Mint ahogy arról már korábban is írtunk, szeptember 9-én választásokat tartanak Svédországban. A skandináv ország lakói dönthetnek a 349 fős parlament, a Riksdag összetételéről, illetve az önkormányzati választásokat is ezzel egy időben tartják.

Svédországról az embernek elsősorban az ikeás húsgolyók, a Volvo, a Spotify és a zsenialitásából hosszú évtizedek után sem vesztő ABBA jut eszébe, és nem az Európa-szerte befolyásos, nagyhatalmú politikusok, így ez a választás normális esetben csak igen csekély médiafigyelemre tehetne szert itthon.

Ám a svéd közélet aktuális eseményeit mindkét oldal felhasználhatja a saját igazának bizonyítására: a szélsőjobboldali Svédországi Demokraták (SD) várható megerősödése és a jelenleg kormányon lévő Szociáldemokrata Párt valószínűsíthető történelmi mélypontja egyaránt lehet annak a bizonyítéka, hogy a radikális populizmus legyőzte és tönkretette a toleráns és sokszínű Európát, illetve annak is, hogy az embereknek elegük lett a megszokott életüket fenekestül felforgató multikultiból, és most változást akarnak.

Hogy a két álláspont között hol van az igazság, az egyrészt nézőpont kérdése, másrészt a válasz nem fekete-fehér.

Svédország szinte minden gazdasági-társadalmi fejlettséget vizsgáló felmérés szerint a világ vezető országai közé tartozik. A gazdaság erős, az emberek jól élnek és kicsik a vagyoni egyenlőtlenségek. A politikai rendszer stabil, a választási rendszer igazságos és demokratikus, illetve az egymással szemben álló pártok nem ellenségként tekintenek a másikra – magyar szemmel nézve elképzelhetetlen, hogy egy kormány úgy is képes irányítani az országot, hogy nincsen többsége a parlamentben, tehát technikailag bármikor megbuktathatnák.

A skandináv jóléti modellnek hála az állampolgárok létbiztonságban élhetik a mindennapjaikat, és ahelyett, hogy idős szüleik gondozásának, gyermekük iskoláztatásának költségein szoronganának, nyugodtan dolgozhatnak és vehetik ki a saját részüket a svéd társadalom építéséből.

Ennek a már-már paradicsomi létezésnek saját neve is van: Folkhemmet, vagyis a „nép otthona”. Ezzel a kifejezéssel illetik az 1932 és 1976 közötti időszakot is, amikor a szociáldemokraták megszakítás nélkül vezették az országot – ez Olof Palme és a ma ismert Svédország létrejöttének a kora. Ebben az időben épült ki az a rendszer, amely mintegy átmenetként a kapitalizmus és a szocializmus között, jólétet biztosít az állampolgároknak, és amely olyan sikeressé teszi az északi országot. A Folkhemmet a társadalmat egy nagy családként képzeli el: mindenkinek megvan a saját feladata, amiért cserébe támogatást várhat a család többi tagjától. Ez az elképzelés nagyban hozzájárult a svédekre annyira jellemző összetartozás-érzet és szolidaritás megerősödéséhez.

Bár a skandináv modell a maga nemében egyedülálló, nem csak a Norvégiát, Izlandot, Svédországot, Finnországot és Dániát magába foglaló régióban alakultak ki ilyen magas szintű létbiztonságot megteremtő társadalmi-politikai berendezkedések.

A második világháború pusztítását követően az amerikai kontinens szerencsésebb felétől Ausztriáig sorra vezettek be olyan intézkedéseket, amelyek megteremtették a jóléti államot ezekben az országokban. Általánossá vált az állami egészségbiztosítás, az ingyenes oktatás és a bőkezű szociális ellátások. Nyugat-Európában a prosperáló gazdaság és az erős szakszervezeti kultúra miatt azok az emberek is megéltek a fizetésükből, akik a munkaerőpiaci változásoknak leginkább kitett ipari szektorban dolgoztak, és úgy alapíthattak családot, hogy nem kellett attól félniük, hogy a gyerekeinek náluk rosszabb életük lesz.

Az embereknek nem volt okuk panaszra és a politikusok között általános konszenzus uralkodott abban a tekintetben, hogy a főbb irányvonalakat változtatás nélkül meg kell őrizni.

Ám ez a status quót garantáló konszenzus jó ideje elkezdett  megbomlani.

Az elmúlt években rendszeresen lehettünk tanúi olyan politikai formációk megerősödésének, amelyek alapjaiban kérdőjelezik meg az országukat jellemző politikai berendezkedést. A francia Nemzeti Front, a holland és osztrák Szabadságpárt, a Dán Néppárt vagy éppen a Svéd Demokraták egymáshoz nagyon hasonlóan festik le a nyugat-európai országokat: mindnyájan úgy tekintenek a hazájukra, mint egy kudarcos, működésképtelen helyre, melynek nagy múltját tönkretette a bevándorlás és az erőltetett multikulturalizmus. Az általuk vízionált anarchiára, iszlamizációra és elharapódzó erőszakra csak a rendpárti intézkedések és dicső múlthoz való visszatérés és az etnikai alapú kirekesztés nyújthat megoldást.

Az ember akár gondolkodás nélkül kész lenne elfogadni ezeket a megoldási javaslatokat, ha nem jutna eszébe, hogy ezek a politikusok a világ leggazdagabb, legdemokratikusabb, legfejlettebb társadalmaiban vizionálják a kénköves poklot.

Innen nézve teljesen érthetetlen, hogy Dániában – amely szemben a trumpista Fox News csatorna „mélyreható és tűpontos” elemzésével a világ egyik legjobban működő országa – miért a bevándorlókat és a külföldi diákokat előszeretettel támadó Dán Néppárt lett a második helyezett a legutóbbi, 2015-ös választásokon, megelőzve a jelenleg kormányon lévő jobboldali-liberális Venstre-t. Az is felfoghatatlannak tűnhet, hogy Svédországban, ahol a baloldali kormányzás (ahogy a fent említett példákból is kitűnhet) alapvetően jót tett az országnak, miért számít mindenki a Szociáldemokrata Párt történelmi vereségére.

Ugyanakkor ha megvizsgáljuk, hogyan működnek ezek a kívülről nézve tökéletes társadalmak, világossá válik, hogy a rohamos technikai fejlődés, a vagyoni bizonytalanság és a sosem látott mértéket öltő globalizáció korában miért dönt úgy sok dán, svéd, osztrák és francia, hogy a szélsőjobbot támogatja.

A radikális jobboldal megerősödésének egyik legfőbb és legkézenfekvőbb oka a 2015-ben tetőződő menekültválság. Ez a folyamat jelentősen megosztotta Európát: volt aki háttérhatalmak generálta tömeges népvándorlást látott a menekültek érkezésében, mások pedig az európai szolidaritás eszméjére hivatkozva igyekeztek humanitáriánus segítséget nyújtani az újonnan érkezőknek.

És bár a magyar kormány közép-európai társaival együtt igyekezett azzal riogatni a régióban élőket, hogy vérengző migránshordák hatalmas számban fogják megvetni a lábukat Magyarországon, Szlovákiában vagy Lengyelországban, a menekültek elsősorban azokba a fejlett államokba (Németország, Svédország, Ausztria , stb.) igyekeztek eljutni, ahol stabil gazdasági helyzet, és jól működő szociális védőháló várta őket.

És bár a jobboldali média igyekszik tendenciózusan felnagyítani az egyedi eseteket, az tény és való, hogy ezeknek az új embereknek az érkezése közel sem volt zökkenőmentes: sok helyen erőszakos cselekmények rázták meg az országokat, és erősödött a bevándorló hátterű emberek szegregáltsága és kiszorítottsága a társadalomból.

Ez kifejezetten furcsának és sokkolónak tűnik annak fényében, hogy a józan ész azt diktálja, hogy ezeknek az országoknak a bőkezű szociális ellátórendszere, a nyitottságra és a bizalomra épülő társadalmi berendezkedése egyenes út a sikeres integrációhoz.

Svédországban és Dániában rettentő alacsonyak a vagyoni különbségek, az emberek általános jólétben élik a mindennapjaikat. Mégis, Malmö, Koppenhága és Aarhus egyes városrészeiben tömegében élnek olyan nem-európai hátterű emberek, akiknek mindennapjait a szegregáció, a kilátástalanság, a szegénység és a bűnözés határozza meg.

Ezek a helyeken az élet skandináv mércével olyan, mint Budapest vagy Észak-Kelet-Magyarország hátrányosabb helyzetű térségeiben.

De mi lehet az oka az ilyen fokú kilátástalanságnak és perifériára szorultságnak olyan országokban, amelyek alapvetően jól működnek?

Közkedvelt frázis, hogy a bevándorlók amellett hogy nem dolgoznak – miközben elveszik a munkahelyeket – képtelenek elsajátítani a társadalom legalapvetőbb normáit és görcsösen ragaszkodnak a saját „törzsi” kultúrájukhoz. Ez az állítás egy drasztikus leegyszerűsítése a különböző kultúrák együttélésének lehetőségeiről és nehézségeiről szóló diskurzusnak, ugyanakkor sokkal jobban mutat egy óriásplakáton, mint a témában jártas társadalomtudósok értekezései.

Ám ha arra akarunk rájönni, hogy az egyébként minden téren sikeres nyugati országok miért vallottak kudarcot egyes csoportok integrációjában, akkor valóban érdemes lehet a különböző kultúrák felől megközelíteni a dolgot – csak nem úgy, ahogy azt szélsőjobb teszi.

A gazdasági-politikai berendezkedés, ami a skandináv (illetve tágabb értelemben a nyugati) országokra jellemző, minden aspektusában befolyásolja az ottani életet. A születéstől kezdve az iskolán át egészen a munkahelyig mindenhol visszaköszön az a hozzáállás, ami nem kis részben a jóléti államnak a hozadéka. Ez elsőre erőltetett belemagyarázásnak is tűnhet, de az könnyen belátható, hogy ha az ember egy olyan környezetben él, ahol biztosítva van a jóléte és a boldogulása, akkor máshogy fog szocializálódni, mintha mindenért meg kéne küzdenie. A skandináv gyerekek elsajátítják azt a viselkedésmódot a szüleiktől, amit a társadalom elvár tőlük. És mivel ezekben az országokban mindenkinek azonos lehetőségei vannak az oktatáshoz, a kultúrához és az egyéb társadalmi javakhoz, ezért ezeket az elvárt normákat mindenkinek azonos lehetősége van megtanulni. A dánok körében annyira nagy a bizalom embertársaik felé, hogy simán leparkolják a biciklijüket anélkül, hogy kiláncolnák őket, napközben nem húzzák be a függönyt, mert az a titkolódzás jele.

Ez a fajta bizalom csak azért alakulhatott ki, mert az emberek biztosak abban, hogy a környezetükben mindenki majdnem pontosan úgy szocializálódott, mint ők. Nyitottak, mivel tudják, hogy mire számítsanak egy másik skandináv embertől, aki hozzájuk hasonlóan igyekszik betartani a társadalom összes írott és íratlan szabályát.

Ugyanakkor az elmúlt évek eseményei megmutatták, hogy amennyire jó ez a jóléti rendszer a belső egyenlőtlenségek megszüntetésére, annyira hatástalan az újonnan érkező emberek integrálásában.

Svédországban például hiába csökkent jelentősen a bevándorlók körében a munkanélküliségi ráta az elmúlt években, a maga 16 százalékával még így is sokkal magasabb szinten áll, mint a Svédországban születettek között mért 4,9 százalék. És amellett, hogy ezt a különbséget néhány egyedi esetben valóban indokolhatja az, hogy egyes bevándorlók nem hajlandók dolgozni és inkább az állami juttatásokból tartják fenn magukat, az esetek nagy részében inkább az alacsonyabb iskolai végzettség és az előítéletek játszanak döntő szerepet a magasabb munkanélküliségi ráta kialakulásában.

Az előítéletek nagyrészt abból fakadnak, hogy a svédek a fentebb említett okok miatt hozzászoktak ahhoz, hogy mit várjanak az őket körülvevő emberektől, akik születésük pillanatától fogva elkezdtek integrálódni a svéd társadalomba.

Ám az olyan emberek, akik szegénység, üldözés és kilátástalanság miatt menekültek Svédországba, teljesen más életutat jártak be, máshogy szocializálódtak.

Így amikor megérkeznek Svédországba, hirtelen kell bepótolniuk minden egyes olyan dolgot, amit az ott született emberek már úgymond az anyatejjel szívtak magukba.

Ez alapvetően egy teljesen normális jelenség és azt is mondhatnánk, hogy a bevándorlóknak a feladata minél gyorsabban elsajátítani ezeket a viselkedési mintákat, hiszen „ők voltak azok, akik be akartak jönni az országba”. De az korántsem mindegy, hogy az integrálódni kívánó csoportok milyen reakciókra számíthatnak a társadalom többi tagjától. És mivel a nyugati országok lakói tisztában vannak saját jó helyzetükkel, alapvetően szkeptikusan fordulnak azokhoz, akik tőlük merőben más fejlettségű és szokáskultúrájú térségekből érkeznek. Úgy vélik, ezek az emberek veszélyt jelenthetnek az ő jól működő társadalmukra. Ez az érzés különösen felerősödhet akkor, amikor a nyugati világban sok helyen eltűnni látszik az évtizedek óta működő jóléti állam, nőnek a vagyoni különbségek és Európa tengernyi problémával küzd.

Ezért erősödtek meg azok a szélsőjobboldali pártok, akik a régi világ, az etnikailag és kulturálisan homogén Európa stabilitását igyekeznek visszahozni. Szerintük a nyugati jóléti rendszerre leselkedő legnagyobb veszélyt a más vallású, bőrszínű és kultúrájú emberek jelentik és ha tőlük sikerül megszabadulni, akkor ezek a társadalmak továbbra is megmaradhatnak a béke szigeteinek az egyre hullámzóbb és zavarosabb világ térképén. Ám ha kudarcot vallanak, akkor a multikulti őket is ugyanúgy maguk alá temeti.

Ez a leegyszerűsítő világmegfejtés leginkább azok körében népszerű, akik a leginkább kitettek a társadalmi változásoknak: a szegényeknek, a kevésbé iskolázottaknak és azoknak, akiknek a munkahelye nagyobb eséllyel szűnik meg a globalizáció és a technikai fejlődés miatt. Ezek a csoportok korábban évtizedekig a baloldalt támogatták, de az elmúlt időszakban a populista szélsőjobb volt az, amely sikeresen szólította meg őket, nem kis részben azért, mert a baloldali pártok a legtöbb esetben elfordultak korábbi szavazóbázisuktól. És ahogy erősödik a szélsőjobb Nyugat-Európában, úgy születnek sorra azok a törvények, amelyeknek a célja elsősorban a más kultúrájú csoportok elleni látványos fellépés: ilyen például a hagyományos muszlim viselet, a burka betiltása.

Ezek az intézkedések mesterségesen akarják megszünteti azokat a kulturális különbségeket, amik egyes politikusok szerint éket vernek a bevándorlók és az Európában születettek közé – úgy vélekednek, hogy ha szankcionálják egy ruhadarab viseletét, akkor a muszlim nők majd úgy fognak öltözködni, mint a helyiek, ami majd elősegíti az integrációt.

Ám inkább azon kéne elgondolkodni, hogy sok nem-európai ember miért kötődik néha még több évtized itt töltött idő után is inkább ahhoz a kultúrkörhöz, amiben született.

Valószínűleg ha ezek az emberek is teljes jogú tagjai lehetnének a nyugati társadalmaknak, akkor nem ragaszkodnának továbbra is ahhoz az élethez, ami elől Európába menekültek. Ha a politikusok a könnyű népszerűségszerzés helyett azt tartanák fontosnak, hogy mérséklődjenek ezek a kulturális különbözőségek, akkor ilyen intézkedések helyett a valódi integrációért küzdenének. Ehhez a mainál is több energiát kéne fordítani az oktatásra, és nem csak anyagilag kéne támogatniuk a nem-európai hátterű bevándorlókat: abban is segíteniük kéne nekik, hogy megértsék, hogyan működik a svéd, dán osztrák vagy francia társadalom, mik azok a szokások, amik itt bevettnek számítanak és meg kéne értetni velük, hogy mik az előnyei annak, ha betartják őket.

Erre persze lehet azt mondani, hogy nem lehet úgy kezelni a menekülteket mintha óvodások lennének, akiknek mindent el kell magyarázni. De ennek a hozáállásnak nem is ez lenne a célja, illetve nem is az, hogy a bevándorlókat örök életükre a gondoskodó államhoz láncoljuk, hanem az, hogy pontos képet kaphassanak arról, mitől mások ezek a társadalmak az övéiknél, és mit kell tenniük azért, hogy sikeresen beilleszkedjenek. Ettől persze a rasszizmus és a nélkülözés nem fog automatikusan megszűnni, de így sokkal sikeresebben lehetne küzdeni azon jelenségek ellen, amik pokollá teszik azoknak az életét, akik egy jobb élet reményében jönnek Európába.

Szeptember 9-én a svédek dönthetnek arról, hogy a nagy családjuk, a Folkhemmet hajlandó-e minden családtagot egyenlő odafigyeléssel és törődéssel kezelni. Ha a kirekesztés és a bezárkózás felülkerekedik, akkor a ma ismert Svédország drasztikus változásokon fog keresztülmenni. Amik bár elfedhetnek néhány problémát, de hosszútávon megbontják annak a nagy családnak a szerkezetét, ami évtizedek kemény munkájának hála a világ egyik legjobb helyévé tette Svédországot.

(nyitókép: Flickr / Kjell Eson)