Köszönet Yazan Badran-nak az inspirációért
Jámbor András fontos, dühös cikket írt arról, hogyan és miért nem szerveződik ellenállás a közigazgatási bíróságok rendszerével szemben. A cikk sokat elmond az ellenzék általánosabb problémáiról: újra és újra csalódunk saját elvárásainkban, miközben egyre nehezebbé válik megfogalmazni, mi az a minimum, amit elvárhatunk egyáltalán. Az írás beszédes abból a szempontból is, hogy nehezen körülhatárolható, kik is ennek az elvárásnak a tárgyai: egy töredezett közösség, egy nem-létező mozgalom, vagy egy elképzelt ellenzéki nyilvánosság?
Elváráshorizontunk az ellenzéki cselekvés felé sajátosan fluktuál a lehetetlen és a fölösleges között. A kérdés, hogy képesek vagyunk-e olyan célok megfogalmazására, amelyek megvalósítása reális lehet, képesek vagyunk-e felismerni az ellenzéki cselekvés korlátait, akár inspirációt merítve ezekből.
Taktika és stratégia
Írásainkban, beszélgetéseinkben gyakran hiányoljuk a „stratégiai” cselekvés képességét – úgy képzeljük, ennek az átfogó stratégiának alárendelt a „taktika”, ami a stratégia gyakorlati alkalmazásáról szólna. De Certeau A cselekvés művészete című könyvében stratégia és taktika viszonyának egészen eltérő felfogását fogalmazza meg.
E szerint a taktika nem a stratégiának alárendelt, hanem azzal szemben álló jelenség. A stratégia az erősek játéka, a taktika: a gyengék művészete.
A stratégia eszerint nem más, mint a hatalmi viszonyok manipulációja, amit az tesz lehetővé, hogy egyrészt azonosítható a stratégia tárgya (egy egyetem, egy kisebbség, egy nép), és lehatárolható saját tere.
Ezzel szemben, mondja De Certeau, a taktika olyan kalkulált cselekvés, amely nem rendelkezik ilyen saját – szimbolikus vagy valódi – „térrel”, sem a visszavonulás vagy előrelátás opcióival, mindig „az ellenfél látókörében mozog”. Vagy, egy kollégám metaforájával élve: stratégia felépíteni és fenntartani a labirintust, míg taktika arról dönteni, mit csinálunk benne: berendezkedünk, megkeressük a kijáratot, vagy éppen lebontjuk a falakat. A taktika, írja De Certeau, kiszolgáltatott a lehetőségeknek, és csak rájuk építhet. „Győzelmeit nem tudja megtartani.” A taktikát így a hatalom hiánya, míg a stratégiát éppen birtoklása határozza meg.
Bár ez az olvasat első és második ránézésre is lehangolóan hathat, az alulról jövő taktikáknak is megvan a saját logikájuk, ez pedig nem a „tér” kalkulált lehatárolásában, hanem az idő okos felhasználásában rejlik: a körülmények változására való érzékenységben, a gyors mozgásban és mozgósításban, tiltakozási hullámok egymásra épülésében, mai szóval úgy mondanánk: a momentumban.
Mindez arra is fényt vetít, miért olyan fontos a hatalomnak az időbeli bizonytalanság fenntartása: a lebegtetés (ld. CEU-ügy), a szürreálisan rövid társadalmi viták (ld. közigazgatási bíróságokról szóló törvény), az egyik napról a másikra a parlamenten átnyomott törvények (ld. lakástakarék) mind a bizonytalanságra, mint stratégiára építenek.
És rávilágít arra is, hogy a taktika mobilitást jelent ugyan, de ez azzal is jár, hogy a taktikával élőnek minden pillanatban ugrásra, cselekvésre készen kell állnia – ami a NER kilencedik évében azt is megmagyarázza, miért olyan nehéz ezt az alarmállapotot hosszú távon fenntartani, mind mentálisan, mind szervezetileg.
Mozgalom vagy ellennyilvánosság?
Mindez sokat elmond a cselekvés korlátairól, de keveset alanyairól. Az implicit és gyakran explicit is megfogalmazott igény egy ellenzéki társadalmi mozgalom, mozgalmasodás létrejötte, amely képes a NER labirintusának falait lebontani. A „miért nincs” és „hogyan lesz” kérdései között érdemes azzal is számot vetni, hogy mi az, ami van.
Véleményem szerint mozgalom helyett érdemesebb, Nancy Fraser megfogalmazását kölcsönvéve, ellennyilvánosságról beszélni.
Léteznek Magyarországon az ellenállás olyan szigetei, amelyeket gyakran nem értékelünk eléggé, és amelyek a domináns populista diskurzussal szemben fogalmazzák meg magukat és folytatják a túlélésért vívott – taktikai – harcot.
Ide tartoznak azok a civil szervezetek, szerkesztőségek, szellemi műhelyek, amelyeket a kormány rendre ellenségként definiál.
A domináns diskurzussal szemben természetesen mindenhol fogalmazódnak meg ellendiskurzusok. Ami a magyar helyzetet különlegessé teszi, hogy a nyilvánosság szerkezete nem is engedi meg a – különböző hatalmi pozícióval rendelkező, de – plurális diskurzusok szabad versengését. Ilyen értelemben, Fraser megfogalmazásában, az ilyen társadalmakban szubaltern – azaz alárendelt – ellennyilvánosságok jönnek létre. Az ellennyilvánosságok olyan diskurzusok gyűjtőhelyei, amelyeket száműztek a domináns közbeszédből – gondolkodók, akik a Figyelő listáin szerepelnek, lapok, amiknek kormánypártiak nem adnak interjút, szervezetek, amelyek „idegen érdekek ügynökei”. De mindez erényükké is válhat: puszta létükkel mementóul szolgálhatnak arra, hogy a magyar nyilvánosság szerkezete nem plurális, munkájukkal pedig más marginalizált csoportok – hajléktalan emberek, devizahitelesek, menekültek – helyzetére is rávilágíthatnak.
Az ellennyilvánosság azonban nem kollektív cselekvés, nem mozgalom: közönsége és nem közössége van.
Térképet adhat a labirintushoz, felfedezheti és felfedheti a falakon a repedéseket, ideig-óráig búvóhelyet ajánlhat fel a kirekesztetteknek, de a labirintus lebontására nem lesz alkalmas. De kell-e egyáltalán mozgalom? A válasz korántsem egyértelmű.
Taktikai lefagyás és adhocizmus
A Jámbor András által leírtak kísértetiesen emlékeztetnek a Zeynep Tufekci 2017-es könyvében (Twitter and Tear Gas – The Power and Fragility of Networked Protest) „taktikai lefagyásként” megfogalmazott jelenségre. A közelmúlt hálózati logikán alapuló protestjelenségeit – így többek között a török Gezi-park tüntetéseket vagy az Occupy-hullámot – elemezve Tufekci arra jut, hogy ami közös ezekben a kezdeményezésekben, hogy már a felépítésük, működési elvek – alulról építkezés, horizontalitás, a részvételi logika alkalmazása – magában rejti végső kudarcuk okait is, azaz, hogy képtelenek a De Certeau által olyan fontosnak tartott momentum megragadására, taktikáik felülvizsgálatára és módosítására, gyors reagálásra.
A semmiből kinövő, majd elhaló tömegtüntetések jól illusztrálják ezt a lefagyást: a hirtelen jött sikert követően képtelenek elérendő célokat megfogalmazni, valódi vezetők híján nem is tudnának követeléseik kapcsán tárgyalóasztalhoz ülni, és mivel megjelenésüket gyakran a pillanat, és nem sok éves szervezőmunka szüli, a hatalom számára sem tűnnek komolyan vehető, szervező kapacitással bíró, potenciális ellenfélnek, írja Tufekci.
Ki a parlamentből? Be a parlamentbe?
Bár a kollektív cselekvés ilyen formái többnek tűnnek az ellennyilvánosságoknál, következményeik éppen ezért gyakran károsabbak: a cselekvés, a közösség illúzióját adják, valódi eredmények nélkül. Nem arról van szó, hogy nem tudják győzelmeiket megtartani, hanem arról, hogy nincsenek győzelmeik.
A magukat a kormánnyal szembenállóként azonosítók más tulajdonságukban is hasonlítanak Tufekci példáira. Mély bizalmatlanság van bennük a képviseleti demokrácia intézményrendszere és aktorai iránt. A magyarországi újbaloldalon ez – kiegészülve a rendszerváltás utáni politikatörténet erőteljes kritikájával – hozzájárul a pártellenes, mozgalomfókuszú gondolkodáshoz. Ráadásul az elmúlt évek folyamatai mintha igazolni látnák ezt a szkepszist: az ellenzéki pártok tevékenységének jellemzéséért érdemes Szűcs Zoltán Gábor írását elolvasni, ami pedig a választások tisztaságát és fairségét illeti, a képviseleti demokráciába vetett bizalmat közvetlen tapasztalataink idén nem erősítették.
A pártpolitikától való iszony tehát érthető, de felül is vizsgálható.
Magyarországon is igaz, hogy két fontos mozgalmi hullám – a radikális jobb és a zöldmozgalom – hosszú távú túlélését a párttá alakulás – Jobbik és LMP – biztosította. Más kérdés, hogy mi történt időközben a mozgalmak eredeti céljaival és milyen állapotban vannak ezek a pártok a mai struktúrában.
Hasonlóképpen a spanyol Podemos és a görög Syriza baloldali mozgalmak folytatói a képviseleti demokrácia keretei között. Van példa nem csak pártalapításra, hanem pártokkal, politikusokkal kötött szövetségekre is, Bernie Sanders támogatói között így az Occupy korábbi aktivistáit találjuk, ahogyan a Tea Party maga is jelentős hatással volt a republikánusok elmúlt éveire. Ez az út törést jelent a képviseleti demokráciához való viszonyban, a választásokon induló mozgalommá szerveződés megvalósulásának az esélye minimális. Ráadásul újra olyan dilemmák elé állítja az ezt mérlegelőket, mint a parlament munkájához való viszony, a választások bojkottja, a NER demokratikus úton való leválthatóságának kérdése. Ezért legfeljebb érdekességként írom, hogy a 2019-es EP-választás ideális terep egy ilyen kezdeményezésre vagy szövetségkötésre, ahol a belépési küszöb más választásokhoz képest igen alacsony, a megtérülés viszont jelentős lehet.
Az ellenzéki kezdeményezések előtt így három utat látok: megmaradhatnak ellennyilvánosságoknak, azaz olyan szellemi műhelyeknek, amelyek fontos munkát végeznek abban, hogy láthatóvá tegyék a kirekesztés – nem csak a diskurzusok szintjén működő, hanem nagyon is valóságos – formáit a mai Magyarországon, és folytassák élet-halál harcukat a túlélésért. Ez egy tisztességes, heroikus alternatíva, ami már ma is jelen van a nyilvánosságban. Ekkor viszont nem támaszthatunk velük szemben olyan elvárásokat, amik nem részei cselekvési repertoárjuknak. Vagy dönthetnek úgy, hogy radikálisan újragondolják a politikai képviselethez való elutasító-szkeptikus viszonyukat, és életképes, a választáson résztvevő politikai mozgalmat hoznak létre, vagy ahhoz csatlakoznak. A korosztályom jelentős részét már érték olyan traumatizáló tapasztalatok, amiért ezt a döntést majdnem lehetetlen meghozniuk. Ez a döntés kockázatos, de nem kevésbé tisztességes, mint az első, ráadásul a labirintus falainak lebontásához vezető legegyenesebb utat jelenti.
A harmadik út azonban, amely az ad hoc tüntetések, protesthullámok és azokat követő taktikai lefagyások újra ismétlődő ciklusaival írható le, a NER Magyarországán nem jelent mást, mint céltalan bolyongást a labirintusban.
