A Portfolion jelent meg egy interjú Dr. Knoll Zsolttal és Dr. Börzsei-Knoll Veronikával, az Emineo magánklinika alapítóival, akik a kimerítő és részletes interjúban akarva-akaratlanul tisztázták, miért igazságtalan a magánegészségügyi rendszer léte, és miért káros a társadalom számára egy ilyen rendszer.

Ennek a rendszernek a lényege hogy aki rendelkezik megfelelő mennyiségű anyagi forrással, az elvileg jobb ellátást kap gyorsabban, mint amihez az állami egészségügyi rendszerben hozzájutna – így bár az állami rendszerben is létezik paraszolvencia és társadalmi megkülönböztetés ami a jobbmódúak és magasabb presztízsű csoportok ellátásának színvonalát javíthatja, a kettős egészségügyi rendszerben a gazdagok ellátását leválasztják a mindenki által elérhető állami rendszerről.

Bár az interjú hemzseg az aggályos részletektől, itt csupán néhányat fogok elemezni. Az 1400 négyzetméteren működő mozgásszervi panaszokra specializálódott kórház javarészt kétágyas, részben egyágyas szobákkal van berendezve, külön fürdőszobákkal és terasszal – ezt az állami rendszerben ritkán tapasztalni.

Emellett a cég 202 millió forintos kutatás-fejlesztési támogatást kapott egy új, minimál invazív műtéti eljárás kifejlesztésére.

Ezen eljárás alkalmazása mellett míg az állami egészségügyi rendszerben a hasonló problémával kezelt betegek lábadozási ideje több hét, a magánklinikán műtött páciensek néhány nap alatt felgyógyulnak és újra munkába tudnak állni, miközben kevesebb szenvedéssel jár maga a gyógyulási folyamat.

Vagyis az állami pénzen kifejlesztett eljárást magán betegellátásban alkalmazzák, így csak azok tudnak hozzáférni, akik eleve jómódúbbak

– ez pedig az életkörülményeiken és a jólétükön, esélyeiken tovább javít szerencsétlenebb sorsú honfitársaikéhoz képest.

Az interjúban elbüszkélkednek a ténnyel, hogy – miközben az állami egészségügyben évek óta krónikus orvoshiány van és egyre több az egyre nehezebben betölthető üres állás – a tíz kórteremre, két műtőre és a járóbeteg rendelésre az Emineonál negyven fős személyzet mellé negyven fős megbízásos orvosgárda áll rendelkezésre.

Miközben az állam elképesztő keveset költ az egészségügyre és az állami orvosi fizetések alacsonyak, illetve nem nőnek megfelelő mértékben, a magánszolgáltatónál dolgozó orvosok Dr. Knoll állítása szerint

„olyan honoráriumot kapnak, amelyre, ha csak cégtulajdonos lennék, azt mondanám, több mint piacképes. Hosszú távon azonban csak így tud működni ez a gépezet, végülis az orvos az, aki a felelősséget viseli. Ugyanez igaz a többi alkalmazottra is. Akkor tudjuk őket megtartani, folyamatosan motiválni, legyenek kedvesek és előzékenyek, ha piacképes fizetést és kulturált munkakörülményeket kapnak.”

Ez nyilvánvalóan igaz, és nyilvánvalóan motiváló lehet az orvostársadalom egy része számára, akik így inkább a magánegészségügyben próbálnak szerencsét – és bár jelen példa esetében magánkórházról van szó, a magán- és állami rendeléssel eltöltött órák sok orvos számára nehezen elválaszthatók, hisz sokan állami infrastruktúrát használnak magánrendeléseik idején.

Dr. Börzsei-Knoll kifejti továbbá, hogy habár a tavalyi hétszáz műtétjük egyharmadát vidékieken végezték, többek között mivel a vidék „árérzékenyebb” mint Budapest, nem terveznek vidéki kapacitásbővítést. Az árérzékenység egyébként a magyar lakosság jelentős részét érinti, tekintve hogy az interjú alapján a betegek 75-80 százaléka készpénzzel fizet, a fennmaradók fele-fele arányban egészségpénztárból illetve magánbiztosításból fedezik a költségeket – a beavatkozások árait  és a magyar lakosság egy főre eső éves kiadásait valamint jövedelmeit összevetve a páciensek köre a társadalom igen szűk rétegére (minden bizonnyal kevesebb, mint a felső tíz százalékra) korlátozódhat.

Az, hogy a magánegészségügyi szolgáltatás csupán a társadalom elenyésző része számára elérhető, jól példázza hogy még az állami egészségügyben felírt gyógyszerek megvásárlása is gondot jelent a lakosság nagy része számára.

Az interjúban elhangzik, hogy Knoll szerint elképzelhető hogy

„az egészségügy szétválik szegények és gazdagok egészségügyévé, amelyben csak utóbbiaknak lesz elérhető a privát szolgáltatás.”

Dr. Knoll aggodalma jogos, azonban a jövő idő felveti a kérdést, hogy ki szokott-e mozdulni a rendelőjéből – tekintve hogy a magyar társadalom jelentős része jelenleg sem fér hozzá a privát egészségügyhöz, emellett annak fundamentális lényege, hogy a tőkés társadalmi rendben privilegizált anyagi helyzetben lévők egy köre fér hozzá.

Miközben Magyarországon a szegénység egészségügyi kockázat, a kormánynak nem a magánegészségügyi rendszert kellene erősítenie és támogatnia, nem kétlépcsős, fizetős egészségügyi szolgáltatások bevezetésén kellene dolgoznia, hanem azon hogy felszámolja az egyenlőtlenségeket még inkább növelő magánegészségügyet, hogy ne kelljen a hálapénz intézményéhez folyamodni a kórházakban mert normálisak a fizetések, hogy a modern technológiákat a tömegek élvezzék ne pedig a rajtuk hízó elit, és az a pénz amit a tehetősek jelenleg a magánegészségügyben hagynak, az állami újraelosztási rendszerben mindenki érdekét szolgálja, ne csak egy szűk csoportét.

De sajnos eddig erre a kormányra nem ez a szemlélet volt a jellemző.