Szerkesztői jegyzet: az alábbi cikk Ben Judah írásának közepesen laza fordítása. Az angolszász, elsősorban brit és amerikai baloldal újjászületéséről és lendületéről szól. Elsőre sok fogalom paradoxonnak fog tűnni (pl. fiatal szocialisták…?), de éppen ezért lehet érdekes nekünk, magyaroknak is. Ami az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában lejátszódott az elmúlt pár évben, korábban teljesen elképzelhetetlen lett volna — és semmivel sem volt kisebb csoda, mintha ugyanez Magyarországon történt volna (vagy történne) meg. Éppen ezért fontos, hogy ne is csodaként tekintsünk rá.
Már az első jelek alapján fel lehet ismerni: rózsa-emotikonok, kirohanós podcastok, Jacobin-előfizetések, és Alexandria Ocasio-Cortez-retweetek. Ez az ezredforduló generációjának szocializmusa. De miben különbözik a régitől?
Spoiler: mindenben. Az Y-generáció szocializmusa ugyanis — Jordan Peterson és társai neosztálinista „kulturális marxizmust” emlegető ijesztgetéseivel szemben — teljesen más és új ideológiai alapokra épül.
Ennek a vakmerő, fiatal baloldalnak új osztálytudata, forradalmisága és demokratizmusa van.
I. Osztály
Ennek a generációnak az elsődleges küzdelme nem a szülőktől örökölt osztályharc. A korábbi generációk számára a szocializmus elemi része volt, hogy azt egy hegeli szellemben idealizált munkásosztály valósítja meg. Az ellenség a középosztály és a polgárság volt, a maga hatalmasságával és gőgjével — pontosan tükrözve Marx 19. századi leírásait az osztályhatalomról. Ez ma már nincs.
Az ezredforduló generációjának szocializmusát a „mi vagyunk a 99%” szlogen határozza meg.
„Egy dologban biztos vagyok”, mondja David Graeber, a Bullshitmunka c. könyv szerzője: „amikor azt javasoltam, hogy nevezzük magunkat ’a 99 százaléknak’, pontosan tudtam, mire gondolok.” A Zuccotti Park-béli tüntetések [azaz az Occupy Wall Street — a szerk.] nyomán híressé vált szlogen új értelmet adott az osztályhatalomnak.
„A ’mi vagyunk a 99%’ egy kompakt, önmagát magyarázó osztályelmélet az elpénzügyiesedett politika világára. Egy új módja annak, hogy osztályhatalomról beszéljünk a pénzügyi kapitalizmus kontextusában. A lényeg: a legfelső 1%-on kívül mindenki rosszul jár — ez teszi lehetővé, hogy túllépjünk a hagyományos baloldali politizálás begyepesedett határvonalain és egy új egységet kínálhassunk mindenkinek.” Az 1%-ot nevezték meg ellenségként, és ezzel tágra nyitották a baloldal kapuit. Bárki lehetett szocialista — kivéve Sheldon Adelsont [milliárdos amerikai republikánus donor].
„Már egy ideje szó volt az 1% gondolatáról,” mondja Graeber. „Az Occupy idején az fogott meg minket igazán, hogy az az 1%, amely a gazdasági növekedés minden gyümölcsét élvezte, ugyanaz az 1% volt, amely szinte az összes politikai kampányt finanszírozta. Az lett a meghatározásunk, hogy ’ők’ azok, akik a hatalmukat vagyonra fordítják, és a vagyonukat hatalomra.”
Ez az újfent népszerű szlogen több évtizednyi szocialista gondolatot tört meg. A lemorzsolódó középosztály többé nem a gazdagok természetes szövetségese volt; nem élvezte a felső tízezer védelmét. A legfelső 1% áldozatai között voltak azok az emberek is, akik középosztálybelinek néztek ki, középosztálybeliként gondoltak magukra, és középosztálybeli munkával keresték a kenyerüket — és akiket újabban fojtogatott a lakáshitelük és a gyerekeik bizonytalan jövőjének finanszírozása.
„Szerintem nincs ezen elég nagy hangsúly: az Occupy hatalmas változást hozott a köztudat osztály- és kapitalizmusképében,” mondja Graeber.
A Zucotti Park-béli tüntetések egy hosszú, lassan érő változást indítottak el a baloldalon.
A személyes élményekből és a közös fellépés lendületéből kiindulva az Occupy tartós társadalmi erővé vált és számos weboldalt, magazint, aktivistát, twitter-közösséget, és értelmiségit hagyott maga után — egy mozgalmat, amely sikeresen át tudta írni a popkultúrát.
És ez fontos változás: 2016-ban a harminc alatti amerikaiak pozitívabban ítélték meg a szocializmust, mint a kapitalizmust — 42–32 százalék a meccs eredménye.
„Honnan veszik?” — kérdezi Graeber. „Az amerikai tévében nem láthattak soha sehol semmit, ami bármi pozitív üzenetet hordozott volna a szocializmusról — szóval ennek mindenképpen társadalmi mozgalmakból kellett jönnie. És ez az Occupy hagyatéka.” A szlogen mögött rejtőző gondolat a szupergazdagok elleni szövetséget veti fel. Nincs többé munkásosztály kontra burzsoázia. A kertvárosi devizahiteles nem ellenség. A befektetési alapkezelők viszont azok.
„Amikor arról beszélnek nekem emberek, hogy az Occupy elbukott, mert nem szervezte meg magát ugyanúgy, mint a Tea Party [a 2007–2009 körül felemelkedő, alulról szerveződő, majd a mainstream jobboldal által pár év alatt bedarált libertariánus-konzervatív mozgalom] és nem próbált meg törvényeket hozni, mindig az a válaszom, hogy mi nem is ezt próbáltuk elérni. Mert hát persze, hogy hosszú távú változást akartunk elérni. És úgy tűnik, hogy ez viszont bejött.”
Ez tette lehetővé, hogy a fiatalok szocializmusa középosztálybeli mozgalommá váljon. Ez az osztályharc Elon Musk és társai ellen szól, nem a rozsdásodó kertváros ellen. Viszont a jobboldal közben teljesen más műsort néz, és miközben jobboldali médiumok sora azzal akarja „leleplezni” az Amerikai Demokratikus Szocialisták tagjait, hogy középosztálybeliek, ez a mozgalom követőit egyáltalán nem zavarja. Netán arról akarnának beszélni, hogy Alexandria Ocasio-Cortez egy kertvárosi házban nőtt fel? Akik szerint ez ellenérv, azok pont a lényeg 99%-át nem értik.
II. Forradalom
A „forradalom” gondolata az egykori szocialisták számára a végletekig meghatározó volt. Vártak a forradalomra, számítottak a forradalomra, tervezgették a forradalmat — és ettől földbe gyökerezett a lába egy teljes brit és amerikai szocialista generációnak.
„Nem várhatunk a csodára; az esélyünk éppen most érik be” — így szólt egy barátom, James Schneider, amikor társaival megalapították a Momentumot [a brit Munkáspárt nemhivatalos balszárnyának külső kampányszervezetét] Jeremy Corbyn támogatására. Sokat számít ez a hozzáállás — és hogy mennyire széles körben vallott.
Míg a forradalom gondolata korábban egy generációnyi szocialista aktivistát és értelmiségit béklyózott meg, ez mára a múlté. Nagy-Britannia fiatal szocialistái szerint a Munkáspárt hatékony eszköze lehet a felső 1% pénzügyi kapitalizmusának megtörését célzó forradalmuknak, és sikerre tudják ezt vinni a szavazófülkében.
Ez a forradalom gyökeresen különbözik az idősebb generációk forradalmától. A régi brit baloldal egyik végletből a másikba zuhant: kezdetben Harold Wilsonra [a Munkáspárt mérsékelten sikeres 60-as évekbeli „puha balos” miniszterelnökére] vártak, hogy megnyissa a szocializmushoz vezető utat a szavazóurnán keresztül; később epekedve készültek egy 1968 májusához hasonló pillanat megjelenésére; és végül az egészet leírták történelmi lehetetlenként a 90-es években.
A forradalom régi eszményképe — a hatalmas tömegek, egy keménymagos élcsapat, a Kalasnyikov-divat — annyira távol áll az ezredfordulósok szocializmusától, hogy nehéz is leírni, mennyire fontos volt a régi baloldalnak. A mára tömegáruvá vált ironikus szovjet giccs a New Left Review [a magazin, ahol ez a cikk eredetileg megjelent] alapítói számára halálosan komoly kérdés volt. Nekik 1917 októbere elválaszthatatlan volt a szocializmusról való elmélkedéstől. Éjszakába nyúló viták a művésznegyed kocsmáiban a Parlament elfoglalásának pontos pillanatáról Karl Liebknecht helyzetértékelési hibáinak elemzése alapján — ez a régi, múltszázadi baloldal rezortja. Ha ma kocsmázni mész fiatal szocialistákkal, másról sem hallasz, csak pártpolitikáról.
Corbyn Nagy-Britanniában egy generációt mozdított ki a tétlenségből és hozott be a pártba, és Bernie Sanders ugyanezt tette meg Amerikában. Sanders osztályretorikája és kampányszervezete egy teljes generációt meggyőzött arról, hogy a pártpolitikán keresztül megtörhető a felső tízezer hatalma.
A fiatal szocialisták most — főleg Alexandria Ocasio-Cortez sikere nyomán — meggyőződéssel vallják, hogy az establishment kiüresedett, korábban lenézett pártjai szabadon lenyúlható eszközök. Ez nagy fricska az öreg baloldalnak. Ezek a fiatalok a múltszázadi marxista értelmiségi, Ralph Miliband azon gondolatát akarják meghaladni, mely szerint a Munkáspárt annyira elkötelezett a parlamentarizmus mellett, hogy soha nem válhat valódi szocialista párttá. Miliband fiai, Ed [a Munkáspárt 2015-ös miniszterelnök-jelöltje] és David [Gordon Brown miniszterelnök utolsó külügyminisztere] végül centrista munkáspárti politikusként futottak be — gyakorlatilag egyetértve apjuk tézisével és azzal a meggyőződéssel, hogy a forradalom úgysem fog eljönni. Az ezredforduló szocialistái erre a gondolatra akarnak rácáfolni.
Az eredmény: elkezdtek kicsiben gondolkodni és a forradalom eszméjéből száműzték az erőszakot.
III. Demokrácia
Az ezredforduló generációjának szocializmusa a hidegháborús szocializmushoz képest nem csak az osztály és forradalom szintjén más — a demokráciáról alkotott képében is különbözik. Ez a generáció ugyanis nem marxista-leninista vagy marxista-sztálinista, hanem marxista-anarchista.
A baloldal mindig is kötőjeles jelzők salátája volt: ilyen-szocialista, olyan-szocialista. De ha csak egy generációnyit tekerünk vissza a szalagon, a keménymagos baloldaliaknak valószínűleg kesernyés gondolatai lettek volna a demokráciáról. A régi, múltszázadi baloldal oszlopos tagjai, néhány elvétett kivételtől eltekintve marxista-leninisták, szocialista-trockisták, vagy sztálinisták voltak, és a „demokratikus centralizmusban” hittek. Esetleg lehettek még nyugati maoisták vagy guevaraisták, ez esetben viszont marxizmusuk elválaszthatatlan volt a militarizált, felfegyverzett élcsapat gondolatától. Ez a lemez mára lejárt.
Itt ismét megjelenik az Occupy hagyatéka. „Sokan vannak a DSA [Amerikai Demokratikus Szocialisták] aktív tagságában, akik más körülmények között leninisták vagy sztálinisták lettek volna,” mondja David Graeber, aki önmagát anarchistaként határozza meg, „de a szél általában nem erre fúj. Sokkal inkább érdemes úgy beszélni erről a pillanatról, ahogy Immanuel Wallerstein beszélt 1789-ről, 1848-ról, vagy 1917-ről, azaz mint világforradalmakról, amelyek egy bizonyos szinten egyszerre történtek szerte a világon. Ezek a forradalmak megváltoztatták a koruk alapértelmezett politikai racionalitását. Ez történt 2011-ben az Occupy alatt: a politikai önszerveződés jelentése megváltozott.”
A liberálisoknak általában ezt a legnehezebb megértenie: az ezredforduló fiatal szocialistái szerint nem kell egy szupererős, központilag mindent meghatározó Állami Tervbizottság. Szerintük csak minden szinten a lehető legtöbb demokráciára van szükség.
Dolgozói kontroll, autonomizmus, vállalati demokrácia, helyileg felügyelt államosított iparágak — nem felülről irányított, kádereken keresztül sugalmazott központi tervezés. Az Y-generáció szocializmusa társadalmilag birtokolt Uber-ekről és AirBnB-kről szóló álmokban képeződik le.
Még azt is mondhatnánk, hogy ez a generáció magába szívta az állam neoliberális kritikáját — mely szerint az állam nem a felszabadulás színtere — és megtartott valamennyit a „think global, act local” [„gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan”] mantrából, amelybe a 90-es évek baloldala menekült. Ők társadalmi vállalkozások, kollektívák, faluvállalkozások, és szakszervezet-irányította gyárak mozaikját akarják létrehozni — éppen azért, mert elutasítják a szovjet-stílusú központosítást.
„Ezeken az embereken az látszik, hogy megváltozott a demokrácia-fogalmuk,” mondja Graeber. „Már nem csak az államról szól. Ez is az Occupy hagyatéka — és annak az eredménye, hogy láttuk, milyen pályákat futottak be különböző társadalmi mozgalmak szerte a világon. Megszületett az a gondolat, hogy a demokrácia fenntartásához szükség van a politikai struktúrákon kívüli intézményekre, amelyeket adott esetben ötvözni lehet a politikai rendszeren belül működő intézményekkel.”
Mindez abból származik, hogy az ezredforduló szocialistái az elnyomások mátrixában gondolkodnak.
Az interszekcionalitás megnyerte magának ezt a generációt: a feminizmus is szocializmus, az antirasszizmus is szocializmus, az LMBTQI is szocializmus. Az interszekcionalitást demokratikus folyamatként értelmezik, amely elsődlegesen a felszólalás, a hang erejével fordítja vissza a kirekesztést, a társadalmi kivetettséget. „Ami az Occupy óta történt,” mondja Graeber, „azt leginkább a feminizmushoz és az abolicionizmushoz tudom hasonlítani: az emberek alapvető morális felfogása változott meg.”
Akik Jordan Petersont hallgatják és hozzá hasonlóan a Vörös Hadsereg kis szovjet katonáit látják Corbyn és a Jacobin magazin nevében masírozni, azok nem értik a lényeget. Hagyjuk is, küzdjön csak meg a pszichológus az elképzelt baloldalával.
Az ezredfordulós szocialista agendáról alkotott legpontosabb képet a Munkáspárt egyik 2017-es jelentéséből kaphatjuk, melynek címe „A tulajdonlás alternatív módjai.” A párt által felkért szakértői csapat könyörtelenül lecsap a minisztériumi központi tervezésre, magára a régi szocializmus esszenciájára, és arról morfondírozik, hogy a 20. században „a nemzetállami tulajdon hagyományosan vállalati és magánelitek kezében volt” és hogy „ezek az iparágak erősen korlátozottak voltak a beruházásaik finanszírozásához szükséges hitelfelvételi képességeikben” a nyílt piacon.
Néhány felvetett alternatíva: országos profitmegosztó-modellek, közösségi földgazdaságok, önkormányzati vállalkozások, dolgozói kooperatívák (mint a Legacoop Olaszországban vagy a Mondragon-csoport Spanyolországban), dolgozói részvény-tulajdonosi modellek, vagy egy szuverén tőkealap, amelyben a tőzsdén listázott cégek el kell helyezzék a részvényeik egy szeletét.
Az ezredforduló szocializmusa nem akarja megállítani a piacgazdaságot, de meg akarja változtatni a szereplőit és át akarja írni a szabályait.
„A munkáspártiak most éppen azt próbálják megoldani,” folytatja Graeber, „hogy az alulról irányított demokráciát és a parlamentarizmust hogyan lehet ötvözni. Ez a feladvány. Eddig még senki sem jött rá, hogy ez a két intézménytípus hogyan tud egymás kioltása nélkül együtt létezni.” De ezek a kockafejű tervek ki fogják elégíteni a fiatal szocialisták radikális demokráciaéhségét?
Lehet, hogy nem. Olyan ötlet még nem volt, amely a való világgal való találkozását makulátlan épségben túlélte volna. De ennek a generációnak van pár jelentős ütőkártyája: a választási részvételt feltornázó, alulról jövő lelkesedés, és egy mindent vírusként terjesztő internetes kultúra.
És ha azt gondolod, hogy ezeknek a fiatal szocialistáknak nem lesz hatása a való világ politikájára, akkor valószínűleg egy másik rakás merev és megkövesedett meggyőződés ejtett foglyul.
