Az utóbbi hetekben-hónapokban már szinte napi rendszerességgel jelennek meg hírek az LMP –n belüli ellentétekről, kibeszélésekről, szivárogtatásokról, a párt etikai/fegyelmi bizottságának döntéseiről, a fegyelmikről, az eltiltásokról és a kizárásokról.  Néhány más jellegű LMP-s botrány is kipattant (szerződés Ron Werberrel), amely legalább nem közvetlenül az ellenzéki összefogással kapcsolatos belső ellentétekről szól. De általában világos, hogy erről, a kampány hevében nem igazán tisztázott kérdésről van szó. Ezt úgy tűnik, máig nem sikerült teljesen lezárni, ezért pedig kívülről kaotikusnak tűnő állapotok alakultak ki a pártban. A sajtóban pedig előbb-utóbb mindig előkerül a magyarázat, hogy mindezért – főként a kaotikus állapotokért – a pártra jellemző bázisdemokrácia a felelős.

Legutóbb a 24.hu cikkében állították, hogy „most üt vissza az alapításkor kitalált bázisdemokratikus működési modell, amely mára gyakorlatilag irányíthatatlanná tette a pártot. Jelenleg nincs olyan pont az LMP felépítésében, ahonnan a szervezet hatékonyan vezethető lenne”. Mielőtt azonban belemennénk abba, hogy most éppen miért megint a bázisdemokrácia a felelős, tisztáznunk kell néhány alapvető tényt és fogalmat. Mert ebből a cikkből (is) az derül ki, hogy a párt bázisdemokráciája a hatalom megosztását és decentralizációt, valamint kisebb testületek autonómiáját jelenti.

Először is: az LMP soha nem volt bázisdemokratikus szervezet, és soha nem is nevezte magát annak.

Az Alapító Nyilatkozatban és másutt is részvételi demokráciáról volt szó. A bázisdemokrácia azt jelenti, hogy az őt is érintő döntéshozatali folyamatban a közösség minden tagja részt vehet, ez a folyamat átlátható, a vita során minden lehetséges megoldási javaslatot és azt érintő szempontot meg kell ismerni, a vitát pedig nem szabad berekeszteni egy többségi szavazással, hanem az eltérő álláspontokat addig kell közelíteni egymáshoz, amíg nem el nem érjük a teljes konszenzust. Nyilvánvaló, hogy jelenleg egy politikai párt ilyen módon nem működtethető, és hogy ezzel a párt alapítói is tisztában voltak. A részvételi demokrácia rögzített elvei egyfajta kompromisszumot tükröznek a bázisdemokrácia ideáljai és a megszokott képviseleti demokrácia gyakorlata között. Ez persze sokak szerint ez máris a káosszal egyenlő, mivel így is túl sok lehet a vélemény, ami belső ellentétekhez vezet.

A részvételi demokrácia  rögzített elvei szerint természetesen nem volt sosem teljes konszenzuskényszer (ami a bázisdemokrácia egyik legfőbb alapelve). Tehát a döntésekhez nem volt szükséges minden tag egyetértése, és a viták lezárása mindig határidőhöz volt kötve. Ami a részvételi és a bázisdemokráciában közös, hogy a döntéshozatali folyamatnak átláthatónak kell lenni a tagság előtt. Ezen túl – bizonyos időkeretek közt – mindenki kifejtheti a véleményét, de döntést az illetékes választott testületek (kongresszus, országos politikai tanács, elnökség) hoz.  E tekintetben az LMP mindig is más pártokhoz hasonlóan, a képviseleti demokrácia szabályai szerint működött. Az pedig, hogy a helyi szervezetek és különféle testületek jelentős mértékű autonómiával rendelkeznek, nem csak a részvételi, de a liberális demokráciákban is jellemző. Például a helyi szervezeteknek vagy a fegyelmi testületeknek az MSZP-ben is hasonló mértékű autonómiájuk van. A kibeszélés, vagyis a párt többségi álláspontjától eltérő vélemény nyilvános hangoztatása pedig az MSZP-ben még elfogadottabb is volt mindig, mint az LMP-ben. A párton belüli ellentéteknek azonban teljesen más okaik is lehetnek.

Minden politikai, gazdasági szervezetben szükségszerű, hogy a tagok és azok csoportjai közt valamilyen formában hatalmi verseny zajlik bizonyos elvek és érdekek érvényesítéséért és persze az erőforrások feletti rendelkezésért. Ez, mint más pártokban, az LMP-ben is így van (volt és lesz). Ezen túl viszont számolni kell azzal is, hogy az LMP tagsága ideológiailag sokszínű. Az Alapító Nyilatkozat szerint a párt az ökopolitikai értékszintézis alapján áll, vagyis gazdaságpolitikájában baloldali, emberi jogi szempontból liberális, és emellett a közösségi konzervativizmus elveit is vallja. Ezt azonban nem sikerült sosem egy, a párt tagjainak többsége által is osztott egységes ideológiává változtatni. A tagság nagy része újbaloldaliakból, liberálisokból és konzervatívokból állt, akiket leginkább a zöld értékek és a 2010 előtti pártok utálata kötött össze.

Így viszont nem voltak igazán eleve adott közös célok. Közösen osztott alapértékek igen, jövőkép nemigen. Ebből a helyzetből pedig önmagában következtek a belső ellentétek és az, hogy a párt politikai irányvonala sokak számára bizonytalannak, határozatlannak, homályosnak látszott. Ehhez a problémához viszont a bázisdemokráciának sok köze nincs, gondoljunk például azokra az ideológiailag egységes, militáns anarchista csoportokra, amelyek valóban bázisdemokrata módon működnek. Velük messze nem az a közvélemény problémája, hogy nem elég egységesek, hatékonyak vagy hogy határozatlanok.

Az LMP problémáinak elemzésekor ez a szempont mégsem szokott felmerülni, vélhetően azért, mert az ellenzéki oldali sajtóban az ideológiai mixtúra mindig mint valami kívánatos, elérendő cél jelenik meg. A baloldal, a liberalizmus és a konzervatív ideológia is egy-egy határozott karakterű válasz arra a helyzetünkre, hogy egy kapitalista társadalomban élünk (ezért származik mind a három ideológia a 19.századból, amikor a kapitalizmus egész Európában a domináns gazdaság- és társadalomszervezési rendszerré vált), közvélemény-formálóink szerint viszont talán jobb, ha erről kicsit elfeledkezünk, és inkább „pragmatikus válaszokat” keresünk.

Probléma viszont a párttal az, hogy – állítólag – túlzottan decentralizált, ami például abban mutatkozik meg, hogy egyes testületek autonómak és szuverén döntéseket hoznak, keresztezve a párt kommunikációs stratégiáját. Ráadásul még országosan ismert politikusok sincsenek a fegyelmi és az etikai bizottságban! Pedig mennyivel hatékonyabb lehetne, ha a pártvezetőség adna eligazítást e bizottságoknak afelől, hogy miként is célszerű dönteniük. Nem zavarnák össze a közvéleményt a különféle irányba mutató döntések és vélemények.

De ha ez a gond az LMP-vel, akkor mi a probléma az Orbán-rendszerrel? A jogállam, a fékek és ellensúlyok rendszerének, az igazságszolgáltatás függetlenségének, a szakmai és tudományos szervezetek autonómiájának leépítése nem épp az az irány-e, amit az LMP-nek követnie kéne? A mainstream válasza erre a felvetésre nyilván az, hogy a hatalom megosztására, a fékek, ellensúlyok és autonómiák rendszerére csak az állami intézményrendszer szintjén van szükség – illetve a szellemi és a gazdasági elit szervezeteinek tekintetében. A pártok már jobb, ha hatékonyan, centralizáltan működnek és imidzsüket egy, lehetőleg minél karizmatikusabb vezér képzetére építik fel, mert így lehetnek eladható politikai termékek. Az egyszerű párttagoknak pedig legyen elég annyi, hogy kétévente választanak egy kongresszusi küldöttet és lelkesen, ingyen dolgoznak a marketingstrtégák által konstruált „ügy” érdekében. Az egyszerű polgár pedig négyévente választhat a „politikai termékek” piacáról egyet. Esetleg elmehet tüntetni, választhat a médiaelit által meghatározott protesztkínálatból. Nagyjából így nézne ki a magyar liberális demokrácia elitista gyakorlata, mellyel szemben eredetileg az LMP létrejött, a részvételi demokráciát kínálva alternatívaként.

A mostani kampány időszakát azonban már messze nem a részvételi demokrácia gyakorlata jellemezte az LMP-nél, a programjuk sem erről szólt.

Még ősszel hoztak egy kongresszusi határozatot arról, hogy minden egyes körzetben külön indulnak, bár bizonyos esetekben az elnökségnek van mérlegelésre lehetősége (máig homályos, miről is volt itt szó pontosan, ez a szövegrészlet nem került nyilvánosságra). Sokáig tartotta is magát a párt ehhez a határozathoz, a meglepetésszerű hódmezővásárhelyi választás után azonban változtattak. Retorikai szinten a párt a teljes ellenzéki összefogás élharcosává vált.

Valójában egyetlen testületi döntés sem született semmilyen együttműködésről és visszalépésről.

A visszalépések mindegyike egyéni döntés volt, a párton belül sokak felháborodását váltották ki, csak épp akkor mindezt úgy kommunikálták kifelé, hogy a párt gesztusokat tesz. Így működne a részvételi demokrácia vagy valami egészen másról van szó?

Ha a párt vezetői a saját elveikhez tartották volna magukat, akkor a következő lehetőségeik lettek volna a hódmezővásárhelyi választás után:

1. Betartva a a kongresszusi döntést, közlik, hogy továbbra sem működnek együtt senkivel, esetleg élve a felhatalmazás által adott lehetőséggel visszaléptetik a jelöltjeiket néhány helyen. Az adott helyzetben, az akkori ellenzéki közhangulatban ez nyilván nem látszott egy „jól eladható” döntésnek, ezért inkább a teljes összefogást kezdték szorgalmazni, amire nem volt esély. De ilyen kezdeményezésre egyébként a kongresszusi határozat nem hatalmazta fel őket (bázisdemokratikus, átlátható működés?). Esetleges visszalépésekről az elnökség nem dönthetett, mert a testület titkára, Sallai Róbert Benedek megakadályozta, hogy a testület döntsön arról, amire felhatalmazást kapott (bázisdemokratikus működés?). Hadházy Ákos viszont felhatalmazás nélkül tárgyalgatott sok mindenkivel, több jelöltet visszalépésre biztatott (bázisdemokratikus működés?).
2. A másik lehetőség az lehetett volna, ha az új helyzetre való tekintettel, ismét összehívják a kongressszust, hogy döntsön a koordinációról. Nem kerültek ki információk arról, hogy próbálkozott-e ezzel valaki, de szinte biztos, hogy ilyen döntés azért nem születhetett, mert az „rosszul nézett volna ki”, vagyis a párt bizonytalanságát, megosztottságát mutatta volna a kampány kellős közepén. Ez lehet, hogy igaz, de az biztos, hogy nem a részvételi demokrácia elveiből következett az, hogy a kongresszus nem tárgyalhatta újra a kérdést.

A kampány időszaka alatt sem az összefogáspártiak, sem pedig a különutasság hívei nem a részvételi demokrácia és az átlátható döntéshozatalra vonatkozó elvek szerint jártak el.

Más pártok vezetői sem tettek így, és könnyen lehet érveket találni amellett, hogy ilyen kiélezett helyzetekben a hatékonyság kell legyen az elsődleges szempont.

Amit viszont nem lehet: azt állítani, hogy ez egy bázisdemokratikus (vagy a részvételi demokrácia elveinek megfelelő) működés.

Lehet, hogy a kampány során valóban tanácsos volt elhallgatni a belső ellentéteket – de az szükségszerű volt, hogy a kampány után ezek felszínre kerülnek (csak totalitárius rendszerekben kerülhető el az ilyesmi). A párt mostani válságának oka mindenképp a kampányidőszakban keresendő és nem a választások óta eltelt időszakban, mikor az etikai és a fegyelmi bizottság megkezdte azoknak az ügyeknek a tárgyalását, melyek még korábban születtek. A konkrét testületi döntések és a kampányidőszakban folytatott politika (ideértve a visszalépések kommunikálását is) közti szakadék áthidalhatatlan volt. Akárkik is a fegyelmi és az etikai testületek tagjai, nekik nem az összefogás kérdésében kellett állást foglalniuk, hanem abban, hogy a megvádoltak az érvényes határozatok szerint jártak-e el vagy sem.

Nem tudjuk, mi történt volna akkor, ha a párt a kampányban végigviszi a kongresszus által meghatározott stratégiát vagy újból kongresszust hívnak össze. Lehet, hogy vesztenek néhány százalékot, és kevesebb képviselőjük lesz. Lehet, hogy a kilépések akkor is elkerülhetetlenek lettek volna. A jelenlegi kaotikus állapotok viszont biztosan nem következnek be. A párt jelenlegi válságának oka tehát biztosan nem a részvételi demokrácia (pláne nem a bázisdemokrácia) elveihez való ragaszkodás volt, épp ellenkezőleg, az, hogy a kampányidőszakban nem tudták vagy akarták ezeket az elveket követni.

Címoldali kép forrása: LMP Facebook-oldala.