Az égvilágon semmi bajom sincs Antal Emese dietetikussal. Végzi a dolgát, elárulja, ha kérdezik, hogy nincs rendben az, hogy a magyar gyerekek 25 százaléka éhesen indul el reggel az iskolába. Antal Emesének dietetikusként nem dolga az, hogy ezt társadalmi/politikai kontextusba tegye, minthogy nem dolga az se feltétlenül, hogy üvöltve sírjon, amikor ennek okairól kérdezik őfelsége egyes számú tévéjében.

Az esetleg a szerkesztő dolga lenne, hogy felismerje: ma Magyarországon, ha gyermekek étkezési szokásait említjük, akkor ne adj’ isten érdemes lenne a szülők gondatlanságának ismételgetése, az elszegényedő társadalom küszködő tagjainak folyamatos megszégyenítése helyett olyan bagatell kontextusokat vizsgálni, hogy például az UNICEF 2017-es jelentése szerint 41 fejlett országból Magyarország a 31. helyen áll a gyermekek kiszolgáltatottsága szempontjából. Hogy még a KSH adatai szerint is a 7 év alatti gyermekek 42,2 százaléka él szegénységben Magyarországon.

És nem, nem elsősorban azért, mert a apu és anyu reggelente túl elfoglaltak azzal, hogy pezsivel töltsék fel a jacuzzit, miközben Mága Zoltán magánkoncertet ad nekik, és ezért leszarják, hogy nincs a gyerek „teljes kiőrlésű gabonából készült szendvicsében” „hús, húskrém, sonka, tojás és zöldség”, valamint „ezek mellett még gyümölcs vagy joghurt”.

Hanem mert esetleg nincs pénz ennivalóra. És ez előfordulhat, hogy a kormány (és az előző kormányok) katasztrofális szociálpolitikájának, valamint kizsákmányoló gazdasági rendszerünk egyenes következménye.

De jelenleg a dietetikusi jelzések és az ENSZ-től származó figyelmeztetések mellé a kormány annyit képes tenni, hogy „nincs gyermekéhezés, mert ha nincs mit enni, akkor lopnak”, vagy azt, hogy mindenkinek van lehetősége arra, hogy pénzért magántanárt béreljen a gyereknek.

De persze, igen, szerintem is fontos (és egyre fontosabb) a „napközbeni folyamatos folyadékbevitel”.