Máté evangyéliomából:
„Hallottátok, hogy megmondatott: szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.
Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.
Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.
Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem azonképpen cselekesznek-é? És ha csak a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen cseleksznek-é?
Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.”
Ehhöz a mércéhez mérve mindannyian bűnösök vagyunk, természetesen. De csak az nevezze magát keresztyénnek – a keresztyénség hit, nem kultúra, nem tradíció, nem „értékvilág”: abszolútumokkal dolgozik, ezért áll a legmagasabban – , aki nem csak az atyjafiait, nem csak a mi atyánkfiait szereti, hanem másokat is. A nap valamennyiünkre süt, az eső mindnyájunkra esik.
A hit pedig hitetlenség: közvetlenül csak álló és mozgó fizikai tárgyakat appercipiálunk meg a saját belső szükségleteinket és késztetéseinket meg önmagunkat mint gondolkodó lényeket, amire a hit azt mondja, hogy nem ez a végső valóság, hanem valami láthatatlan. Tehát szó szerint nem hiszünk a szemünknek. Nem hiszünk vakon a látó szemünknek. (A filozófia és a tudomány is ezen alapul.)
A keresztyénség nem jólét, nem politika, nem haza, nem család. A keresztyénség – mint apokaliptikus vallás – nem családra, legitim szexre és népszaporulatra tekint, hanem szüzességre és önmegtartóztatásra, a lélek, és nem a test vallása (el kell ezt még mondani?), bár semmit nem vet meg.
„Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet, hogynem az eledel, és a test, hogynem az öltözet?
Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?”
„Vegyétek eszetekbe a mezők liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak és nem fonnak.
De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.”
Tudjuk, mi lett ebből, katedrálisok, le Roi très chrétien meg la fille aînée de l’Église meg Vatikán meg az ausztrofasiszta rendi állam, Estado Novo és État français meg Prohászka-Zadravecz-Bangha meg Vasgárda meg a többi, a civilizált-tekintélyelvű, náci jogászok tanácsaira hallgató Adenauertől (CDU) a kifinomult, az il Divo Andreotti úrig (DC), Fouché és Talleyrand óta Európa legnagyobb és legveszélyesebb manipulátoráig. L’Infâme. Máglyák, hüvelykszorító, strappado, vesszőzés, halálra éheztetés, föld alatti börtönök, aranyozott oltárok, reneszánsz művészet, amerikai bennszülöttek kiirtása, a zsidók erőszakos térítése, üldözése és kiűzése Spanyolországból, avagy „az európai értékek megvédése”, 1492 (ezt az egyház csak 1968-ban, no persze, 1968-ban vonta vissza!), pogromok – vagy amit akartok. (Ehhöz adódik a keresztyének üldözése a régi római birodalom, a perzsa szászánida királyság – amely keresztre feszítette a bizánci szerzeteseket és apácákat –, az arabok és az oszmánok által, iszlám országokban máig.)
És mégis: hiába vagyunk hitszegő paráznák („e gonosz és parázna nemzetség jelt kíván; és nem adatik jel néki, hanemha Jónás prófétának jele”), homályos elméjű egoisták, kegyetlen szadisták, ezen a kétezer esztendős groteszk tragédián mégis átragyog az Írás – amelyhez hozzávehetjük a „Holt-tengeri tekercsek”-et és az ún. gnosztikus evangéliumokat is (és egyéb apokrifákat) – , az Írás, amelynek a prófétai iratai a nemzet szidalmazásának, a haza gyalázásának, az állam és a papság iránti gyűlöletnek olyan elképesztő példáit tartalmazzák (különösen Ezékiel és Ámós könyveiben), amelyek az önzetlenség, önmegtagadás és szubverzív önkritika tekintetében egyedülállók, és mai szabad civilizációnkban úgyszólván idézhetetlenek. (Örüljetek és örvendezzetek” – mondja követőinek Jézus – , mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.”) Az Írás, amelynek a legnagyobb dicsősége, hogy alkalmazhatatlan. Nem e világról való elvégre az Ország. Jézus megtagadta anyját és testvéreit, mozgalmáról mondta viszont, hogy ők az anyja és testvérei,
„mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám”.
Ennyit a családi értékekről ebben az eredeti egyházban, koldusok, hippik, drogosok, betegek, csavargók, volt prostituáltak, bolondok, hajléktalanok, börtöntöltelékek szent közösségében. Ahol a gyerekek többet érnek, mint a fölnőttek (Máté 18, 1-14).
És az etnocentrizmusról már csak ennyit:
„amint Hóseásnál is mondja: hívom a nem én népemet én népemnek; és a nem szerettet szeretettnek”
(Róm. 9, 25).
Hivatkozni a hagyományra, a szokásra, a bevett véleményekre (idées reçues), szótöbbségre – erről ezt olvassuk:
„Mert most embereknek engedek-é, avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekszem-é tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.”
(Gal. 1, 10.)
Ki hisz ebben? „Demens vénemberek”.
„Avagy nincs értelem a hamisságnak cselekvőiben, akik az én népemet megeszik, mintha kenyeret ennének, akik az Istent segítségül nem hívják?”
(Zsolt. 53, 5.)
Úgy látszik, nincs értelem bennük.
És a nem én népem az én népem, és az én népem is az én népem, és a hamisságok cselekvői eszik valamennyit, mint a kenyeret.
Mindent meg lehet hamisítani, mindent el lehet torzítani, mindent el lehet felejteni, corruptio optimi pessima.
De a katakombákban, a napverte kikötőkben, a hánykolódó gumicsónakokban a Földközi-tengeren, a gyűjtőtáborokban, a szétvert kopt és nesztoriánus templomokban, az ecclesia pressa szétszórt papirosai között, a zavart szívű igazságkeresők még mindig remélik, hogy megvilágosodnak.
Néró korában istentagadóknak – atheoi – nevezték a keresztyéneket, mert nem új alakot vettek föl a pantheonba, hanem tagadtak minden más istent, és helyettük (görög-római szemszögből nézve) embert imádtak istenként. Nem isten és ember mitológiai nászából született embert (az ilyesmit – amint Paul Veyne bebizonyította – a görögök is mesének tartották, és meseként tisztelték és szerették), hanem esendő embert, mi több: marginális embercsoporthoz tartozó, elítélt és kivégzett bűnözőt. Názáretből jöhet-e valami jó? – kérdezték elvégre még a galileai hitsorsosai is.
A római birodalmat és a hellénisztikus királyságokat nevezték „a világ”-nak az ókeresztyén írók (meg „népeknek” – gentes, gentiles – a zsidók), az az Ország, amely nem e világról való, az államok, a jog világáról nem volt és nincs, különáll tőle, szemben áll vele: az Országban nincs emberi hatalom, és tudjuk, hogyan gondolkodott a Rómabeliekhez írott levél rejtélyes szerzője a törvény (a jog) felől. Azok közül, akik ma a hivatalos keresztyénséghez számítják magukat, igen sokan atheosznak néznék a keresztyént, aki komolyan veszi az Írást. Ők erőt akarnak.
Pedig
„gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős”
(2 Kor. 12, 10).
Hát e jelben tessék győzni.
