„Signor padrone ci siam svegliati, e questa volta si dà battaglia,
e questa volta come lottare lo decidiamo soltanto noi.
Vedi il crumiro che se la squaglia, senti il silenzio nelle officine,
forse domani solo il rumore della mitraglia tu sentirai”

(La Ballata della FIAT, 1970)

 

A hatvanas évek végének Olaszországában alighanem egyedülálló konstelláció alakult ki: bizonyos körülmények (a tőkés rekonstrukció igényei a fizikai munkásra alaposan leszűkítették a munkaerő rekrutációs bázisát lényegében a fiatal férfiakra, mindezt tovább korlátozta a tömegessé váló felsőoktatás) együttállása példátlanul kedvező helyzetbe hozták a munkásosztályt. Az erőviszonyok egy időre nem a tőkének kedveztek, a munkásosztály harcai pedig a fordizmus magasabb sebességbe kapcsolása ellen (szimbolikus volt, hogy Valdagnoban, a Marzotto cégnél a munkások elégették az új munkaszervezési modellről szóló listákat, terveket…) új dimenzióba léptek.

Már szóltunk az operaio massaról mint a hatvanas évek Olaszországa osztálykompozíciójának új jelenségéről. A hatvanas évek másról sem szóltak mint a tömegmunkások harcairól, akik szemben elődjeikkel, a szakképzett, szervezett, büszke munkásöntudattal rendelkező munkásokkal, már távolról sem akarták a gyárakban leélni az életüket, hogy a korban használt nyelvvel éljünk: „a munkásöntudat átugrásával proletáröntudatra tettek szert”.

Más országokban, mindenekelőtt Franciaországban is bebizonyosodott 1968-ban, hogy az „új munkásosztály” kreatív forradalmisága: legenda. A lázadó erőt, mind Olaszországban, mind Franciaországban a nagyon is régi munkásosztály jelentette – kiegészülve a diákok tömegével. De még az egyetemen is hasonló volt a helyzet: az „alkalmazott tudományos” vagy mérnöki karok (ahol az új, szakképzett munkások, technikusok képzése folyt) alig mozdultak a korban, a technológiai objektivitás társadalomkritikai bírálata megmaradt a bölcsész-hallgatók tudásának.

Vogliamo tutto

Az eddig sem békés sztrájkok 1969 őszére mindennapos összecsapásokká változtak, ahogy a Magyarországon is ismert, „A munkásosztály a paradicsomba megy” édes-bús film egy jelenetében látjuk a gyárban kihelyezett molinót: „Agnelli, l’Indocina ce l’hai nell’officina” („Agnelli, megkapod Indokínát a gyáraidban”). Az egyre erőszakosabb sztrájkok, tüntetések nem csak intenzitásukkal tértek el a hatvanas évek mozgalmaitól, hanem tartalmukban is. Vagy másképpen: éppen azért voltak ilyen erőszakosak (szabotázsok, gatto selvaggio, a termelés blokádja, nyílt utcai összecsapások) mert nem valamiféle bérharcok voltak, hanem magához a munkához való, finoman szólva konfliktusos viszonyt fejezték ki – mindezt persze remekül kiegészítette az ellenkultúra hozzájárulása a munkásfiatalok világképéhez (a nagy könyv erről: Nanni Balestrini: Vogliamo tutto).

Egyszóval: 1969 igen forró volt, valódi gerilla-mozgalom bontakozott ki a gyárakban a főnökök autoritarizmusa és az egész gyári fegyelem ellen. Az operaismo által a gyakorlatból teoretizált „rifiuto del lavoro”, a bérmunka, a munkáslét visszautasítása tömeges és egyre terjedő jelenséggé vált. A mozgalom nem a klasszikus cél, a termelés feletti munkásirányítás felé irányult, hanem maga a „gyári rend” ellen. A tömegmunkások hadat üzentek a munkások közti hierarchiának is („a szükségleteink ugyanazok, le a bérhierarchiával!”), amely értelemszerűen mérsékelten nyerte el a szakmunkásokat tömörítő kommunista szakszervezet, a CGIL tetszését. Egyébként is, szemben Franciaországgal, ahol a CGT tulajdonképpen végig kontrollálta 68-ban a gyárakon belüli eseményeket, Olaszországban a munkásoknak sikerült kezükbe venni a harcaik konkrét irányítását („siamo tutti delegati”): a szakszervezeti sejtek helyett a munkások delegátusai játszották a legfontosabb szerepet.

A milánói Pirelli-üzemben létrejött első CUB (Comitato Unitario di Base) terjedő gyakorlattá lett szerte az országban, tagjai elsősorban a frissen rekrutált fiatal munkások közül kerültek ki és a „communisti di fabbrica”, az üzemi kommunisták köréből. Másrészről igen lényeges volt, hogy ezek a comitato-k nyitottak voltak, bárki résztvehetett bennük, nem csak a gyár munkásai. Kezdtek létrejönni azok a kapcsolódási pontok, amelyek összekötötték a munkáslázadásokat a diákokkal vagy egyszerűen a gyárat körbevevő városokkal, és az ottani ellenállási mozgalmakkal.

A FIAT-gyárban zajló küzdelmek, egyrészt a cég mérete, másrészt a munkaszervezési kérdéseket érintő modell-szerepe, harmadrészt persze az Agnelli család politikai-társadalmi súlya (a Szenátustól a La Stampa című napilapig) különleges, szimbolikus jelentőséggel bírtak – de a jelenség kiterjedt az egész országra. A dolog azért itt volt a legtipikusabb: a központi, Mirafiori-üzemben mintegy 50.000 munkás dolgozott, 60 százalékuk frissen Délről felkerült, szakképzetlen munkás volt. A hihetetlen ütemű gazdasági fejlődéssel egy kevésbé bírta a lépést még a FIAT-gyár és a par excellence munkásváros, Torinó is: az üzem egyre kevésbé számított valamiféle privilegizált helynek, a városban pedig egyre égetőbbé váltak a lakhatási, közlekedési és szociális problémák. Az operaio massa nem csak felnőttkorba lépett, hanem lassan kitekingetett az üzemekből is: mindez hatalmas lökést adott a halódó diákmozgalomnak. Először Torinóban jöttek létre munkás-diák gyűlések (a diákok szótárában a „Putyilov-gyárban”: Mirafiori, Lingotto, Rivalta…), ahol a konkrét megélhetési ügyek kerültek előtérbe és a kollektív harc kérdései. Sokat lendített a dolgon, hogy a munkások és a diákok tulajdonképpen ugyanahhoz a korosztályhoz tartoztak, sok tekintetben azonos társadalmi osztályhoz (a diákok szülei még munkások voltak) is, ahogy egy korabeli visszaemlékezés idéz egy déli munkást ezekről az diákokkal való összejövetelekről:

„Cazzo, nincs mit veszítenem, elmegyek, megnézem miről beszélnek azok a marhák.”

Mint említettem nagyon lényeges volt ebben a „találkozásban” az operaismo szerepe: egyrészt az operaismo szociológiai előszobája lehetővé tette, hogy ezek a diákok ne csak rácsodálkozzanak a munkások valóságára, hanem nagyjából tudják is, hogy miről beszélnek, másrészt az operaismo második generációja (az elsőből, a Classe Operaia-ból csak Toni Negri maradt a fronton), vagy az operaismo-n felnőtt diákok/munkások nyújtják ennek a találkozásnak a „szervező személyzetét”. Bizonyos szempontból ez is „élcsapat” volt: de élcsapat, amely sikerrel járt, míg az újbalos csoportok mindegyike elbukott, nekik sikerült vagy egy évtizeddel kitolni a munkásosztály küzdelmeit, egyszerűen azért mert ők tudtak valami nyújtani a harcban álló proletariátus számára.

A program tulajdonképpen a konkrétnak az általánoshoz való kötése volt: azaz a bérkövetelésektől (ennek kissé teoretikusabb változatát hívták politikai bérnek, „salario politico”, a korban: azaz a munkabér elszakítását a termelékenységtől, független változóként, mint kizárólag a politikai küzdelmek, az osztályharc következményeként való kezelését a tőkés rendszerben, melyhez Keynes egy ilyetén való olvasata volt a teoretikus alap) a rabszolgamunka eltörléséig, vagy éppen az osztályharc terepének a kiszélesítésig, „a gyárból a társadalomig”. Persze már a korban is nyilvánvaló volt, hogy munkásharcok politikai perspektívája számot kell vessen a munkások konkrét követeléseivel – de nem azonos vele. A cél inkább az volt, hogy a konkrét követelések valamiféle politikai jelentést kapjanak, leginkább azáltal, hogy megkérdőjelezik a tőkés irányító hatalmát az üzemekben.

Hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy ez a hatalom csupán erőviszonyok függvénye – és ezek az erőviszonyok megváltoztathatóak. A tőke dominanciája a munkásokon megrendült és ez nem valamiféle ideológia vagy akár osztálytudat kérdése volt, hanem magukból a gyárakon belüli harcokból következett, magában a termelésben ingott meg ez a dominancia.

A tömegmunkás (amely mikor megjelent a történelem színpadán el kell ismerni, nem volt valami szép látvány…l. erről Sciascia, Fava sötét regényeit) a tőkés fejlődés legfontosabb előrevivő fogaskerekéből (végül is a fordizmust/taylorizmust sok tekintetben a „szervezett szakmunkás” és a klasszikus munkásmozgalom letörésére találták fel), a marxi elvont munka megszemélyesítőjéből a rendszert megkérdőjelező antagonizmus főszereplőjévé lett. A totális elidegenedésből totális társadalmon kívüliség alakult ki a operaio massa alakjában.

Ennek a programnak a megvalósulása azonban igencsak távolodni látszott egy idő után: az önszerveződő CUB-k lassan megmutatták a határaikat, ahogy a munkásharcok társadalmiasításának a lehetőségei is (júliusban a munkások kitörtek a gyáraikból és felgyújtották a „Corso Traiano”-t, a FIAT gyár székházát – de dologból nem sok minden következett). A fentebb említett „szervező személyzet” (azaz az operaismo-ból, a munkások mozgalmai és diákmozgalom politizált részéből, a marginalizálódott marxista-leninista csoportokból kikerült „élcsapat”) levonta a következtetést a dolgokból: egy forradalmi szervezet nélkül a munkásautonómia vissza fog ütni magára a tömegmunkásra a tőke ellentámadásának idején. A nagy kérdéssé a forró ősz politikai kifutásának biztosítása vált.

Le bombe dei padroni

Mielőtt azonban erre rátérnénk, szólnunk kell röviden arról a társadalmi klímáról, amely alapvetően meghatározta a korszakot, és mint olvasóink jól tudják, az olasz hetvenes éveket is.

Noha Olaszországban a politikai erőszak korábban is része volt az osztályantagonizmusnak (1947 és 1967 között mintegy 90 tüntető vagy sztrájkoló munkás halt meg az összecsapásokban, a sebesültek száma 800 körül volt, a letartóztatottaké 80.000), de 1968-1969 után kétségkívül új szakasz kezdődik. Ennek a hátterében egyrészt az antifasiszta fegyveres ellenállás hagyománya és az osztályharc fegyveres tradíciói (és a kettő együtt szétválaszthatatlanul, ahogy a szép szlogen mondja: „il 25 Aprile [az antifasiszta győzelem napja] è nata una puttana, la Repubblica italiana…la Resistenza è rossa non è democristina”) álltak. Másrészről a szélsőjobb, a fasiszták jelenléte az utcákon, a városokban, a politikában, az egyetemeken értelemszerűen tovább élezte a szituációt (mint szintén ismeretes, Olaszországban a fasizmus bukása után lényegében semmiféle a hadsereget, az adminisztrációt, a rendőrséget, a titkosszolgálatokat, a tőkéseket érintő „tisztogatásra” nem került sor, még a fasiszta MSI is teljesen legális párt volt).

Még fontosabb, hogy magában a gyárakban is lezajlik egy „kulturális forradalom” (Paolo Virno): a sztrájkok erőszakossága, mely révén erőt mutattak fel a tőkésekkel, az üzemvezetőkkel, a kisfőnökökkel szemben, aligha volt tagadható.

A klíma „elviselhetetlen” volt a gyárakban, ahogy a burzsoá újságok írták, amin azt értették, hogy a hangulat fenyegető volt a tulajdonosok, de a sztrájktörő kisfőnökök és munkások számára is. Ekkor ez maguknak a munkásoknak az ügye volt, nem volt szükségük valamiféle specializált szervezetre a politikai  erőszak bizonyos formáihoz.

Nem kétséges, hogy a rendőrség és a fasiszták sem voltak szentek: a korabeli  „forró ősz” mérlege mintegy 10.000 perbe fogott (7.000 munkás, 3.000 diák) volt. Teljesen más volt a helyzet Itáliában, mint Franciaországban, ahol a teátrális szavak, pózok és szövegek illetve a tettek között igen nagy volt az eltérés. De ez még az a szakasz, amikor az erőszak vagy mintegy spontánul találja meg célpontját (rendőrség, fasiszta aktivisták…), vagy a gyári kereteken belül marad (főnökök, áruló szakszervezeti vezetők…) – a későbbi korszakra jellemző jelenség, azaz az államhatalom reprezentánsai (bírák, ügyészek, politikusok…) elleni fegyveres támadásra itt még nincsen példa.

Már a „forró ősz” során új elemek tűnnek fel (a rendőri tömegerőszakon túl) az állam erre adott válaszában: a fasiszta szervezetek, milíciák felhasználása a munkások elleni küzdelemben, a titkosszolgálatok közvetlen bevonása az osztályharcba, törvényhozási aktusok (különleges törvények), médiahadjáratok (az állami médiák mellett különösen a Corriere della Sera volt az olasz „Bild-Zeitung”), a vörösök utáni hajsza a gyárakban és így tovább.

A koronát minderre a hírhedt milánói Piazza Fontana merénylet tette fel 1969 decemberében, ahol az olasz állam titkosszolgálata egy bombával 16 embert ölt meg. Mindezt az elkövetkezendő években pályaudvarok, vonatok, más közösségi terek elleni bombatámadások követték (csak a halálos áldozatok száma száz körüli tehető), az állami titkosszolgálatok és a fasiszta szervezetek harmonikus együttműködésben. Akkoriban keveseknek tűnt fel (az olasz szituacionisták ezek közé tartoztak, pamfletjük, „Il Reichstag bruca?”, veszi először komolyan szemügyre, hogy mi is igazából a strategia della tensione), hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy a merényletet az anarchistákra akarták fogni (a korabeli klímára jellemző, hogy az egyik letartóztatott anarchista „kiesett a rendőrség ablakán”, az esetnél jelen levő vizsgálóbírót pedig nem sokkal később lelőtték az utcán…), hanem arról, hogy az állam kijátssza az utolsó kártyáját, amely elválasztotta a polgárháborútól.

Az állam meséje alighanem nem véletlenül volt ilyen átlátszó: a fasiszta veszély képét nyújtotta a mérsékelt baloldaliak számára, az anarchista veszélyét a jobboldal részére, hogy elleplezze kik ellen indult meg a valódi offenzíva: a harcban álló proletariátussal szemben.

Mindenesetre a dolog egy évtizeden át inkább kontraproduktív volt még az állam/tőkések számára is: egy valódi strukturális-kulturális ellentét alakult ki a munkások (majd később más társadalmi szereplők) és a burzsoá állam között. Az „ólomévek” egy állandósult, alacsony intenzitású polgárháborút jelentettek, természetesen nem csupán a politikai erőszak elkülönült, speciális formáit.

Nem véletlen, hogy az első menetet tulajdonképpen megnyerte a harcban álló proletariátus: az olasz állam nem kis részben a tőkések nyomására 1970 májusában elfogadta a Statuto dei Lavoratori-t, amely komoly szociális intézkedéseket, a szakszervezeti, „munkavállalói” jogok kiterjesztését hozta magával. Azonban Franciaországgal szemben a két fél ellenségeskedése már megfékezhetetlen volt ilyen aktusokkal: a radikalitás beépült a munkások egy jó részének a kultúrájába, egy valódi kulturális forradalom zajlott le. Nagyon régóta először fordult elő, hogy a proletariátus egy része kívül került „a fehér ember civilizációján”.

Akik ennek az antagonizmusnak politikai formát kívántak adni így teljesen más helyzetben voltak, mint a franciaországi gauchiste szervezetek: közelebb is álltak a húszas évek elejének ultrabaloldalához, mint egy klasszikus újbaloldali „csoportocskához”.    

A modern KAPD

A kezdetek itt is Torinóba vezetnek minket, a helyi La Classe című lap körül tömörült operaistákhoz (Sergio Bologna nevét érdemes megjegyezni, talán ő az egész kor legszimpatikusabb szereplője és okos teoretikus is mellesleg) és a FIAT gyár munkás-diák tanácsához, amely 1969 júliusában megszervezi az „üzemi avantgárdok országos tanácskozását”: itt jött létre a két híres-neves „parlamenten kívüli csoport”, a Potere Operaio (PotOp) és a Lotta Continua (LC). A politikai kifutás azért is vált éles kérdéssé, mert a PCI némi hezitálás után („meglovagolni a tigrist”) 1969 márciusi kongresszusán végül a diákmozgalmak „elejtése” mellett döntött.  

Túl a regionális jellemzőkön (a PotOp venetói volt és római leginkább, a LC toszkán és torinói), a fő különség abban állt talán, hogy a Potere Operaio teroetikusan jóval kidolgozottabb programot képviselt és keményebben leninista volt, mint a libertáriusabb, spontaneistább Lotta Continua.

Ezek a csoportok mélyen benne voltak az ellenálló munkáskultúrában (és persze a diákmozgalmakban), ez hatalmas a különbség Franciaországhoz képest: csak egy példával élve, 1969 novemberében 100.000 fémmunkás tüntet Róma utcáin a Potere Operaio lapja főszerkesztőjének letartóztatása ellen (az ok az újság címlapja volt: „Si alla violenza proletaria!”)…De nem is az olasz partini „társadalmi bázisa” az érdekes, noha ez is egyedülálló az újbaloldal korában, hanem inkább a szerep, amit ezek a szervezetek játszanak: Franciaországban sok tekintetben ezek a gauchiste csoportok mintegy a leninizmus utolsó hajtásai, amelyek 1968-ban már szinte semmilyen szerepet sem játszanak (a mainstream történetírás egyik jellemző tájékozatlansága, hogy 68-cal kapcsolatban „maoistákat” vagy „trockistákat” emlegetnek – a korban mindenki tudta, hogy a felkelés éppen ellenük is tört ki…), az hetvenes években pedig önmaguk paródiái csupán (még a legkomolyabb párt, az LCR is nagyon távol van egy igazi, klasszikus trockista párttól).

Addig Olaszországban ezek a pártok a lehető legszorosabb kötődtek az operaismo teóriájához, a munkásbázishoz, jelen vannak a legkülönbözőbb CUB-ben, diák-munkás csoportokban, aligha túlzás azt állítani, hogy ők adnak tartalmat és mondanivalót (a rifiuto del lavoro-tól a salario politico-ig) a harcban álló proletariátusnak. Ahogy a Biennio Rosso alatt a helyzet jobban emlékeztetett 1919/20-ra, mint a francia 1968-ra, úgy hasonlítottak ezek a pártok inkább mondjuk a híres-neves KAPD-re, mint valamely francia csoportocskára (és más részről: ezért hasonlít a Brigate Rosse jobban az Volante Rossa-ra, mint a Rote Armee Fraktionra….).   

Az 1968/69-es két vörös év (Biennio Rosso) során sok tekintetben maguk a munkásharcok mutattak utat a politikai kifutást keresők számára is: a PCI számára ez az „állam elfoglalását” jelentette, munkáshegemóniát a történelmi blokkban (persze a Párt irányításával), maguk a tömegmunkások számára a gyári munka végét (ebből lesz a hetvenes közepére az Autonomia Operaia), a szélsőbaloldali pártok számára pedig a munkáshatalmat (potere operaio), azaz szakítást a legalitással.

Mint említettük, Olaszországban ekkoriban nem történt meg a teoretikus-gyakorlati szakítás a proletár-elméletként értett kommunizmussal, amelynek az is lett a következménye, hogy ezek a jóval tradícionálisabb szélsőbaloldali szervezetek természetszerűen vetették fel a leninizmus alapkérdését: az államhoz és a politikai hatalomhoz való viszonyt. Ezen szervezetek számára az erőszak kérdése a legkevésbé sem volt tabu: maguk is mélyen benne voltak a kommunista tradícióban, a politikai erőszakot (itt a politikai erőszakkal összefüggő kérdéseket csak a legszükségesebb formában említem – egy külön részben szeretnék visszatérni a témára) szükséges eszköznek látták a hatalom megingatására.

Ráadásul az állam a fentebb leírt körülmények között szinte automatikusan vesztette el erőszakmonopóliumát.

Az LC szótárában ez a „város elfoglalását” („Prendiamorci la città!”) jelentette, a PotOp esetében pedig a „felkelést”. Az LC inkább defenzív jellegű erőszakban gondolkodott: a fasizmus elleni fellépés itt már persze szélesebb értelmet kap, fasizmusnak tekintették a gyárakban uralkodó despotizmust, sőt magát a szélsőjobboldallal összefonódott államhatalmat is.  PotOp inkább offenzív jellegű volt, ahogy egy tagjuk fogalmazott később:

„A politikai programban az erőszakos szakítás a legalitással egy másfajta hatalom igenlését jelentette: a jelszavak, mint ’foglaljuk el a várost’, vagy ’felkelés’ jól összefoglalják ezt az elkerülhetetlennek, ha nem is azonnalinak tekintett perspektívát. Magam is dicsőítettem az erőszakot, mert hittem szükségességében. Ez egy mód volt arra, hogy kifejezzük a radikalitásunkat. Gyűlöltem ezt a társadalmat, ma is gyűlölöm, ebben semmi sem változott. Az erőszak éppen ez volt: kívül lenni a társadalmon, szemben állni vele”.

Végeredményében a PotOp taktikája abban állt, hogy centralizálni és radikalizálni kívánta a meglevő mintegy spontán módon kialakult antagonizmusokat és egy állam ellenes felkeléssé alakítani azokat. Mindez persze a gyakorlatban meglehetősen szerény, visszafogott és főleg reaktív alakot öltött: lényegében a tüntetéseken, sztrájkokban, foglalásokban a rendőri repressziónak való ellenállásról volt szó.

A PotOp radikális türelmetlensége leginkább abból fakadt, hogy szemben az optmista LC-vel, a „forró ősz” lecsitulása után igen kevéssé derűlátóan figyelték az eseményeket. Ebből fakadt az egyre hangsúlyosabbá való leninizmusuk is (ezt ellenezvén hagyta ott a pártot Sergio Bologna, vagy éppen a később nagy szerepet játszó „Bifo” Berardi is): a főleg Negri által teoretizált „offenzív stratégia” nagyban emlékeztett Lukács gondolataira a „proletaritáus természetes letargiájáról” (1921. március), amelyből csak az élcsapat radikalizmusa tudja kirántani. A gyári harcok defenzív jellegűnek ítéltetettek, a küzdelem fő terepévé a politika vált, fő aktorává pedig a párt.

Tulajdonképpen már az operaismo kezdetei óta megoldatlan kérdésnek számított a politikai szervezet problémája (mint előző írásunkban szóltunk róla, az első generáció nagy része a PCI-be való visszatéréssel próbálta ezt megoldani, mások éppen a Potere Operaio-val), azonban ekkor megtörténik a szakítás az eredeti operaismo legfontosabb teoretikus újdonságával is. Azzal a gondolattal, hogy a politikai program mindig az osztály konkrét cselekvéséshez kötött. Mint látni fogjuk a későbbiekben, Negri megoldása mindenre az lesz, hogy végül nem csak a leninizmust hagyja maga mögött, hanem a klasszikus munkásosztályt is – de ez már a következő írásunk témája lesz.

Mindenestre lassan nyilvánvaló vált, hogy a mutatis mutandis bolsevik szerveződési modell a lehető legkevésbé egyeztethető össze a munkások ellenállási- és harci gyakorlatával, a III. Internacionálé szervezeti sémáinak az átvétele inkább a probléma részének bizonyult, mint a megoldásnak.

Sok tekintetben a PotOp és az LC nem voltak mások, mint a leninizmus egy speciális formájának utolsó állomásai, az operaismo teoretikus alapjain (vagy másképpen: inkább a diákmozgalmak dekompozíciójának volt egy speciálisan olasz, tradicionális, proletár-típusú állomása, mint valami valóban újnak a kezdete). Mindenesetre a két szervezet látta ezt a legtisztábban ezt a zsákutcát: a PotOp és a LC volt tagjainak nagy része a hetvenes évek második felének autonóm mozgalmában (főszabály szerint a PotOp volt tagjai inkább a szervezettebb Autonomia Operaia-ban, az LC aktivistái az ezerarcú A/autonomia-ban) játszott fontos szerepet.   

Mindazonáltal a partini radikalizálódása inkább válságtünet volt: válasz a tömegmunkások harcainak lassú kifulladására és persze a fokozódó állami represszióra. A szakszervezeteknek sikerült pacifikálni a CUB-kat, nem véletlen, hogy a PotOp elkezdett kitekingetni a klasszikus munkásosztály-központúságból más társadalmi csoportok irányába (ennek lesz a nagy teoretikusa Toni Negri), míg a Lotta Continua némileg ingadozva a fokozódó radikalitás és a választási út között, végül inkább az utóbbit választotta.    

Igazából úgy tűnt, hogy mindennek vége van.

Aztán 1973 tavaszán vörös zászlók lengtek Mirafiori felett, a „szükségletek (később a vágyak) forradalma” kikerült a gyárakból az utcákba, a városokba, a munkások harcából valódi egzisztenciális, kulturális, társadalmi forradalom keveredett.

Porca puttana, még csak most kezdődött a tánc.

Címoldali kép: Az Alfa Romeo gyár munkásainak felvonulása, Milánó, 1969. / Fotó: Libcom.org