Emlékszem hogy történt. Két éve ezen a napon, amikor beírta a szerkesztőségi csetbe az egyik mércés szerkesztő, hogy para van a Népszabinál, valakinek motoros futár vitt ki egy levelet, hogy felfüggesztették a lapot. Aztán körülbelül fél órába pár telefonhívásba és csetelésbe telt, hogy kiderüljön, igen ez valószínűleg a vége lesz.
Kinyírták a Népszabadságot, kinyírták a lapot.
Valószínűleg sose fogom elfelejteni azt a pillanatot amikor erre rájöttem, pontosan tudom, hogy hogy mondtam el a barátnőmnek, hogy mi van, hogyan éreztem a dühöt, és hogyan írtam meg instant a cikket, amit ilyenkor meg kellett írni. Aztán hogyan hívtam fel a népszabis ismerősöket, hogy ha bármit tudok, akkor segítek, meg hogyan rohantam le a boltba, hogy még legalább az utolsóból legyen.
Itt is van mellettem a polcon. Azóta már mellé került az utolsó Magyar Nemzet is.
Ha visszagondolok erre a két évvel ezelőtti pillanatra, még mindig feltör belőlem a harag, a düh, és a kétségbeesés, aztán pedig jön amit azóta érzek, hogy itt is az történt, ami 8 éve történik folyton folyvást.
Már júniusban jöttek a pletykák arról, hogy baj lesz a Népszabadságnál. Már augusztus végén, szeptemberben tudtuk, megírtuk mi is, és az Átlátszó is, hogy a Fidesz kezébe kerül a lap. Persze azt nem tudtuk pontosan, mi lesz, és ezt a formát, hogy egyik napról a másikra bezárják el se tudtuk volna képzelni. Mert addig ilyen nem volt.
A Népszabadság volt a Fidesz deklarált, üzenetértékű kivégzési sorának első eleme. Annak a politikának amely az „elégtételt fogunk venni”- címszóval vált egyértelművé, idén márciusban.
Pont ezért félig hamis a mit tehettünk volna kérdése. De az biztos, azt megszervezhettük volna, hogy legalább fájjon a Fidesznek a Népszabadság bezárása. Tehettünk volna kívülről is többet azért, hogy valami új jöjjön létre belőle, vagy legalább azért, hogy a dühünket kiadjuk.
De a magyar ellenzéki sajtó sosem készül, a magyar ellenzéki politika sosem készül. A magyar ellenzéki lét legalapvetőbb leírása az, hogy:
mi elszenvedjük a Fideszt.
Ahogy tönkretesz minket, megsemmisít, feltörli velünk a padlót. Ebből áll az életünk politikával leírható része.
Pedig most is pontosan tudjuk, mi jön. Az igazságszolgáltatás maradékát bekebelező közigazgatási bíróságok átalakítását novemberben tervezi elfogadni a Fidesz, látjuk milyen bizonytalan az Index helyzete, jön a magánegészségügy, a magánfelsőoktatás. Pontosan tudjuk, hogy ezek a dolgok, ha nem is 100, de 90 százalékos eséllyel be fognak következni, és szörnyűek lesznek ránk és Magyarországra nézve.
Mi pedig el fogjuk szenvedni ezeket.
Tudjuk, hogy szar lesz, mégsem tudunk mozdulni, mert nincs meg hozzá, a tudásunk, a képességünk és leginkább a bátorságunk. Hagyjuk, hogy átmenjen rajtunk az úthenger újra és újra mint a Népszabadságon.
