színre lépni a nyilvánosságban.

A bevándorlás kérdése mindinkább a politika állandó hátterévé válik, amely lassan politikai létezésünk egészét keretezi, és amellyel kontrasztban a politika fogalma egyáltalán megérthetővé válik.

Ez nem is meglepő, hiszen a bevándorlás kérdése az a terület, ahol ma a leghangsúlyosabban artikulálódik a politikai létezés központi problematikája: az erőszak kérdése.

Politikai létünk egyik alapvető célja ugyanis az erőszak száműzése az emberközi kapcsolatokból; akadályt szabni annak, hogy az egyének minden megkötés nélkül, kényszer által alárendelhessék egymás életét saját érdekeiknek, akaratuknak, vágyaiknak. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a politikai hatalom birtokosai épp ezt teszik: alárendelnek másokat saját tekintélyüknek, politikai autoritást gyakorolnak felettük, az engedetlenekkel szemben pedig kényszerhez, erőszakhoz folyamodnak. A modern értelemben vett politika tehát vagy nem lehetséges – az erőszak nem száműzhető az emberközi viszonyokból –, vagy a politikai erőszak lényegileg különbözik attól a fajta erőszaktól, amelyet a politika révén száműzni kívánunk az interszubjektív térből.

A politikai erőszak leghangsúlyosabb megjelenési formái napjainkban a határvédelem és a bevándorlás kontextusában érhetők tetten.

A Földközi tenger hatalmas temetője, a határokon fogvatartott menekülők tömegei, a határt engedély nélkül átlépni igyekvők statáriális kivégzése az Egyesült Államoktól Izraelig; ezek az események mutatják fel a politika elhallgatott lényegét, azt a tényt, hogy közös életünk rendezett szabályrendszerét az erőszak szakadatlanul őrlő malmai tartják működésben. Ezek világítanak rá arra, hogy azok az intézmények, amelyeket az erőszaktól mentes élet, az egyenlő felek közti méltányos társadalmi együttműködés feltételeinek kialakításával bíztunk meg, a kényszer, az erőszak, a gyilkosság – vagy legalábbis a haldoklók sorsára hagyásának – eszközeivel végzik munkájukat. A politikai erőszak paradigmatikus megjelenési formája napjainkban a határerőszak.

Mégis, a mind súlyosabbá váló határerőszak jelensége elméleti szempontból nehezen értelmezhető. A fősodorbeli politikai elmélet a politikai erőszakot jellemzően azzal igazolja alávetettjei, a polgárok számára, hogy ez az erőszak (kényszer stb.) egy olyan rendet tart fenn, amelyet alapvető érdekeik és jogaik védelmével, a közjavak hozzáférhetőségének biztosításával, az igazságosság intézményeinek felépítésével és működtetésével bíztak meg, amelynek így maguk is haszonélvezői.

A határerőszak esetében ugyanakkor ezek a legitimáló körülmények szükségszerűen nem állnak fenn. A határerőszakot olyanokkal szemben követik el, akik számára az állam nem biztosítja az igazságosság, a jogbiztonság, a közjavakhoz való hozzáférés és a méltó emberi élet feltételeit, akik e közjavak és jogok szolgáltatásából ki vannak zárva.

A mainstream politikai elmélet a határellenőrzési intézkedések legitimitását jellemzően azzal igazolja, hogy a közjavakat szolgáltató és jogokat védő, az igazságosság körülményeit fenntartó intézmények működése csak területileg lehatárolt államokon belül lehetséges. Ahhoz pedig, hogy ezek az államok működőképesek maradjanak, határvédelmi intézkedésekre van szükség.

Mindez azonban csak az igazságosság keretein belül értett és annak fenntartásához elengedhetetlen határellenőrzési intézkedéseket igazolja. A szegénység és háború elől menekülők éheztetése, testi fenyítése, lélekvesztőik kiutasítása a kikötőkből, gyermekeik erőszakos elválasztása a családjuktól: mindezek nem az útlevél-ellenőrzés és vámvizsgálat extrém formái, hanem a liberális jogállam elveivel szögesen szemben álló cselekvésformák.

A fősodorbeli politikai elmélet – a liberális jogállam elmélete – ezért ezekről nem képes számot adni. A határerőszak e formáit irracionális, politikán kívüli jelenségeknek tudja, történeti esetlegességek, vagy puszta gonoszság eredményének.

Valóságosan létező társadalmainkat természetesen nem annyira a liberális politikai filozófia, semmint a tágan értett neoliberalizmus ethosza uralja. Ám a határerőszak e mind prominensebbé váló formái ezen ideológiai alakzat felől is nehezen értelmezhetők. A globális hegemón helyzetet élvező neoliberális kapitalizmus jól ismert piaci fundamentalizmusa – gondolhatnánk – a munkaerő szabad áramlását, a határok megnyitását írná elő. Persze nem emberbaráti szeretetből, hanem, hogy a beáramló olcsó munkaerőt az uralkodó osztályok javára kizsákmányolhassa, a munkaerő árát leszállíthassa.

Úgy tűnik, az elharapódzó határerőszak, a bevándorlókkal szembeni xenofóbia idegen testként áll a jelenkort uraló politikai és gazdasági struktúrákban; azt a modernség előtti világ maradványaként, a Másiktól való primordiális félelmek, törzsi logikák fogalmaiban kell megértenünk.

Ez azonban nem igaz; a határerőszak nem idegen a jelenkor politikai-gazdasági világrendjétől.

Ahhoz azonban, hogy ezt belássuk, nem a mainstream politikai elmélet, sem a tágan értett ideológiakritika eszköztára nem elégséges. A határerőszak jelenségének történelmi materialista elemzésére van szükségünk. A következőkben egy ilyen elemzés vázlatát adom.

A határvédelem és határellenőrzés modern formái nem jelenhettek meg a területileg lehatárolt modern állam megjelenése előtt, melynek születési időpontját a politikatörténet hagyományosan az 1648-as vesztfáliai békével azonosítja. A centralizált, territoriális állam intézményének megszilárdulása Európában, majd globális standarddá válása természetesen a következő évszázadok alatt fokozatosan ment végbe, párhuzamosan a kapitalista világgazdaság kiépülésével, az ipari forradalommal, illetve a gyarmati rendszer tündöklésével és bukásával.

Ebben a folyamatban az állami territorialitás és a határ intézménye sajátos funkcióra tettek szert. A határ ugyanis nem csupán a szuverén állami joghatóság területi körülhatárolását tette lehetővé, amint azt politikai funkciója diktálná, hanem a természeti és emberi erőforrások feletti rendelkezési-, elidegenítési- és cserejogok kijelölését is. A föld és annak kincsei mindinkább kikerülnek a grófok, bárók és királyi családok, azaz a magánföldbirtokosok fennhatósága alól, a fölöttük való rendelkezés jogát pedig az állam veszi át. Eközben ugyanakkor a terület és a fölötte rendelkező állam viszonyának mintája továbbra is a tulajdon és tulajdonos viszonya.

A koraújkor egyik első politikai elmélete az állami territorialitásról John Locke-nál pontosan e fogalom, a tulajdon fogalma segítségével elemzi az állam és a fennhatósága alatt álló földterület viszonyát. Locke szerint az állam oly módon tesz szert territoriális jogaira, hogy a joghatósága alatt álló privát földbirtokosok átruházzák a földbirtokaik feletti tulajdonjogaik egy részét az államra. Az állam tehát épp úgy rendelkezik saját területe fölött, amint a gazda rendelkezik a saját szántói fölött.

Ez az elmélet, melynek bizonyos változatait a mai napig képviselik a politikai elméletben és filozófiában, természetesen több szempontból is problematikus.

Számunkra a legfontosabb belátás az, hogy az állami territorialitás ilyetén felfogása által sok olyan erőforrás is tulajdonná vált, amelyek korábban a közös tágan értett területére tartoztak.

Az állami territorialitás és az állami territórium tulajdonként, az államnak vele kapcsolatos jogainak tulajdonjogként való megszilárdulása ilyen módon szoros párhuzamot mutat a közlegelők elkerítésének, a közös kisajátításának azon folyamatával, amelyet Marx az eredeti tőkefelhalmozás sarkalatos pontjaként jelöl meg.

Valóban, jó okunk van azt gondolni, hogy az állami territorialitás – és ennek sarokköve, a határ intézményének megszilárdulása – annak a folyamatnak képezte a szerves részét, amelyet tágan fogalmazva „a föld felparcellázásának” nevezhetünk. Ennek részét képezték a természeti és emberi erőforrások számbavételének, a fölöttük való részleges vagy teljes rendelkezési jogok tisztázásának és írásos rögzítésének különféle módjai, a térképek és helyrajzi jegyzékek készítésén át a népesség számban- és karbantartását szolgáló teljes biopolitikai eszközkészletig.

A föld felparcellázásának lényegi szerepe volt a kapitalista világgazdaság kialakulásában. Nem elsősorban azért, mert lehetővé tette az államok közötti árucsere és más ehhez hasonló dolgok – például a népességpolitika – pontosabb adminisztrációját. Elsődleges szerepe abban állt, hogy létrehozta a tágan értett természeti és emberi erőforrásokhoz való hozzáférés aszimmetrikus viszonyait – a puszta földterülettől a társadalmi kooperáció által termelt közjavakig. Az ezen erőforrásokhoz való aszimmetrikus hozzáférés, amelyet a kizárás különféle politikái tettek lehetővé, megteremtette azokat a transznacionális hatalmi egyenlőtlenségeket, kiszolgáltatottságokat, amelyek nélkül a kapitalista világgazdaságot alkotó függési viszonyok nem lettek volna létrehozhatóak.

A föld felparcellázása itt a belföldi mintát követi. Az eredeti tőkefelhalmozás lényege sem annyira a vagyon és az erőforrások felhalmozása egy adott társadalmi osztály oldalán, mint inkább széles társadalmi rétegek kizárása az ezen erőforrásokhoz való hozzáférésből – ezáltal kiszolgáltatottá és kizsákmányolhatóvá tétele.

A világ felosztása jól elkülöníthető földrajzi egységekre, melyek egyúttal asszimmetrikus hozzáférési jogokat biztosítanak természeti erőforrásokhoz, közjavakhoz és a globális világgazdaság termékeihez – nem csupán a határ, de például az állampolgárság intézményén keresztül is – lényegileg nem különbözik az elkerítésektől, a földrablástól, a gyarmatok véres és erőszakos beépítésétől a világgazdaság érverésébe.

A határ intézménye azonban nem csupán a kapitalizmus létrejöttében játszott történeti szerepet, de jelenkori fenntartásában is központi szerepe van – épp úgy, amint az eredeti felhalmozás sem tekinthető a kapitalizmus története lezárt fejezetének.

A határ funkciója a jelenkori kapitalizmusban kettős: egyrészről azt biztosítja, hogy a munkaerő legnagyobb részt nem mobilis, másrészt azt, hogy a mégis mobilissá vált munkaerő a lehető legkiszolgáltatottabb – tehát legkizsákmányolhatóbb – helyzetben találja magát.

A jelenkori globális kapitalizmus egyik alapvető működési elve, hogy a tőke mozog, a munka nem. Ez alapozza meg a tőke alkupozícióját a munkával szemben. Ha a munka lokálisan sikerre is viszi érdekérvényesítési törekvéseit, a tőke minden további nélkül tovább állhat. Így az állam – különösen amennyiben az nagy mértékben függ a külföldi tőkebeáramlástól – érdekeltté válik abban, hogy a munka érdekérvényesítési törekvéseit a tőkével szemben ellehetetlenítse.

Amint Joseph Stiglitz megjegyzi: ha a munka épp olyan mobilis lenne, mint a tőke, ez a helyzet nem állna fenn. Ha a kizsákmányolt munkások minden további nélkül tovább állhatnának – épp úgy, ahogy a helyi adókkal elégedetlen multi áthelyezi a székhelyét egy adóparadicsomba –, a tőke elveszíteni az alkupozícióját velük szemben. Ekkor a bevándorló munkásokat sem tudná felhasználni arra, hogy lenyomja a béreket, hiszen a csökkenő bérrel elégedetlen munkások – mobilisak lévén – egyszerűen tovább állhatnának, a bérek pedig nem csökkennének tovább.

A tőkének tehát létérdeke, hogy a munka mobilitását megakadályozza: hogy a tovább állást, a szökést a világrendszer perifériáit uraló elnyomott és kizsákmányolt globális társadalmi pozíciókból olyan keservessé és fájdalmassá tegye, amennyire csak lehet.

Hogy a globális kapitalizmus kárvallottjait a haszonélvezőitől elválasztó falak, kerítések megmászását olyan kockázatossá, a kapitalizmus centrumában való életet idegenként olyan méltatlanná változtassa, hogy az átkelés, a kiváltságok és terhek kapitalista világrend általi elosztásának kihívása, megkérdőjelezése értelmetlennek, lehetetlennek tűnjön.

A határerőszak a javak, jogok és erőforrásokhoz való hozzáférés globális aszimmetrikus elosztásának rendjét védi; azt a rendet, amely a globális proletariátus kiszolgáltatottságát, kizsákmányolhatóságát garantálja, amely a centrum lakóinak igazságtalan kiváltságait védi.

A bevándorlóellenes intézkedések, a határerőszak különféle formáinak affirmálása nem a „mi” munkásaink, szegényeink, kiszolgáltatottjaink javát szolgálja „idegen” munkásokkal és szegényekkel szemben – amint azt sajnos egyre több baloldali állítja –, hanem csakis a kiszolgáltatottság, elnyomás és kizsákmányolás globális rendszerének fenntartását.

A határátlépők, a menekülők, a migránsok az embertelenség e globális rendjével szemben intéznek kihívást. Ezért sújt le rájuk ez a rendszer ugyanazzal a haraggal, ugyanazzal a kegyetlenséggel, amellyel a kapitalizmus minden más ellenségére is lesújt – a sztrájkolókra, a földrablók elleni tüntetőkre, az ökológiai aktivistákra. Mindenkire, aki nemet mond az elnyomás és kizsákmányolás rendjére.

A történelmi materializmus számára a politikai erőszak kapitalista társadalmakban mindig a tőke fegyveres védelmét jelenti az emberekkel szemben; ugyanez igaz a határerőszak jelenségére is. Ebben a kérdésben ugyanúgy az emberek oldalára kell állnunk, ahogy minden más kérdésben is. Minden antikapitalistának kötelessége szolidaritást vállalni a bevándorlókkal, a menekülőkkel, a migránsokkal. A sorstársaink ők.