A kutyának se kell ez az írás, tudom.

Pláne hogy arra kell kérnem azt, aki mégis belenézne, hogy mielőtt folytatná, olvassa el régi cikkemet^[1], hadd ne ismételjem magam: „A Szabó Ervin Könyvtár neve”, Népszabadság, 2010. szeptember 24., amelyben a Szabó Ervinnel kapcsolatos legfontosabb problémákat áttekintettem, egy kivételével – de ez az egy is összefügg a többivel.

Pár napja volt 100 éve, hogy Szabó Ervin meghalt. Emlékezetes nap volt: a magyar forradalom másik nagy embere, Ady Endre már haldoklott, nemsokára ő sem élhetett már, és az akkor még csak készülő forradalom – a háborús összeomlás teljében – összegyűlt Szabó Ervin ravatala körül. Sok üzemben tíz percre megállt a munka.

Nagy moraj támadt, amikor észrevették a gyászoló gyülekezetben gróf Károlyi Mihály magányos, magas alakját. Szabó Ervin életrajzírója megjegyzi, hogy a két férfi nem ismerte egymást, pedig a Fővárosi Könyvtár, a tudós szocialista munkahelye a Károlyi-palota oldalában húzódott meg: Szabó Ervin, aki – mint a századforduló szellemi életének egyik középponti alakja – sok mindenkivel érintkezett, konzervatívokkal, ultramontán katolikusokkal is, a függetlenségi nacionalistákkal nem állt kapcsolatban, levelezésében nincs nyomuk, írásaiban se sok, ha a megvető megjegyzésektől eltekintünk, bár gróf Tisza István hívei közül jó néhányan szerepelnek. Pedig a függetlenségiek voltak – a szociáldemokraták mellett, akikkel Szabó Ervin akkor már rég szakított – az őszirózsás forradalomnak, legalább kezdetben, a vezető ereje, Károlyi a Függetlenségi Párt elnöke, az országházi ellenzék vezére volt, Tisza nagy ellenlábasa. Jászi és a radikálisok már Justh Zsigmond óta a függetlenségi, nemzeti baloldallal szövetkeztek, Szabó Ervin ezekről a politizálásokról már hallgatott.

Ez a távolság a függetlenségiektől s mindenkitől, aki így vagy úgy beleelegyedett az első világháború katasztrófájába, nem volt persze véletlen. Szabó Ervinhez ekkoriban Babits állott a legközelebb, néhány olyan tiszta lelkű fiatal forradalmár mellett, mint Duczynska Ilona. Utolsó, elméletileg is jelentős írásai (Gazdasági szervezet és háború, Bp.: Politzer, 1915^[2], Imperializmus és tartós béke, Bp.: Pallas, 1917, ez utóbbi persze azóta se jelent meg) sose hagyták nyugodni a mester marxista utókorát: ugyanis ezekben a művekben Szabó Ervin a védővámos (protekcionista) politikát (amelyet ma „gazdasági nacionalizmusnak” neveznek, és amely hatalmon van most éppen az Egyesült Államokban) kárhoztatja a militarizmusért és az imperialista háborúért, és ugyanazokból az okokból helyesli a szabadkereskedelmet, mint annak idején Kant. Nem gondolja, hogy az uralkodó osztály veresége az előrelátható összeomlás után anélkül vezethetne el a proletariátus valódi győzelméhez – ami nem lesz, mondja, „a férfiatlan békesség kora” – , hogy az adott politikai keret meg ne változnék, s enélkül a háborúban csak az egyes nemzetállamok materiális és számbeli fölénye érvényesül, ami nem jó alapja semmilyen civilizációnak. Versenynek se igazi, hiszen nem egyenrangú felek között folyik lovagias küzdelem. Milliók pusztulnak a hadigépezet fogaskerekei között, nem hősök, hanem áldozatok.

A gépesített imperialista háborúnak (Materialschlacht) nincs se erkölcsi, se civilizációs nyeresége, köze sincs a régi dicsőséghez, a vitézi erények is eltűnnek. Csak a hanyatlás része, puszta szenvedés.

Azt a hamisságot, azt az uralkodó élethazugságot, amely betöltötte a magyar életet és történelemértést a kiegyezés után, senki nem értette és jellemezte jobban, mint Szekfű Gyula a maga szenvedélyes konzervatív vitairatában^[3], amelyről – kivéve a szakirodalom néhány figyelembe nem vett darabját – igen kevesen emlékeztek meg komolyan.

Szekfű, részletesen okadatolva, azt mutatja ki, hogy miként kerekedett fölül már a reformkorban és 1848-ban az a Kossuth nevével és életmunkájával jellemezhető szónokias és fráziscsépelő, álmodozóan felelőtlen és külföldről másolt liberalizmus, amely szavakban egyre radikálisabb és tettben egyre félénkebb volt, amely kiegyezett a legmaradibb és legönzőbb, legvidékiesebb és leghazafiatlanabb társadalmi csoporttal, a vármegyei dzsentrivel, amelynek minden érdekét és szeszélyét kiszolgálta, miközben egyre fellengzőbben állította az ellenkezőjét.

Szekfű cáfolhatatlanul bebizonyítja, hogy a – számára leglényegesebb – nemzeti célok tekintetében ’48 inkonzisztens volt, röviden: amennyiben a felerészt „idegen” lakossággal benépesített régi Magyarországon fönn akarta tartani a magyar elem (és amint Kossuth számtalanszor megerősítette, a rendi privilégiumok fölszámolása, a közteherviselés [vagyis a nemesek adózása], az általános hivatalképesség és a felekezeti egyenlőség ellenére is: a magyar nemesség) szupremáciáját, annyiban nem szakíthatott Ausztriával mint kiegyensúlyozó tényezővel – illetve ha mindenképpen törekedett a nemzeti/állami függetlenségre, akkor ki kellett volna egyeznie a nemzetiségekkel valaminő föderatív megoldásban. De Kossuth egyiket se tette egészen, ám mindkettőt részben, majd elvitte az országot a teljes szakításig, valósággal rákényszerítve a nemzetiségi mozgalmakat a bécsi udvarral való összefogásra, ami be is következett, s a reménytelen kétfrontos harcban – amelyben Magyarország oly hősiesen küzdött, hogy az orosz hadsereg beavatkozására is szükség volt a leveréséhez – a haza természetesen elbukott. Mondani sem kell, nemcsak a nemzetiségekkel nem törekedett egyezségre Kossuth, hanem a magyar jobbágysággal se, amely ugyan ’49-ben a végveszély láttán ellenállt, de addig csak ímmel-ámmal támogatta az új, liberális magyar államkísérletet, amely mindent ígért, de semmit nem adott.

A történetnek ezt a siralmas, tragikomikus részét a már súlyos beteg Szabó Ervin írta meg.^[4]

A posztumusz ’48-as könyv kíméletlen részletességgel tárja föl, miképpen ígér a pozsonyi magyar nemesi liberalizmus a februári francia forradalom, a bécsi március 14-i (!) forradalom és a pesti utca március 15-éjének meg a parasztfölkelés rémületes álhírének hatására és ijedelmére eget és földet a magyar parasztságnak, és hozza meg nyugati (főleg német liberális, frankfurti) mintára a 12 pont szerint a legnagylelkűbb törvényeket, amelyek végrehajtására végig nem kerül sor. A rendi diétát követő, „szabadon választott” nemzetgyűlés elvont-jogi értelemben fölszabadítja a jobbágyságot, de a jobbágytelkeket csak úgy adja a parasztság tulajdonába, hogy az addigi földbirtokosokat az állam kártalanítja, illetve a jobbágyok is megválthatják a birtokot.

A jobbágyfölszabadítás a parasztok és az állam adósságává változtatja az addigi privilégiumokat, olykor úgy, hogy a kiváltságaikat „önként” föladó nemesek anyagilag még jól is járnak.

A nemzetgyűlés a szabadságharc alatt végig a kártalanításról tárgyal, s nem tud megegyezni, hiszen – amint elkeseredett szónokok ki is mondják – a képviselők majdnem mindegyike érdekelt fél: a parasztokkal szemben ellenérdekelt fél.

Az állam Jelačić („Jellasics”) hadaival küzd, a parasztok nem akarnak beállni a magyar seregbe, ameddig földet nem kapnak, közben a földesurak – különösen Erdélyben – megpróbálják továbbra is az amúgy már tilalmas robotra kényszeríteni a parasztokat. A parasztok az ország jó felében nem magyarok. A parasztforradalom nemzetiségi lázadás formáját ölti. Jelačić földosztást ígér, sok magyar csatlakozik hozzá. Valóságos magyar-román és magyar-szerb háború tör ki. Mindeközben a kártalanítást illetően véghetetlen „vita” folyik a nemzetgyűlésben, törvénymódosító javaslatok százaival, még a Debrecenbe menekült parlamentben is, a teljes katonai összeomlás körülményei között. Kossuth hetenként változtatja az álláspontját.

A magyarországi jobbágyokat végül a Bach-korszakban a császári abszolutizmus szabadítja föl valóságosan. És hiányosan.

Szekfű valahol fanyarul megjegyzi, hogy még „a történelmi materialista Szabó Ervin” is belátja, hogy a legjózanabb és legelmélyültebb ez időben báró Kemény Zsigmond volt (Kossuth „jobboldali” ellenzéke!); ám Szekfűvel ellentétben, Szabó Ervin csak az ún. centralisták (báró Eötvös József csoportja, „a magyar dokrinérek”) politikai terveit, elképzeléseit, bírálatait tartja intellektuálisan és morálisan tarthatónak, akik végül föladták a reménytelennek tetsző küzdelmet az üres és hamis liberalizmussal és az üres és hamis nacionalizmussal. (Szekfű eszménye persze a szintén tragikusan elszigetelt és legyőzött Széchenyi.)

A legradikálisabb, legforradalmibb, szélsőbaloldali marxista Szabó Ervin és a restaurációs, Habsburg-párti, katolikus konzervatív Szekfű Gyula megdöbbentően sok ponton ért egyet, de mindenekelőtt a hazugság, az öncsalás, az illúzió, a frázis iránti utálatuk közös.

A ’48-as legenda – nagyobbik része ma is eleven – a kiontott vér, a hiábavaló hősiesség, a szívfájdalom ellenére a képzeletbeli önprezentáció története, „politikai termék”. A ’48-as, függetlenségi-szabadságharcos liberalizmus/nacionalizmus hivatalosan vallott eszményei (Petőfi jól tudta ezt) idegenek voltak a szabadságharc tetteitől, de negatív módon – a rossz lelkiismeret és a fogyatékos önismeret kínjai folytán – mégis meghatározták a történteket és történendőket.

Még Szabó Ervin talán legjobb ismerője, Litván György^[5] is kitart Révai József – a magyarországi baloldalnak máig sajna titkos mestere és ihletője – mellett, hiába volt ’56-os: az 1930-as évek népfrontja, a fölszabadulás utáni, kezdeti „népi demokrácia” meg 1956 nagyimrista, Petőfi körös „nemzeti kommunizmusa” egyetértett abban, hogy 1848 bírálata – Litván sans gêne használja a „nemzeti nihilizmus”, „nemzeti közömbösség” kifejezéseket Szabó Ervinre, amelyeket az MDF-es és pozsgaysta demokratikus nacionalizmus is Révaitól vett át gondolkodás nélkül; a szélsőjobboldali sajtó ma is használja őket – lehetetlenné tenné a „progresszió” és „a nemzet” frigyét. Lobogónk: Petőfi. (No igen, csak Petőfinek, a bukott képviselőjelöltnek és a forradalmi kormány által megcenzúrázott publicistának kb. az volt a véleménye Kossuthról, mint Szabó Ervinnek, bár a jelek szerint még rosszabb. Széchenyit vagy Batthyányt alighanem honárulónak és ellenforradalmárnak tartotta. A parasztság ügyét csak Táncsics képviselte a nemzetgyűlésben, akin mindenki röhögött. A keserűnek és pesszimistának tartott Szabó Ervin gyönyörű apológiája erről a távolról se tökéletes emberről a könyv egyik legszebb részlete.)

Révai, a magyar (és kelet-európai, Duna-medencei) bolsevizmus legnagyobb ideológusa, aki százszor okosabb volt, mint a követői – s aki bizonyára agyonlövette volna Litvánt 1957-ben, ha teheti – bizony észrevette Szabó Ervin és Szekfű párhuzamát (s én ezt csak akkor észleltem, amikor a párhuzamot magam is megláttam, addig átsiklott rajta a szemem), de neki ez nem volt annyira fontos (hacsak azért nem, hogy illusztrálja: Szabó Ervin – szerinte – „nem volt marxista”).

A tét másutt volt.

A tét a szociáldemokráciával való vitában volt. (Megjegyzendő, hogy a szociáldemokrácia történetileg – mindmáig – a magyarországi baloldal vakfoltja. Akármit mondanak bevezetőül, baloldalnak csak a kommunista pártot tekintik a múltban, és a „demokratikus szocializmus” is csak a kiábrándult, csalódott kommunisták világnézete a történeti irodalomban. Pedig a magyar munkásosztály többsége jó sokáig szocdem volt, és Szabó Ervin nem bolsevik irányban szakított a szociáldemokráciával, ezt Révai jól látta, de az, hogy „polgári” irányban szakított volna: rágalom.)

A szociáldemokrácia – ebben Szabó Ervin, a megalkuvó és reformista MSZDP iránti minden megvetésével együtt, egyetértett Garamival, Kunfival és a többiekkel – azt állította, hogy Kelet-Európában és Magyarországon még nem zajlott le a polgári forradalom, mert ’48 nem volt az. (Szabó Ervin ’48-as könyve – no meg Grünwald, Acsády, Ágoston Péter és furcsa mód Szekfű œuvre-je – ezt egyébként kielégítően bizonyítja.) A feudális Magyarország – ez volt a szociáldemokrácia politikai és történetfilozófiája, ezért (és nem opportunizmusból) volt a Tanácsköztársaság mámoros pillanatai kivételével a szocdem vezetők álláspontja, hogy előbb polgári demokratikus forradalmat kell csinálni, mielőtt a szocialista proletárforradalomnak értelme lenne; és ezért volt aztán a szociáldemokrácia az 1930-as évek népi-urbánus vitájában az „urbánusok”, a kommunisták pedig a „népiek” pártján.

Aztán a szerepek bizonyos mértékig megfordultak: 1945 után a szociáldemokrácia volt a kommunisták „népi kapitalizmusával”, földosztó polgári-paraszti demokratizmusával és népfrontos nacionalizmusával szemben az ortodox marxista és a következetesen antifasiszta baloldali. (Követve bizonyos mértékig azt, amit József Attila képviselt.)

Ezt az egész összefüggésrendszert a feledés átka sújtja.

Evvel párhuzamosan, az 1989 utáni magyar jobboldal elveti vagy elfelejti Szekfű kesernyés konzervatív realizmusát (pedig Szekfű gróf Bethlen István szövetségese volt, megbízható reakciós, irredenta, klerikális és antiszemita, csak hát okos, kíváncsi, eredeti és rugalmas, no meg hát olyan bécsi-aulikus kultúrlabanc). Persze a mai magyar jobboldali történetpropaganda eklektikusan összezagyvál legitimistákat függetlenségiekkel, demokratikus nacionalistákkal, fajvédőkkel, turanistákkal, konzervatívokat fasisztákkal az általános (a baloldalra is jellemző) Nagy Magyar Amnézia jegyében.

Erről a könyvről írta a Bécsi Magyar Újság 1921. szeptember 18-ai számában Polányi Károly^[6]a kor szép – nekem legalábbis szép – forradalmi stílusában:

„Semmit se várni a társadalmi fejlődés automatizmusától, semmit sem bízni a gazdasági tényezők döntésére, bele nem nyugodni az úgynevezett társadalmi adottságokba, hanem az emberiség örök eszmei céljait, amelyek ma mély okokból válhatatlan kapcsolatba kerültek a dolgozó emberek anyagi és erkölcsi érdekeivel, fáradhatatlan, buzgó és hívő eszmei harcosok módjára érzelmi és értelmi eszközökkel szüntelenül, tekintet nélkül a közeli sikerre, jóban-rosszban egyaránt kitartva, minden erőnkből szolgálni – legelsősorban pedig saját életünk erkölcsi példájával tradíciót teremteni a forradalmi idealizmus gyakorlati iskolájának – , ez Szabó Ervin hátrahagyott művének egyik tanulsága a mai nemzedék számára.”