Az újonnan bevezetésre kerülő állami korlátozások legitimációs kísérletei során a múltbeli állami erőszak ignorálása, megszépítő tárgyalása vagy egyenesen letagadása rendszerint kiemelt szerepet játszik. Amennyiben ugyanis a múlt kritikai-racionális megközelítését helyettesíti az elvtelen történeti apologetika, a kortárs állami gyakorlatok megalapozott kritikájának tere is szűkülni fog.
Ha egy társadalom tagjai nem tudnak reális képet kialakítani államuk történetének sötétebb oldalairól (és ilyen oldalak bizony minden állam történetében íródtak), kevésbé fogják a jelenlegi korlátozások veszélyeit felismerni, illetve e veszélyek forrásait nem fogják tudni időben beazonosítani.
Történelmünkkel kapcsolatos diskurzusaink tehát közvetlen összefüggésben vannak politikai kultúránk minőségével, jogtudatosságunkkal, jövőképünkkel.
Amint annak az államilag működtetett VERITAS Történetkutató Intézet vezetője, Szakály Sándor a közelmúltban ismét tanúbizonyságát adta, a magyarországi zsidóellenes népirtás és azon belül Horthy Miklós szerepével kapcsolatos – amúgy szemlátomást radikalizálódó – hivatalos jobbos közbeszéd az okokat és következményeiket továbbra is szeretné hermetikusan különválasztani. Sőt, Szakály a kormányzó emlékezetét direkte ápolni kívánó megnyilatkozása szerint Horthy kormányzósága idején jogkorlátozásnál több nem is történt. Százezrek a magyar vezetőség alatt álló államapparátus tevékeny részvételével végrehajtott módszeres megöletése, a népirtásban való sokrétű bűnrészesség eszerint állítólag még csak jogfosztásnak se minősül.
A múlt megszépítő tárgyalása itt bizony közvetlenül a múlt alaptényeinek letagadásába torkollik.
Köztudomású, hogy az antiszemiták által zsidónak bélyegzett magyar állampolgárok gazdasági, politikai és kulturális szerepvállalását 1944 előtt törvények és rendeletek tömege korlátozta. Amint azt többek között Kádár Gábor és Vági Zoltán vagy Ungváry Krisztián kutatásaiból részletesen tudhatjuk, százezrek életlehetőségeinek diszkriminatív korlátozása során a magyar állami vezetés legális eszközöket – értsd: a legalizált diszkrimináció eszközét – preferált(a), állami alkalmazottak sora ugyanakkor illegális módszereket is felhasznált és számos társadalmi szereplő még tovább radikalizálta az antiszemita politikát.
Míg 1944-ig a társadalomból állami kezdeményezésre egyre inkább kirekesztett magyar zsidók többsége még életben volt, a magyar állami intézmények zsidóüldöző politikájának következtében már 1944 előtt tízezrek haltak erőszakos halált: gondoljunk csak az 1941-es kőrösmezői deportálásokra, az 1942-es bácskai hideg napokra vagy a keleti fronton elkövetett (újonnan végre részletesebben is tárgyalt) bűntettekre. Az 1941-ben kezdődő, ekkor tehát már zajló holokauszt kontextusában érdemes megemlíteni, hogy a magyar zsidók többségének – számos más ország zsidó közösségével ellentétben – sikerült még átvészelnie az 1942-es és 1943-as évet, de csakis akkor, ha eközben azt is megfelelően hangsúlyozzuk, hogy már 1944, tehát a német megszállás előtt is tömeges erőszakra került sor ellenük.
1944 márciusára a magyar állam és társadalom már a népirtás számos előfeltételét létrehozta. Máskülönben 1944 tavaszán és nyarán nem kerülhetett volna sor mintegy 437 000 honfitársunk villámsebes deportálására. Korántsem mellékes módon Horthy ekkor még rendelkezett kormányzói hatalmának jelentős, sőt alighanem perdöntő részével – elvégre július elején, fatális késéssel, de mégiscsak képes volt leállítani a deportálásokat. A deportáltak döntő többségére a kegyetlen halál várt; sorsuk az elkövetők fertelmes szándéka szerint hirtelen sorstalanságba fordult.
Röviden: a zsidóellenes korlátozásokat jogfosztás és erőszak, majd népirtás követte. Horthy kormányzósága alatt az antiszemita indíttatású jogi korlátozásokat már 1944 előtt erőszakhullám követte (ez a nyílt zsidóüldözés 1941-ben megkezdődő fázisa, mely fázis sok tekintetben a náci Németország 1938-39-es radikalizációjára emlékeztet), majd 1944-ben – az európai holokauszt egyik legnagyobb és leghírhedtebb fejezeteként – átfogó, százezrek életébe kerülő tömeges népirtás.
Ergo Szakálynak igaza van abban, hogy a jogkorlátozást és a teljes jogfosztást érdemes megkülönböztetnünk. Azt ellenben valamiért már nem tisztázta, hogy ilyesfajta distinkciókkal pont azért érdemes élnünk, hogy beláthassuk: történelmi léptékkel mérve előbbi épp hogy csak megelőzte az utóbbit. Egyetértek Szakállyal abban is, hogy – az első világháborút közvetlenül követő erőszakhullám minimum vázolása után – elsőként a jogkorlátozásokról érdemes szót ejtenünk. Mire utalhat azonban valakinek azon igyekezete, hogy a Horthy-korszak tárgyalását még 2018-ban is 1938-ban vagy legkésőbb 1940 körül szeretné berekeszteni, mesterségesen leválasztva azokról a későbbi, 1944 őszéig szintén Horthy kormányzósága alatt eltelt éveket?
Az állami vezetőség 1944 októberéig – még a márciusi német megszálláson át is – fennálló erős folytonosságával való szembenézést komoly történész nem úszhatja meg. Érdemes e ponton felidéznünk, hogy a náci Németország vezető kutatói a háború után még évtizedekig leginkább az 1939 előtti éveket vizsgálták. A hangsúly csak az elmúlt mintegy három évtized során tevődött át egyre inkább a háborús évekre és a rezsim 1939-et követő egyedi radikalizálódására.
Horthy Magyarországának politikáját messzemenőkig azonosítani a náci Németországéval éppoly hamis egyszerűsítés lenne, mint a két rezsim gyakorlatai közti párhuzamok teljes tagadása.
A Horthy-korszak tárgyalásának egyik központi kérdése szintén a háborús évekbeli radikalizálódás, melynek Magyarország esetében is a zsidóellenesség az egyik, sőt alighanem a legfőbb mércéje. E folyamat tárgyalását a történész szakma jelentős része azonban szemlátomást továbbra is halasztgatni próbálja. A korszak számos kutatója, ha tisztában is van a népirtásba torkolló politika okaival és – Szakállyal ellentétben – az eszkaláció fázisainak helyes megnevezésére is képes, a következmények megfestését szemlátomást mégis inkább hanyagolja. Fontos adalék e téren, hogy néhány éve még a széles körben elismert és többek közt épp alaposságáról híres Romsics Ignác is a Horthy-kor sikerességét a második világháború előtti évekre korlátozva próbálta osztályozni. Eközben – ellentétben szomszédainkal, Szlovákiával, Horvátországgal vagy Romániával, mely államok szintén részfelelősséggel tartoznak az európai zsidóellenes népirtásért, de ahol a háborús évekre új rezsimek kerültek hatalomra – Magyarországon épp a rezsim folytonosságát, illetve a folytonosság örve alatti radikalizálódását lenne érdemes tárgyalnunk.
A fentebbiekkel nem kívánjuk a kormányzót „démonizálni” vagy bármilyen egyéb irracionális magyarázatot nyújtani viselkedésére. Nem állítjuk, hogy Horthy volt a korszak legvadabb antiszemitája és azt sem, hogy a magyar holokauszt legfőbb felelőse lenne. Azt azonban határozottan állítjuk, hogy az iménti – nyilvánvalóan defenzív – kijelentések
csakis akkor képezhetik részét egy kiegyensúlyozott értékelésnek, ha a kormányzó zsidóellenes radikalizálódást megengedő antiszemitizmusa és a magyar holokauszt népirtásáért viselt részfelelőssége is hangsúlyozásra kerül.
Ez lenne a minimálisan elvárható, hogy Horthy szerepének megszépítő és gyáva tárgyalása ne torkolljon a múlt lényeges részeinek nyíltszíni tagadásába – és ne táplálhasson a jelenlegi korlátozások veszélyeivel kapcsolatban se megszépítő illúziókat.
