A cikksorozat első részében láthattuk, hogy Magyarországon az időskorúakra (65+) ugyan nem sokkal kevesebb további életév vár, mint más európai országokban, ugyanakkor további életéveiket az európai átlagnál sokkal rosszabb egészségi állapotban, illetve képességhiányos helyzetben élik le. Azt, hogy Magyarországon az időskorúak életminősége meglehetősen rossz, ami a fentiekből következik, nemrég egy nemzetközi szervezet kutatása is megerősítette. A „Research Network on an Aging Society” ^[1] értékelése alapján 18 fejlett ország közül (OECD országok) Magyarországon a legrosszabb időskorúnak lenni.

Az európai átlagnál rosszabb egészségi állapot és az idősebb életkorban fellépő öngondoskodási nehézségek, vagy egyéb szükségletek eredményeképpen az időskori gondozás (gondoskodás) iránti szükségletek ^[2] Magyarországon magasak, és hacsak nem következik be gyökeres fordulat a megelőzésben ^[3], akkor az időskorú népesség arányának növekedése miatt várhatóan tovább nőnek.

A külső szereplő általi gondozás/gondoskodás számos típusa létezik, mint lehetőség, ám praktikusan három esetet kell elkülönítenünk. Attól függően, hogy ki gondoskodik az önmagáról a továbbiakban gondoskodni részben vagy egészben képtelenné vált személyről beszélhetünk

• piaci alapú gondozásról,
• állami (közösségi) gondozásról
• családi (tradicionális)^[4] gondozásról

Jelen írás fő állításai, hogy egyrészt a rászoruló időskorúakról való gondoskodásra a magyar állam a szükségesnél kevesebbet költ. Másrészt, hogy az idősgondozás állami alulfinanszírozása azért lehetséges, mert a magyar társadalom  az idősekről való gondoskodást jellemzően a családon belül kezelendőnek tekinti.

A jelenkori magyar állam pedig (nem új keletűen) visszaélve a társadalmi értékrenddel, az idősekről való gondoskodást a közösségi megoldások fejlesztése helyett a magukra hagyott családokra, elsősorban a nőkre hárítja (növekvő mértékben).

Hogy miért baj, ha ez egybevág a gondozásról alkotott attitűdökkel és elvárásokkal, azt később igyekszem részletesen kifejteni. A közösségi ellátási rendszer rossz állapota ugyanakkor nem csupán a családokat terheli meg (még ha e terhek önként vállaltak is), hanem ösztönzi a piaci alapú gondozás terjedését, amelyhez a megfelelően magas jövedelmeket a regnáló jobboldali kormány jövedelempolitikája teremti meg, de csak egy szűk réteg számára.

Időskori gondoskodási szükségletek

A felhalmozódott szükségleteket jól mutatják a Szociális Ágazati Portálon (SZÁP) fellelhető várakozói jelentések, amelyek szerint például 2018. márciusában 27 222 fő várakozott idősek otthonában való elhelyezésre és további 2658 fő időskorúak gondozóházában történő elhelyezésre. Az előbbi az ellátásban részesülők 49,7%-a – vagyis a férőhelyek feléért „sorban állnak” –, míg az utóbbi az aktuálisan ellátottak 82,7%-a. A legfrissebb jelentés szerint (2018. augusztus) 27 542 fő vár idősek otthonában történő elhelyezésre és további 3008 fő gondozóházi elhelyezésre.

A számok alapján egyértelmű, hogy az időskori bentlakásos gondozási intézmények súlyos férőhelyhiánnyal küzdenek. A férőhelyek szűkössége miatti sorban állás ezen a területen nem csupán megterhelő (költséges) és nehezen tolerálható, de megengedhetetlenül morbid is, hiszen a férőhely felszabadulás/üresedés, amit a várakozó annyira vár, egy másik ember halálát jelenti. Az állami (közösségi) ellátás fejlesztése, a férőhelyek számának növelése és a közösségi gondozási szolgáltatások bővítése már csak ezért is (humánum) sürgető feladat lenne ma Magyarországon. A magyar állam azonban nem szeret gondoskodásra, pláne nem hosszan tartó (tartós) gondoskodásra költeni.

A magyar állam gondoskodáshoz való viszonyát igen jól szemlélteti a következő, az OECD 2017-es „Health at a Glance” kiadványának „Long-term care expenditure” fejezetében található ábra.

Az OECD által vizsgált fejlett országok közül GDP-arányosan a magyar állam költött legkevesebbet 2017-ben a hosszú távú gondoskodásra, csupán a GDP 0,2%-át.

2014-ben még a GDP 0,3%-a volt a GDP-arányos állami hosszú távú gondozási kiadás.

Csak a rend kedvéért: Japán a magyarországi 0,2%-os GDP arányos költés 10-szeresét fordította 2017-ben hosszú távú közösségi gondoskodási kiadásokra, Svédország a magyar költés 16-szorosát, az éllovas Hollandia pedig 18,5-szeresét. A különbségek részben a népesség szerkezeti eltéréseiből fakadnak, de főleg rendszerszintűek és arra utalnak, hogy egyes országokban (pl. Magyarországon) a hosszú távú gondoskodás területén a családtagok fizetés nélküli gondozási tevékenységén van a hangsúly.

A gondoskodás, mint női szerep

Hogy miért teheti meg például a magyar kormány, hogy az állami ellátás finanszírozásának növelése, a férőhelyek bővítése, a szolgáltatások minőségének javítása helyett a hosszú távú gondozást többé-kevésbé a családok, alapvetően a nők terhévé teszi, azt nem kis részben a magyar társadalom értékrendje magyarázza.

A Friedrich Ebert Stiftung jóvoltából nemrég elkészült egy kutatás, amely összefoglaló eredményeit „Nőügyek 2018” címmel jelentette meg a német alapítvány. A szerzők, Gregor Anikó és Kováts Eszter igen alaposan körüljárják azt, amit röviden a „magyar nők helyzete napjainkban”^[5]

névvel illethetünk, és amelyben bőségesen találunk információt a gondozással kapcsolatos magyarországi (női) attitűdökről, értékekről, vélekedésekről.

Az alábbi grafikon a társadalmi szerepekkel kapcsolatos vélekedéseket mutatja. Felhívom a figyelmet az első kérdésre adott válaszok megoszlására: a megkérdezettek 82%-a inkább gondolja azt, hogy az idős hozzátartozó ellátása a nők dolga és mindössze 2% az, aki kevésbé és 2%, aki egyáltalán nem ért egyet ezzel a kijelentéssel.

A fentiek egyértelműen mutatják, hogy az idős hozzátartozó gondozását, a róla való gondoskodást a saját feladatuknak látják (élik meg) a nők (és vallják a férfiak) Magyarországon. Ezt az állítást erősíti, hogy a „Ki volt az, aki ilyen helyzetben segítséget nyújtott?”^[6] kérdésre adott válaszokból az is kiderül, hogy a nők elsősorban más nők (családtagok) segítségre számíthatnak.

Sőt, nem elsősorban és alapvetően csak más nőkre támaszkodhatnak az idős hozzátartozó gondozását egyértelműen saját feladatuknak tekintő magyar nők, de nem is igazán várnak mástól segítséget. Az „És Ön szerint a következő szereplők közül kinek lenne a feladata elsősorban, hogy segítséget nyújtson? És másodsorban?” ^[7] kérdésre 60% válaszolta, hogy elsősorban egy másik női családtagnak, és csak 26% várja, hogy elsősorban az állam, a közösség nyújtson számára segítséget ebben az élethelyzetben. Láthatjuk, hogy másodlagos elvárásokkal együtt is csupán 47% az arány, azaz a megkérdezettek fele sem várja az államtól, hogy közösségi megoldásokkal támogassa, segítse az idős hozzátartozó (tartós) gondozását.

„A fókuszcsoportos kutatás eredményeivel összhangban a kérdőíves kutatás során is azt találtuk, hogy a nők életesélyeit korlátozó problémák zöme a munka és a gondoskodás közti feszültség köré szerveződik. (…) Ha olyan élethelyzet áll elő, amelyben dönteni kell, ki végezze például a tartósan beteg vagy idős szülő gondozását, jellemzően a nőkre hárulnak ezek a feladatok. Mindez nem csak a gyakorlatban van így, hanem az elvárásokban is megfogalmazódik: a válaszadók egyértelműen elsősorban a női családtagoktól várják el, hogy ezekben az élethelyzetekben segítsenek a rászorulóknak.” – foglalja össze a kutatási eredményeket Gregor és Kováts. (in: Nőügyek 2018, 123. oldal)

A nem-gondoskodó állam költségei

A fentiek alapján, valamint az időskori állami (közösségi) gondozási ellátásokra várakozók száma (kb. 27 ezer fő/hó) és a GDP-arányos hosszú távú gondozási kiadások alacsony szintje (0,2%) alapján, tehát egyrészt azt állítjuk, hogy a magyar állam a szükségesnél (a valós szükségleteknél) jóval kevesebbet költ a hosszú távú gondozás finanszírozására-fenntartására.

Másrészt pedig azt, hogy ez az alacsony állami részvétellel (finanszírozással) működő rendszer azért létezhet, mert a nők (a családok) az erősen rögzült társadalmi (nemi) szerepek miatt, amelyek szerint elsősorban és alapvetően a nők feladata az idős, rászoruló családtagról való gondoskodás, magukra vállalják ezt a terhet. Mi ezzel a rendszerrel (alacsony állami részvétel – magas családi (női!) gondozási szerepvállalás) a probléma, ha az érintettek mindkét oldalon elfogadják? Feltehetjük úgy is a kérdést, hogy miért kellene a magyar államnak nagyobb szerepet vállalnia az idősgondozásban, vagy általában a hosszú távú gondoskodás (LTC) területén, ha a nők ezeket a feladatokat úgy is magukénak érzik, önként és örömmel vállalják?

Nos, egyrészt én kifejezetten vitatom azt, hogy a nők, azon belül is a főként érintett, jellemzően 50 évesnél idősebbek, ezt „örömmel” vállalják.

Az, hogy a hagyományt követve, a szerepelvárásoknak megfelelve csinál az ember valamit, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a tevékenység örömmel tölti el, boldoggá teszi.

Az ápolás, a gondoskodás kifejezetten megterhelő, nehéz feladat mind fizikai, mint pszichikai és érzelmi értelemben. A hosszú távú gondoskodás teher, akárhonnan is nézzük. Ami talán még fontosabb, azt is vitatom, hogy a nők önként vállalják ezt a szerepet. Ma Magyarországon az, hogy az idős, gondozásra szoruló családtagokat munkájukat feladva akár, pénzt és fáradságot nem kímélve a nők (a család) gondozzák, az nem szabad választás kérdése, hanem az alternatívák^[8]hiánya miatti kényszer.

A mai magyar állam esélyt sem ad a családoknak, hogy másként döntsenek. Alulfinanszírozott, férőhely- és humán-erőforrás hiányos^[9], borzasztóan alacsony minőségű (tisztelet a kivételnek) állami ellátó rendszert működtetni és közben azt állítani, hogy az otthoni gondozás önként vállalt feladat, minimum cinikus hozzáállás. Hogy sokkal többet kellene költenie a kormánynak a hosszú távú gondozásra, az ellátórendszer fejlesztésére, azt nem pusztán a gondozásra szorulókkal és a terheket magukra vállaló nőkkel való együttérzésem mondatja velem, de a gazdasági racionalitás is ezt diktálná.

Azzal ugyanis, hogy az idős (és más életkorú) tartósan gondozásra szorulók gondozásának a költségeit (terheit) a családokra hárítja, azzal lemond a gondozást végzők munkapiaci aktivitásáról^[10], az ebből származó össztermékről, jövedelemről, adóbevételekről. Ezen kívül pedig magát a gondozást, mint gazdasági tevékenységet (szolgáltatást) ebben a formában a gazdaság nem hatékonyan állítja elő. Az otthoni ápolás hátránya (számos előnye mellett) ugyanis, hogy nem tud élni a méretgazdaságosság nyújtotta előnyökkel: családi gondozás esetén a gondozottra jutó költségek (egységköltség) magasabbak lesznek, mint a közösségi gondozási formák (pl. idősotthon) esetében.

A hatékonyságveszteség és a munkakínálati hatás mellett további negatív hatásokat találhatunk a jelenlegi rendszer működését vizsgálva. A magára hagyott család (női családtag) általi gondozás nem szakszerű gondozás (szakismeretek hiánya), így legalább az első gondozási évben bizonyosan rosszabb hatásfokú, mint a szakképzett gondozók által végzett, illetve az általuk támogatott gondozási formák. A segítség nélküli családi gondozás, mint eszköz mélyíti a társadalmi egyenlőtlenségeket, hiszen magasabb családi jövedelem esetén kisebb a jóléti veszteség, ha az egyik háztartástag (a női családtag) átmenetileg vagy tartósan elhagyja a munkaerőpiacot, ezért igazságtalan.

Végül pedig, de nem utolsó sorban újratermeli a gondozásra szoruló időskorúak tömegét, mivel a gondozást végző, zömmel 50 év feletti nők a gondoskodási időszak alatt jelentős egészségügyi (fizikai/lelki/pszichés) állapotromlást szenvednek el, így jó eséllyel ők maguk is gondozásra szorulnak majd a jövőben. A számos negatív hatás, költség, kár mellett csupán egyetlen „pozitívuma” van annak a rendszenek, amely Magyarországon a magukra hagyott családok terhévé teszi az időskorú és gondoskodásra szoruló ellátását:

a gondozási költségek magánköltségként jelennek meg, és nem terhelik a központi költségvetést.

Az egyenlőtlenségek növekedése (igazságossági probléma) egyébként fokozottan igaz a mostanában egyre szaporodó, ám csak kevesek számára megoldást nyújtó piaci szolgáltatások esetében is.

Az ápolási díjról

Az utóbbi években indult magyarországi mozgalmak közül ma az egyik leginkább eredményesnek tűnő mozgalom az otthonápolásért kapott ápolási díj emeléséért (és az ápolási idő nyugdíjjogosultsági időbe történő beszámításáért) indított mozgalom. A Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület által elindított, különböző mozgósítási és nyomásgyakorlási formákat felhasználó mozgalom indított már online petíciót, szervezett tüntetést, készített az otthonápolás nehézségeit bemutatóvideót. Legutóbb szeptember 28-án tüntettek (az ellenzéki pártok támogatásával egyébként, de tőlük függetlenül) az ápolási díj emeléséért.

Az öt éve folyó munkának és a profin felépített kampánynak úgy tűnik, lassan beérik a gyümölcse: múlt héten érkezett a hír, hogy az EMMI megemeli az ápolási díj összegét és egyúttal egységesíti azt: „az ápolásra szoruló gyermekek után járó díj összege egységesen havi 100 ezer forintra nő január 1-jével. Ez az emelés folytatódik a következő években is, a cél az, hogy 2022-re – három lépésben – ezen ápolási díj mértéke elérje az akkori minimálbér összegét” (MTI)

Ez a hír azt jelzi elsősorban, hogy évek alatt, kitartó munkával bizonyos konkrét ügyekben érhetnek el eredményt civil mozgalmak a mai Magyarországon is. Gratulálok a Lépj egyet, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesületnek, valamint mindazoknak, akik csatlakoztak az ápolási díj emeléséért indított kampányukhoz és bármilyen formában támogatták azt! Ez az ő sikerük!

Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy a korábban kifejtettek miatt azt gondolom, hogy az otthoni, családtag által végzett gondozás az adott helyzetben csupán az alternatívák közül a legkisebb rossz választása (illetve kényszere). Az emelt összegű ápolási díj részben megoldja – nem minden érintett számára –, a gondozás miatti jövedelemveszteség (kivonulás a munkaerő-piacról) pótlásának problémáját, de nem nyújt megoldást a korábban említett egyéb egyéni és társadalmi költségekre, károkra.

Meggyőződésem, hogy bármilyen magas ápolási díj mellett is elengedhetetlenül szükséges az állami gondozási szolgáltatások mennyiségi és minőségi fejlesztése, bővítése. A hosszú távú állami gondoskodási kiadások el kell, hogy érjék minimum a GDP 1%-át ahhoz, hogy a közösségi szolgáltatások (részleges vagy teljes otthoni, nem családtag által végzett gondozás, illetve bentlakásos gondozási szolgáltatások – az egészségügyi ellátó rendszeren kívül) valóban ellássák feladataikat: hosszú távú minőségi gondoskodást biztosítsanak a szükséglet szerint rászorulóknak, tehermentesítsék a családokat és egyaránt javítsák a társadalmi hatékonyságot és jólétet.