Világszerte augusztus 2-án emlékezünk a roma holokauszt áldozataira. A romák szenvedéstörténetének cigány megfelelője a Porajmos, jelentése „elpusztítás, elnyeletés”. Azok előtt hajtunk fejet, akiket a kegyetlen diktatúra üldözött, családjaiktól elhurcolt, mérhetetlen szenvedésnek tett ki, valamint azok előtt, akiknek a sötét hatalom a halált, a teljes megsemmisítést rendelte el. A kutatások az áldozatok számát az akkor élő európai romák egyharmadára becsülik, hazánkban Karsai László történész kutatása alapján ez a szám ezerre, azoké, akiket elhurcoltak vagy embertelen, fájdalmas kísérleteknek vetettek alá, tízezerre tehető.
Ha az érdek úgy kívánja…
A romák ellen elkövetett brutális, több esetben halált okozó támadások azonban nem maradtak példa nélküliek a második világháború befejezésével.
A támadókat nem hatalmazzák fel törvények, nem állnak mögöttük közvetlenül kormányzó hatalmak, viszont a megfékezésükért tett erőfeszítések mértékét az éppen aktuális politikiai érdekek határozzák meg.
Magyarországon tíz évvel ezelőtt vette kezdetét egy alaposan kitervelt, kifejezetten romák ellen irányuló gyilkosságsorozat, aminek következtében hat ember életét oltották ki, köztük az ötéves Csorba Robikáét. Emléke legyen áldott.
Idén június 23-án az ukrajnai Lemberg külvárosában a C14 nevű neonáci szervezet tagjai csaptak le késekkel, baseball ütőkkel magyar származású romák átmeneti otthonaira, négy embert súlyosan megsebesítettek, köztük egy 10 éves gyermeket, egy 24 éves fiatalembert, Papp Dávidot pedig különös kegyetlenséggel kivégeztek. A gyilkos támadás nem volt minden előzmény nélküli, hiszen már hetekkel ezelőtt lehetett hallani a város szélén kunyhókban élő romák félmilitáris szervezetek általi zaklatásairól, melyek során az elkövetők kimondottan magyarul beszélő romákat vettek célba, az egyik ilyen esetről videófelvétel is keringett a közösségi oldalakon.
A szóban forgó neonáci szervezet a kijevi önkormányzattól 1,5 millió hrivnyát (15 millió forintnak megfelelő összeget) kapott a fiatalok körében folytatott hazafias nevelés megvalósítására.
A magyar kormány nem riad vissza, ha politikai érdeke úgy kívánja, szembemegy az ukrán kormánnyal – gondoljunk csak a készülődő ukrán nyelvtörvényre vagy idézzük fel a kormány határozott fellépését a felgyújtott ungvári magyar iroda kapcsán.
A szó szerint kivégzett Papp David méltóságáért való kiállás viszont valljuk be, nem hoz túl sokat a „homogén nemzeti politika” asztalára, így hiába lenne jogos a fellépés, ez ezúttal is elmarad.
Ma is a legszegényebbek a legkiszolgáltatottabbak
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy azok a romák, akik a támadásokat elszenvedik, rendkívül rossz szociális körülmények között élnek, a társadalomban elfoglalt alacsony pozíciójukból adódóan az érdekérvényesítő képességük is drasztikusan alacsony. A magyarországi gyilkosságsorozat roma áldozatai is telepeken, az utcák utolsó házaiban éltek. Az érintett kárpátaljai roma családdal kapcsolatot ápoló Szenczy Sándor lelkész (a Baptista Szeretetszolgálat elnöke) az ATV Start műsorában is megerősítette, hogy soha senkinek sem ártottak, ha tehették, még tagdíj-hozzájárulást is fizettek az egyházközösségnek, a várostól távol, nejlonzacskókból készített saját építésű kunyhókban húzták meg magukat, szeméttelepeken gyűjtött rongyok és más, még értékesíthető hulladékok eladásából éltek.
A roma holokauszt áldozatainak túlnyomó részét sem palotákból és bársony székekből hurcolták el, az áldozatok számának megbecslését is nehezíti a módszer, amit a nácik a romák ellen alkalmaztak. Gyakoriak voltak a razziák, amelynek során az erdőszélen élő embereket vették célkeresztbe, akiket a helyszínen meggyilkoltak mindenféle dokumentáció nélkül.
Eszemben sincs összehasonlítani azt a politikai klímát, amelyben a ma élő romák élnek azokéval, akik átélték a holokausztot,
viszont emlékezésünk nem teljes akkor, amikor a holokauszt áldozatainak védtelenségéről, kiszolgáltatottságáról nem ejtünk szót, ennek van ugyanis ma is érvényes politikai üzenete.
A szegény ember is ember
Ha roma holokauszt áldozatairól beszélünk, ne álljunk meg az eltérő bőrszínárnyalatok szintjén, beszéljünk az empátia kiszélesítéséről, arról, hogy az embert nem az életkörülményei határozzák meg és nem szűnünk meg embernek lenni akkor sem, ha nincs világítás vagy fűtés az otthonunkban, és akkor sem, ha külvárosban élünk magunk által tákolt kunyhóban, de akkor sem, ha valamelyik budapesti aluljáróban térünk nyugovóra.
A „kóbor cigány” fogalmat egy 1916-os rendelet a következőképpen határozza meg: „aki nem tudja igazolni, hogy rendes lakóhelye van, vagy tudja, de nem ott tartózkodik (!), ahol meg előtaláltatik, ott tartózkodása nem kellően (sic!) indokolt.”
Ez intő példa lehetne azoknak a politikusoknak, akik ma rendeletekkel próbálják kiszorítani a városokból a hajléktalanokat. Ez egyrészt embertelen, másrészt eredményre nem vezet, ahogy 1916-ban sem vezetett. Hajléktalanságot felszámolni anyagi ráfordítással, szociális szakemberekkel lehet csupán, és nem rendőrséggel.
„Magyarország kormánya elítél minden erőszakot és gyűlöletet, amely faji alapon tesz kollektívan felelőssé bármely népet, népcsoportot” – állt a holokauszt emléknapja alkalmából kiadott 2016-os kormányközleményben.
Nem létezik olyan népcsoport, hogy menekültek, tehát őket nyilván lehet reggeltől estig szapulni, Európa tönkretételével vádolni. Viszont a kormány szívesen fogad bárkit, aki kellő mennyiségű pénzt fizet a haverok letelepedési kötvény bizniszébe.
Véletlenül sem szeretném azt érzékeltetni, hogy a származási alapon történő diszkrimináció jelentéktelen ma Magyarországon, hiszen a romák jelentős hányadának nyomorban tartása szorosan össszefügg a rasszizmussal. Valamint az idézett miniszteri szövegrészlet valójában egy ügyesen megírt és jól felmondott beszédrészlet, amit nem éreznek magukra is kötelező érvényűnek akkor, amikor a romák és a legszegényebb emberek feje fölött az ő kárukra hoznak meg döntéseket.
Csupán azt szeretném üzenni minden honfitársamnak, – a roma közösségeknek egyaránt – hogy amikor a Porajmos hőseiért gyújtunk gyertyát, tekintetünket vessük azokra, akik fokozottan hátrányos helyzetben élnek.
Gondoljunk azokra, akik az egyenlőtleneknél is egyenlőtlenebbek. Ne csak azok iránt érezzünk empátiát, akik hasonlóak hozzánk és hasonlóan is élnek, mint mi. Ne jussunk el még egyszer arra a szintre, ahol a másikban az embert már nem látjuk, csak a megbélyegzett csoport egyik tagját. Vállaljunk szolidariást azokkal, akiknek szava ugyanolyan jelentéktelen és süket fülekre talál a mai tarsadalomban is.
Mit ér a tiltakozása ma azoknak a szülőknek, akik éhbérért gondozzák otthon tartósan beteg, saját maguk ellátására képtelen gyermekeiket vagy családtagjaikat? Mit tesz a kormány érdemben a szegény emberek folyamatos kilakoltatásának megakadályozásáért? Hogy történhet meg a mai Magyarországon, hogy települések vezetői visszautasítanak jelentős mértékű EU-s forrásokat, melyekből a legszegényebb romákon segítenének?
A közmunka növeli a foglalkoztatottak számát, ami jól mutat a statisztikában, viszont a közmunkások bére nem éri el a minimálbért és nem ugyanazok a jogok és kötelességek illetik meg a közmunkást, mint más munkavállalót. Miért kell ezt elfogadnunk? Meddig tűrjük még a háború és szenvedés elől menekülő emberek ellen folytatott propagandát? El kell érnünk, hogy a kormany valós problémákra is reflektáljon, főleg annak árnyékában, hogy az előző télen 180 ember, ebből 125 ember halt fagyhalált a saját otthonában.
Sokkal nagyobb veszély az ország legszegényebbjeinek szociális problémája, mint a menekültek, akikkel a kormány félelemben tartja az ország egy jó részét.
Nézzünk szét saját roma közzöségeinken belül is, kik azok, akik fokozott veszélynek vannak kitéve, és ne feltétlenül mérjünk a többségi társadalom mércéjével. Hiszek abban, hogy a magyarországi romák közösségében nagyobb szerephez kell, hogy jussanak a nők, olyan sokszínű közösség kell, ahol nem vetik ki a roma meleg, leszbikus, biszexuális embereket, különös figyelmet fordítva a transzneműekre, akiket a leggyakrabban fogad meg nem értés, valamint hatványozottabban vannak kitéve agresszív támadásoknak. Azok az igazán erős közösségek, amelyek vállalják az inkluzivitással való megbírkózást. Ne hagyjuk, hogy a mindenkori kormányzó hatalom figyelmen kívül hagyja azokat, akiknek soha nem osztanak lapot.
Legyen egy olyan Európa és legfőképpen Magyarország, ahol a mártír halált halt roma hősök, ha ma velünk lennének, teljes értékű állampolgárnak éreznék magukat. A mai Európa és Magyarország még nagyon nem olyan.
