A lengyelek az éjjel betörtek német földre

Ezzel a bombasztikus címmel vezette fel 1939 szeptember 2-i, szombati számát Az Est. A tudósítás további részéből kiderül, hogy az éppen 79 éve történt esemény, amelyet ma már a második világháborút elindító Lengyelország elleni, náci agresszióként ismer mindenki, azon a napon még, mint homályos fejezet volt ismert.

Természetesen Az Est esetében nem elhanyagolható körülmény, hogy a Miklós Andor nagyvállalkozó által alapított bulvárlapot és az azt kiadó konszernt az év folyamán az állam a második zsidóellenes törvény értelmében elkobozta, így az a Teleki-kormány szócsöve lett. Különösebben németbarát viszont így sem volt. Felmerülhet  persze, hogy a magyar hírlapok általában a német hírügynökségek anyagait kapták meg elsőként, és aki a már akkor is dúló hírversenyben sietni akart, az az első információk alapján szerkesztett címlapot az esti újság számára is. ^[1]

Az újság alcímekben egyébként óvatosan keretezte fő állítását, azt is megemlítve, hogy a lengyel városokat az incidens következtében már bombázták is.

Azonban más lapok, mint a Magyar Nemzet ezzel együtt sokkal tárgyilagosabban kezelték a németek elleni, ésszerűtlennek tűnő, lengyel agresszióról szóló első híreket. Pethő Sándor viszonylag fiatal, konzervatív napilapja a sztorit már ugyanazon a reggelen így hozta:

Azt az egy, biztos tényt emelik itt ki, hogy egyik – immár harcban álló – fél sem bocsátott ki lapzártáig hivatalos hadüzenetet, és „egymást vádolják” mindazzal, ami történt.

Összehasonlításképpen viszont: a semleges Egyesült Államokban már szeptember 1-én a német agresszió, és egyértelmű náci támadás hírével jelentek meg címlapon az értesülések a New York Timesban:

De mi is volt ez az egész? Hogyhogy azt gondolták a másnapi pesti lapok szerkesztői, hogy a lengyelek támadtak először 1939 szeptember 1-én?

„Grószmutti meghalt”

Az ok igen egyszerű. A német terjeszkedés 1939 őszéig agresszíven, de az Adolf Hitler és környezete által kitalált módon, diplomáciai téren zajlott. 1938 márciusában az osztrák politikai válság következtében először elérték a két németajkú ország „egyesítését” (Anschluß), majd 1938 őszén, a csehszlovákiai német nemzeti kisebbség jogaira hivatkozva, sikerült nekik a nyugati hatalmakkal megkötött müncheni szerződésben az ország felosztását kierőszakolni.

A náci expanzió következő állomásának Lengyelországot szánták, de itt már nem volt olyan könnyű dolguk. A lengyel, jobboldali nacionalista kormány ugyanis kölcsönös védelmi megegyezést kötött a brit és francia kormányokkal is 1939 márciusában. Olyan egyezmény volt ez, amely hathatósan garantálta szuverenitásukat, és amelynek értelmében egy Lengyelország elleni katonai agresszió esetén Németország ellen a britek és a franciák is hadba lépnének.

A németek mindezek ellenére felsorakoztak a hosszú, keleti határon, a hadsereg egységei pedig csupán a hadvezetés és Hitler parancsára vártak. A lengyel oldalon eközben a hadsereg lapjában, és a civil médiában is csúcsra járt a németellenes propaganda és a háború lelki előkészítése, olyan bolondok azonban nem voltak, hogy a sokkal erősebb Wehrmachtra ők adják le az első lövést.

Ezért az SS és a Gestapo megpróbált cselhez folyamodni, és a „Grószmutti meghalt” fedőnevű akcióban embereiket lengyel egyenruhába öltöztették, azután ők pedig megtámadták a német oldalon, de a lengyel határon található gleiwitzi (ma Gliwice) rádióállomást. Az akció során Heinrich Himmler SS-vezető még arra is figyelt, hogy lengyel nyelvű, náciellenes üzenetet is beolvassanak az álruhás katonák.

Ez jelentette Hitler számára a háborús okot.

Azt állítva, hogy a lengyelek kezdték az agressziót, és azt, hogy a támadás után a lengyelországi németek ellen a lengyelek „kegyetlenkedni kezdtek”,

megindította a lengyelek elleni totális háborút.

Jellemző módon gyorsan történt az egész, olyannyira, hogy London és Párizs sem tudott azonnali döntést hozni a konkrét lépésekről, azon kívül hogy formálisan hadat üzentek Németországnak. Ezzel pedig kezdetét vette a tízmilliók életét követelő, Európát földig romboló második világháború.

A magyar sajtó fura hozzáállását egyrészt magyarázhatná az „ál-lengyelek” által indított glewitizi akció, ugyanakkor látjuk, hogy mindennek ellenére a New York Times már szeptember 1-én sem vette be a németek verzióját.

Sajtócenzúra

Arra, hogy a már akkor is nyomasztó német befolyás alatt élő, de a lengyelekkel is szimpatizáló budapesti sajtó mégis miért döntött így, árulkodó jelet csak a két újság szolgáltatott.

A frissen az ifjú Szakasits Árpád főszerkesztése alá kerülő Népszava például azonnal igyekszik feltárni olvasói előtt a szűkszavúság, és óvatosság okait, ilyenformán:

A harmadik oldalon a szociáldemokraták lapja a háború kitörése utáni legfontosabb dologra koncentrál, a többieknél keményebben fogalmaz, nem kritizálja azonban a kormányt:

A béke és a semlegesség felel meg az ország érdekeinek. Magyar-ország jövőjének és függetlenségének. Béke és semlegesség: a szívünkből fakad. A kormány ebben az elhatározásában az egész dolgozó magyar népet maga mögött találja. Béke és semlegesség minden vonatkozásban azt is jelenti, hogy minden propagandától tartózkodni kell, amely a háborúba keveredett országok egyike vagy másika mellett szólna. A béke és a semlegesség alapelve még az érzelmekbe is és felfogásokra is tartózkodást parancsol. Így lehet megóvni az ország békéjét és semlegességét és csak így lehet szolgálni függetlenségét és maradandóságát.

A lap, igen bölcsen, a Lengyelország megtámadásáról szóló hírek fölött közli az MTI-hez küldött miniszterelnöki rendeletet is, amely kimondja hogy a háborús események miatt életbe léptetik Magyarországon is a szigorúbb sajtócenzúrát.

Az első napokban ezt Teleki miniszterelnök maga felügyelte, olyan direktívákat adott, mely szerint

 Németország, Olaszország, Lengyelország és Jugoszlávia rokonszenvesen, Románia tárgyilagosan kezelendő. A német, angol, francia, lengyel hadijelentéseket ugyanazon az oldalon, azonos formátumban kellett publikálni; ügyelve, hogy az első helyen a német anyag jöjjön, betartva a terjedelmi arányokat: kétnegyed német hír és kétnegyed angol–francia–lengyel hír. A „tendenciózus cikkektől” óva intették a lapokat. Ismétlődtek a típusfigyelmeztetések: „nem mehet át semmi Németország ellen!”, „a németbarát szellem nem nyilvánulhat meg más hatalmak megtámadásában!”^[2]

E lapok tehát így tették világossá, hogy ugyan nagyjából tudják, német agresszióról van szó, mégsem közölhetik ezt a központi cenzúra miatt ebben a formában.

A Népszavával meglepő módon teljes egységben, egészen hasonló címlappal jelent meg az ország nagy múltú és horthysta-nacionalista de németellenes orgánuma, a Pesti Hírlap is. ^[3]

A szeptember 2-án ebben a formában közölt korabeli „fake news” tehát tudatos, de óvatos németbarát döntés következménye volt, amely a Horthy körüli mérsékeltebb politikusok szándékai ellenére már ekkor elővetítette, hogy folyamatosan egyre inkább náci befolyás alá kerülő hazánk önkéntelenül is bele fog sodródni a világháborúba.

A Népszava érthető és a Pesti Hírlap megkapó óvatossága és kikacsintása ellenére a politikai sajtó nagy része mégis lengyel atrocitásként számolt be a világháború kezdetéről, a közvéleményben így korán meghonosodott az a vélekedés, hogy Hitlert egyszerűen megtámadták ellenségei.

Olyan döntéseknek, mint az események német verziójának favorizálása, még százait, és ezreit hozzák meg a Teleki- és az őt követő Bárdossy- és Kállay-kormányokban.

Mindegyikük kicsit közelebb hozta a végső magyar tragédiát.

• A gleiwitzi incidensről, és a „lengyel veszély” Németországban elhintett mítoszáról lásd: Hargreaves, Richard, Blitzkrieg Unleashed. The German Invasion of Poland, 1939. Stackpoole Books, 2010, 77-86.

• Az gleiwitzi tervről és végrehajtásáról a Nürnbergi Törvényszék előtt beszámolt az akciót emberei élén végrehajtó Alfred Naujocks, SS Sturmbannführer, és a nemzetiszocialista titkosszolgálat, az SD ügynöke (lásd erről a rövid összefoglalót itt)