Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mélységi jelentés a tanárhiányról

Ez a cikk egy újabb írás a tanárhiányról. Arról a jelenségről, amelynek minden érintettje egyetért azzal, hogy már most is zavarokat okoz, középtávon pedig katasztrofális állapotokhoz vezethet. Igen, minden szereplője! Így vagy úgy, még az oktatásirányítás képviselői is belátják ezt a problémát, ha nem a sajtónak nyilatkoznak, hanem egy egyeztetésen, háttérbeszélgetésen ismertetik elképzeléseiket, például azt, hogy a közeljövőben tervezik a tanári pályára lépők és visszalépők béren felüli, súlyozott, akár 5-10 éven át tartó külön finanszírozását.

Hivatalosan azonban mégis inkább egyfajta számháború zajlik a munkaerőhiány felszínre kerülő részéről, a betöltetlen álláshelyekről, miközben a kormánypropaganda igyekszik bagatellizálni annak mértékét. Ebbe a számháborúba a PDSZ már igen korán beleállt, hiszen számtalan konkrét visszajelzés érkezett és érkezik a szakszervezethez a jelenségről, s a téma úgy tűnik, a közvéleményt is érdekli, ugyanis korántsem mindegy, hogy kik, milyen szakmai és pedagógiai felkészültséggel, s egyáltalán elegendő számban fogják-e tanítani a jelen és a jövő nemzedékét.  A szakszervezet egyébként már több fórumon hangoztatta, hogy a szakma módszertani és tartalmi megújulása mellett ezt az ügyet, a pedagógusok utánpótlását tartja az ágazat legfontosabb stratégiai kérdésének.

A PDSZ már a nyár elején 4-5 ezres, közvetlenül jelentkező tanárhiányról beszélt, mivel egyértelműen látszódott, hogy az előző év hasonló időszakához képest a probléma tovább terebélyesedett. Biztos adatok azonban tény, hogy nem álltak a rendelkezésünkre, egészen az Index szeptember elején megjelent cikkéig, amelyben a pedagógustársadalom közel felét foglalkoztató tankerületek adatait hozták nyilvánosságra. Ebben közzétették, hogy 4325 tanár hiányzik csak ennél az állami fenntartónál, amelybe még nem számolták bele a szakképzésben mutatkozó jelentős hiányt, valamint az alapítványi és egyházi iskolákat. A Klebelsberg Központ persze cáfolt, mire a hírportál egy újabb írásban kitartott álláspontja mellett.

A tanárhiány nagyobb részét elfedi a bürokrácia

A fent leírtakból és az iskolarendszert igénybe vevők tapasztalataiból nyilvánvalóan kiderül, hogy a tanárhiány, akár elismeri valaki, akár nem, létezik, melynek mértékét annak természetes változásai miatt nem könnyű meghatározni még akkor sem, ha rendelkezésünkre állnak a pontos adatok, s még nehezebb a dolgunk, ha a különböző források eltérő információkra alapoznak. Az is igaz, hogy az a hiány, amelyről a sajtóban az utóbbi időben kialakult polémia szólt, a betöltetlen pedagógus-álláshelyek mentén zajlott, amely valójában csak a jéghegy csúcsát jelenti, azt a kisebb részt, amelyet nem, vagy csak részben tud elfedni az állami, vagy fenntartói bürokrácia.

Különösen ebből a nézőpontból volt fontos az Index két szeptemberi cikke, hiszen, amikor például a finanszírozható órakeret és a valóban megtartott órák száma közötti jelentős különbségre hívták fel a szerzők a figyelmet, az értő olvasók betekintést nyerhettek abba, hogy személyi állományát tekintve valójában már most kritikusan alacsony számú munkaerővel működik a magyar oktatási rendszer.  Annak érdekében, hogy ez még inkább érthetővé váljon, a következőkben azt a jogszabályt helyezzük a további vizsgálódás középpontjába, amelynek alapján a fenntartónak, munkáltatóknak meg kellene határozni a pedagóguslétszámot. Ez nem más, mint a 326/ 2013-as kormányrendelet 35. § 2) bekezdése, amely szerint az alábbi 3 tényezőt kellene figyelembe venni a tanárok létszámának tervezésekor:

a) a gyermekek, tanulók finanszírozott heti foglalkoztatási időkeretét,

b) az átlag csoport- és osztálylétszámot,

c) a neveléssel-oktatással lekötött munkaidő alsó határát, ami 22 óra.

Megalapozottan kijelenthető, hogy az állami és gyakran más fenntartók a jogszabály hatályba lépése óta maradéktalanul a három pont egyikét sem teljesítették.

Bővebben kifejtve mindezt az „a)” ponttal kapcsolatban elmondható, hogy ma nincs olyan tankerület Magyarországon, ahol a jogszabályok által finanszírozható teljes órakeretet megkapják a tanulók.

Az Index által ismertté vált adatok alapján a megyeszékhelyeken átlagosan 75%, a kisebb tankerületekben valamivel 70% alatti ez az arány. A szórás igen nagy, van olyan tankerület, ahol 51%, van, ahol 83%, és igen jól láthatók a regionális eltérések. (Ezen a ponton felhívjuk a figyelmet arra, hogy ezek az adatok valamelyest túlzók lehetnek, amennyiben nem veszik figyelembe azt, hogy az alacsony osztálylétszámmal működő intézményekben már nincs feltétlenül szükség további csoportbontásra). Tovább színezi a képet, hogy egy-egy tankerületen belül a nagyobb érdekérvényesítő erővel működő, népszerű intézmények lényegesen jobban járhatnak, esetenként itt a teljes finanszírozott keretet is elérheti az óraszám. Ez azonban a halmozottan hátrányos körülmények között működő iskolákban, s egyáltalán minden intézményben indokolt lenne. Ezek a tények önmagukban igazolják, hogy az a törekvés, amely miatt a jelenlegi hatalom meghirdette az államosítást – miszerint így kívánta kiegyenlíteni az eltérő kondícióval rendelkező iskolafenntartó önkormányzatok közötti különbséget – nem érte el célját.

A 35. § b) pontja arról rendelkezik, hogy amikor a fenntartó meghatározza a feladatellátáshoz szükséges pedagóguslétszámot, akkor a Köznevelési törvény 4. sz. melléklete szerinti átlaglétszámmal kellene számolnia, és nem a tanulócsoportokra meghatározott maximális létszámmal.

A PDSZ egészen biztos forrásból tudja, hogy ez nem így történik, aminek megint csak az a következménye, hogy kevesebb tanárral látják el ugyanazt a feladatot, mellyel értelemszerűen az államkassza ugyan jobban jár, de a gyermekeink nem.

Konkrét számokkal érzékeltetve mindezt: az általános iskolákban 23 az átlaglétszám, a gimnáziumokban 28, míg a maximális érték az előbbieknél 27, utóbbinál 34. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy az egyes fenntartóknál melyik számot veszik figyelembe, mikor a tantárgyfelosztást készítik, és nyilvánvaló, hogy ha az összességében közel 20%-kal magasabb számmal kalkulálnak, akkor kevesebb tanárra van szükség.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy vannak olyan kistelepülések, kis intézmények, ahol a teljes 8. évfolyamra alig 60-70 tanuló jár, s a fenntartó indoklása szerint ezt valahol be kell hozni a rendszeren.

A harmadik pont érdekessége, hogy bár minden fenntartó tisztában vele, és a szakszervezetek is számtalanszor szóvá tették, jelenleg nem a neveléssel, oktatással lekötött munkaidő alsó határához (22 óra) igazítják a pedagógus létszámot, hanem fordítva.

Megnézik először a tanév végén, aztán legkésőbb a következő tanév elején, hogy hány tanár van az intézményben, aztán, ha nincsenek elegen, egyáltalán nem ritka, hogy 22 óra helyett 26-tal terveznek a nélkül, hogy a hiányzó státusra, órákra új erőforrást vonnának be, vagy azért mert meg sem hirdetik az állást vagy, mert egyszerűen nem találnak megfelelő végzettségű pedagógust. Ráadásul mindezt bizonyos korlátok között jogszerűen meg is tehetik az illetékesek a magyar jelenkori munkajog munkaidőre vonatkozó talán legigazságtalanabb szabályának köszönhetően, vagyis annak, hogy egy konkrét kötelező óraszám meghatározása helyett, 22-26 órában, egyfajta rugalmas órakerettel számolhatnak a munkáltatók. Így aztán a hiányszakok képviselői vagy a hátrányos helyzetű régiók tanárhiánnyal küszködő intézményeiben ugyanazért a bérért valakinek 26, s van, akinek csak 22 tanórát kell kötelezően megtartani. Csak ezzel a trükkel akár 10-15%-kal nagyobb terhet lehet rakni ingyen az egyes kollégák, nevelőtestületek vállára, másképpen fogalmazva: ennyivel kevesebb tanárral lehet megoldani az ellátást. Ez nem más, mint egyfajta rejtett bércsökkentés!

Ha összeadjuk a fenti három pedagóguslétszámot meghatározó jogszabályi pont együttes hatását, becsléseink szerint legalább 30-35 %-kal kevesebb tanár tanít ma, mint ahánynak a jogszabályok által biztosított keretek között, optimális esetben tanítania kellene.

Pontos adatot sajnos nem tudunk közölni, egyrészt, mert nagyon nehéz hozzájutni, másrészt ilyen tömegű adat tudományos alaposságú feldolgozásához egyszerűen nincs kapacitásunk. Ily módon a rendelkezésünkre álló információk alapján csupán a neuralgikus pontok kijelölésére és egyfajta becslésre vállalkozhatunk. Ide tartozik, hogy normális körülmények között ezekről a gondokról éppen a fenntartó, működtető szerveknek kellene a leghangosabban, adatokkal alátámasztva beszélni, de nem ez történik.  Nemrég például e tárgyban hivatalos egyeztetést folytattunk a Klebelsberg Központban, ám ott közölték, hogy mivel ők nem adatgazdák, csupán adatkezelők, ezért nem adhatnak ki közérdekű adatokat. Nem is vitattuk az igazukat, de egyszerűen nem értjük, hogy ezeket a problémákat miért kell takargatni. Természetesen nem adjuk fel, s így előbb utóbb remélhetőleg hozzájut a PDSZ a szükséges információkhoz.

Néhány kisebb tétel

A fenti három kiemelten meghatározó tényező mellett azonban további „morzsák” is találhatók a rendszerben.

Rögtön itt van azoknak a mesterpedagógusoknak a kérdése, akik szakértőként, szaktanácsadóként járják az országot, az egyes tankerületeket, hogy végrehajtsák az intézmények, pedagógusok minősítését. 5500-an vannak. Számukra lehetővé kell tenni heti egy szabadnapot, s az ő kötelező óraszámuk hetente maximum 18 óra lehet. Ezeket az óraszámokat is be kell nyelnie a rendszernek, amit általában a jolly joker, 22-26 terhére a többiek ingyen látnak el.

Szakszervezeti képviselőként arról is szólni kell, hogy a tankerületekben sem a közalkalmazotti tanácsok tagjai, esetenként pedig a szakszervezeti tisztségviselők sem kapják meg a Munka törvénykönyve alapján járó órakedvezményeiket. Ezzel újabb tízezres nagyságrendben kifejezhető heti óraszámot és ennek megfelelő bért spórol meg a tanárokon a rendszer, s akkor még nem beszéltünk a ki nem fizetett többletmunkák (olykor nem is adminisztrált) különféle válfajairól, holott tapasztalataink szerint ezen a területen is komoly visszásságok és a munkavállalók kárára jelentős spórolás tapasztalható. Nem véletlen, hogy a PDSZ a kötelező óraszámok visszaállítását és a többletmunka elismerését helyezte a 2018-2019-es tanév érdekvédelmi harcának középpontjába.

Mindezek alapján egyértelmű, hogy a különböző fenntartók, s közülük a legnagyobb, az állam, eleve egy alacsony létszámú foglalkoztatási struktúrát működtet, amelynek az utóbbi években egyetlen tartaléka a szó szoros értelmében véve a rendszerben dolgozók munkaerejének kizsákmányolása volt. Ez azt is jelenti, hogy figyelembe véve a pedagógusok korfáját, és az utánpótlás összességében riasztó adatait, nincs hova, és nem lesz hova hátrálni, amikor néhány éven belül eléri a szakmát a nyugdíjazási bum. Tényleg riasztó a helyzet, már most, amit csak tetéz a felelősök hozzáállása, ami persze nemcsak a pedagógusokra, hanem az oktatási rendszerben lévő tanulókra, végső soron pedig az egész magyar társadalomra súlyos következményekkel jár.

 

Olvass tovább!