A múlt héten jelent meg a hír, hogy októberben az EMMI pontosítani akarja az abortusz szabályozását. Dúró Dóra, a Jobbik volt képviselője, jelenleg a Mi Hazánk Mozgalom nevű új párt tagja, rögtön be is nyújtott egy határozati javaslatot arról, hogy terhességet csak akkor lehessen megszakítani, ha a terhes nő meghallgatta a magzat szívhangját. Ezek a hírek olyan szempontból talán nem túl meglepőek, hogy az abortuszt mint „nemzeti kérdést”, időről időre előveszik a jobboldali pártok, elsősorban nemzethalált vizionálva. Egy esetleges szigorításnak – és lássuk be, enyhítés nem várható – komoly következményei lehetnek, és nem csak a nőkre nézve.
Kásler Miklós, emberi erőforrás miniszter például egyenesen az abortuszt tette felelőssé a népességfogyásért, ami nem csak azért elképesztő gondolat, mert a számadatok nem támasztják alá, hanem azért is, mert fel sem merül a miniszterben, hogy itt nem emberek, hanem terhességek számáról van szó. Terhességekről, amik nem függetlenek a nők testétől, és azon joguktól, hogy rendelkezzenek fölötte. Ez jellemző általában a kormány és a jobboldali pártok kommunikációjára is: a tét mindig a nemzet, a magzat ennek a nemzettestnek a része, és mindezzel le is van „rendezve” az az aprócska részlet, hogy magzatok nők testében jönnek létre.
A nők terhesek a gyerekkel, ők szülik meg, táplálják, ők maradnak otthon évekig, ők élik át a szeparációs szorongást, ők küzdenek meg sok esetben a szülés utáni poszttraumás stresszel (hála az abszolút nem bababarát és nem nőközpontú ellátásnak), a terhesség utáni depresszióval. Ők esnek ki a fizetett munkából, ők végzik el a házimunkát a gyerek(ek) és később a munka mellett. Éjszakáznak, ha beteg a gyerek, táppénzre mennek, amit nem néz jó szemmel a munkáltató. Ezek még csak az egészséges gyerekekre vonatkoznak, de hol van még a vége a felsorolásnak, ha a baba valamilyen tartós betegséggel születik? Mivel nem kívánt terhességekről van szó, hozzávehetjük még azt is, hogy a nőre hárul minden anyagi és fizikai teher, hiszen tartásdíjat sem kikényszeríteni, sem behajtatni nem egyszerű. Ráadásul ez az esetek többségében a töredékét sem fedezi a költségeknek, amik egy gyerekkel járnak.
Itt most nem arról van szó, hogy a gyerek, ha már nem tervezett, mindenképp teher, nem pedig öröm, vagy hogy a fent felsoroltak nem okozhatnak egy anyának örömöt.
A lényeg itt az, hogy egy nők testéről szóló törvénynek a hatását (terhesség nincs terhes nő nélkül) abból a kiindulópontból kell vizsgálni, hogy milyen következményei lehetnek a nő életére, jólétére nézve. Ha az állam bármiféle intézményi szigorítást vezet be a terhességmegszakítással kapcsolatban, az a fent felsorolt anyagi, érzelmi és fizikai terhek elvégzésére kényszerít nőket.
Lesznek olyan nők, akik ezeket a terheket bírni fogják, és lesznek, akik nem. Mivel a kormány hosszú évek óta nem emelt a családi pótlékon, nem támogatja az alacsony jövedelmű családok lakhatását, nem tesz semmit a gyermekszegénység csökkentésére, a gyerekek egy része állami gondozásba fog kerülni – vagy azért, mert nem tudják vállalni a nevelését, vagy mert egyszerűen nem tudják számára biztosítani a megfelelő anyagi hátteret. Lesznek olyan nők, akik megtehetik, hogy elutazzanak Bécsbe, ahol humánus ellátás keretében megszakítják a terhességet, és lesznek, akik nem, és akaratuk ellenére szülni fognak, vagy pedig illegális abortuszokkal kockáztatják majd saját életüket.
Nem az a lényeg, hogy a nők mit bírnak ki végül, hanem az, hogy olyan testi-lelki terhekre kényszeríti őket az állam, amelyek elviseléséről vagy el nem viseléséről csakis nekik szabadna dönteniük. Ha ezt nem tehetik meg a nők, az több szempontból is igazságtalan. Igazságtalan egyéni értelemben, hiszen olyan emberek döntenek egy másik ember életéről, akiknek a következményeket nem kell viselni. Igazságtalan rendszerszinten is, hiszen itt a törvény kizárólag nők testéről rendelkezik.
Nem véletlen, hogy a nemzethalál és születésszám retorikában sehol nincs szó arról, hogyan osztanák meg nők és férfiak a gyermekvállalás anyagi és egyéb terheit, például a GYES-t, a házimunkát, vagy arról, hogyan lehetne a férfiakat a már megszületett gyermekek iránt nagyobb anyagi felelősségvállalásra ösztönözni, pedig ezek a lépések valóban nagyobb eséllyel növelnék a megszületett gyerekek számát.
Az intézkedésekkel és általában a nemzethalál retorikával kapcsolatban azonban az is probléma, hogy a nőkre nem állampolgárokként, hanem kiaknázásra váró testekként tekint. Testekként, amelyek kitermelik a nemzet tagjait. Ugyanakkor a gondolat, hogy az embereket a testüktől elválasztva lehet kezelni, nem csak a nőkre, hanem a társadalom minden tagjára veszélyes.
Ha a női testeket a nemzet nevében ki lehet zsákmányolni, akkor miért ne lehetne másképpen, de hasonló módon viszonyulni bárkinek a testéhez? Miért ne lehetne elfogadtatni például bizonyos csoportok esetében a kényszermunkát, a kényszer orvosi vizsgálatokat (Romániában például a Ceausescu-rezsim alatt a szigorú abortusztilalom mellett kötelező nőgyógyászati vizsgálatokat is bevezettek), kényszersterilizációt?
Nyilván ezeket nehezebb lenne elfogadtatni a közvéleménnyel, de el lehet jutni odáig.
Az nem kérdés azonban, hogy a nők testével kapcsolatos ügyekben mindig sokkal-sokkal könnyebben ki lehet tolni ezeket a határokat,
hiszen az egészségügyi ellátórendszer ma is alapvetően olyan konzervatív elveken működik, ahol rengeteg a határsértés, és a nők döntéseit rendre megkérdőjelezik, akadályokat gördítenek eléjük. A fogamzásgátlásnak nincs ingyenes formája, a szexet az orvosok még mindig leginkább házaséletnek nevezik, és annak megfelelően is kezelik sokszor azt, az esemény utáni tablettát csak receptre lehet megkapni más országokkal szemben, amihez nehéz hozzájutni, a műtétnél általában kíméletesebb abortusztabletta bevezetését megtiltották, a terhességmegszakításhoz vezető út már most is tele van intézményi akadályokkal.
A nőknek a terhességmegszakítás előtt két konzultáción is részt kell venniük, meg kell indokolniuk az abortusz okát. Ha nincs orvosi ok, és nem történt nemi erőszak, akkor „súlyos válsághelyzetre” kell hivatkozniuk, majd az első konzultáció után kötelezően gondolkodniuk kell a döntésen, amit a második konzultáción kell megerősíteniük. Mindeközben nincs semmiféle szabályozás arra nézve, hogy a másik fél ezen a konzultáción mit ad elő, például akár gyilkossággal is vádolhatja a nőt, miközben semmiféle orvosi bizonyíték nincs arra, hogy egy pár hetes magzat egyáltalán képes lenne akár bármilyen fájdalom érzékelésére. Tehát az egészségügyi rendszer, aminek nem az lenne a feladata, hogy erkölcsi ítéletet hozzon nők felett, már most is a bűntudatkeltő várakoztatás vagy ítélkezés vonalát képviseli.
Ehhez jönne még hozzá a direktebb bűntudatkeltés az ultrahang vizsgálattal. Még ha valaki egyet is ért az elvvel, ennek a javaslatnak erősen vitatható a racionalitása egy olyan országban, ahol alapvető vizsgálatokra heteket vagy hónapokat kell várni az egészségügyben. Finoman szólva visszás lenne, ha az állam bűntudatkeltésre használná fel azokat a forrásokat, amelyeket gyógyításra költhetne.
Dúró egyébként is elég lazán kezeli határozati javaslatában az orvosi tényeket, ugyanis az, hogy öt hetes terhességnél szívhangot állapítana meg az orvos Dopplerrel vagy hüvelyi ultrahanggal, ahogy ő állítja, elég ritka. Külső, tehát nem hüvelyi ultrahanggal, Dopplerrel, csak az első trimeszter vége felé lehetne szívhangot hallani, de mivel abortuszt a terhesség 12. hetéig lehet végrehajtani, valószínűleg erre nem kerülne már sor, maradna a hüvelyi ultrahang. Tehát Dúró azt javasolja valójában, hogy a két kötelező konzultáció mellett még erőltessenek rá egy invazív, hüvelyi vizsgálatot is nőkre. (Az már nem világos a javaslatban, mi történik, ha még nincs szívhang, esetleg újabb ultrahangra kényszerítenék a nőt, vagy pedig akkor „megengednék”, hogy enélkül döntsön.)
Bár ez nem feltétlenül egyértelmű mindenkinek, de a hüvelyi ultrahang azzal jár, hogy egy ultrahang készüléket behelyez az orvos a nő hüvelyébe. Tehát az, hogy a nő a saját testéről, a saját terhességéről döntsön, Dúró szerint azzal kellene, hogy járjon, hogy valami olyan tárgyat tesznek a hüvelyébe, amit ő egyébként nem akarna, egy olyan vizsgálat keretében, amit nem akart. Ha ilyen részletességgel írta volna meg javaslatát, akkor világos lenne, hogy ez nem más, mint államilag intézményesített nemi erőszak, és kicsit sem áll távol azoktól a kötelező nőgyógyászati vizsgálatokról, amiket Ceausescu vezetett be, hogy minden terhességről azonnal tudjon az állam.
Az ötlet maga nem eredeti, például az Egyesült Államokban is több helyen vezettek be hasonló szabályozásokat olyan vallásos csoportok nyomására, amelyek abortuszt végző klinikákat támadtak meg, több orvost megöltek, és álklinikákat hoztak létre, ahol egészségügyi szolgáltatások helyett nőket beszélnek le az abortuszról. Ami nálunk eredeti, az maga a szigorítás gondolata.
Ahogy korábban is írtam, abortusztilalom nem várható egy olyan országban, ahol egyértelműen nem a szegények, hanem a középosztály gyermekvállalását akarják támogatni. Egy esetleges szigorítás, például az, ha a „súlyos válsághelyzetüket” a nőknek igazolni kell, és azt az igazolást nem feltétlenül fogadják el, pont erre tökéletes. Ebben a rendszerben az egészségügyi dolgozók már most tudnak „válogatni”, hogy kit mennyire próbálnak konzultáción lebeszélni az abortuszról vagy rábeszélni arra. Mernék fogadni, hogy nem ugyanaz történik a konzultáción egy szegény roma nővel, aki a harmadik gyerekét várja, mint a 19 éves középosztálybeli nem roma nővel, akinek még nincs gyereke.
Ezentúl akár nyíltabban is válogathatnak, ki számít jogosultnak, és ki nem, ezzel még megalázóbb helyzetbe hozva a nőket, hiszen anyagi helyzetükben, magánéletükben is simán turkálhatna az állam. Ez nem is áll olyan távol a kötelezően bevezetett hüvelyi ultrahangtól.
