Európai és amerikai politikusok egyaránt úgy kiáltanak a közösségi média szabályozásért, mintha nem lenne holnap. Bár a megoldás megtalálása valóban sürgős lenne, a már létező példák arra utalnak, hogy az öreg kontinens vezetői inkább megspórolnák a jogi környezet kialakításába fektetendő energiát, és a Facebookra bíznák saját maga „megjavítását”. Ez a hozzáállás ma már az amerikai médiakörnyezetben sem látszik működőképesnek, a médiarendszerek történelmi fejlődéséből pedig az látszik, hogy Európában végképp halálra van ítélve.

 

Valamit márpedig tenni kell…

Korábban elképzelhetetlenül rövid idő, csupán néhány hónap leforgása alatt jutott el a közösségi média kontrollját pedzegető diskurzus a totális nihiltől – attól az általános vélekedéstől, hogy az internet és általában a hálózatok természetüknél fogva megregulázhatatlanok – addig, hogy kétségbeesett javaslatok tömkelege záporozik az egységes nemzetközi szabályozás konkrét mikéntjéről.

Ennek számos oka van: egyrészt már a 2016-os amerikai elnökválasztás és az brit EU-referendum kampányai körüli botrányok ráirányították a figyelmet arra, hogy hogyan vált a Facebook és a Twitter az álhírek, a politikai propaganda melegágyává. Másrészt a jogsértő tartalmak kezelésének kérdése – legyen szó akár alapvető emberi jogokról, akár szerzői jogról – mindig is akkut problémának számított a közösségi hálózatokon. Végül pedig a szabályozás örök mostohagyermekének számító adatvédelem kérdése pörgette fel igazán a közösségi média körüli jogalkotói brainstormingot a hírhedt Cambridge Analytica-botrány képében. Intenzív időszak tehát a közelmúlt a techóriásoknak, amelynek jókora irodalma is van már, a Facebook „pokoli tanulóéveiről” például itt írtunk.

Ennek a zűrös időszaknak a legfontosabb rövid távú következménye az lett, hogy az USA és az Európai Unió kormányai látszólag felgyorsult tempóban kezdték el találgatni azt, hogy hogyan lehet törvényileg kordában tartani az elszabadult Facebook-hajóágyút. Mark Zuckerberget Amerikában is, Európában is meghallgatásokra citálták; a tengerentúlon szövetségi, az Unióban egységes európai szabályozást emlegetnek.

Itt érdemes megállni egy pillanatra. Az európai tartalomszabályozást fennhangon sürgető politikusok javaslatai nemigen szólnak arról a szempontról, hogy bármilyen szabályozó mechanizmus ország- és kontinenshatárokon átívelő, változtatás nélküli alkalmazása más területeken is finoman szólva nehézségekbe ütközik. Ha pedig médiáról van szó, akkor ráadásul egészen közeli és kézzelfogható érvek szólnak amellett, hogy miért nem tudnak egy az egyben, vagy legalábbis lényegüket tekintve importált szabályok működni egy másik közegben.

Kicsit tehát olyasmiről van szó, mint az 1970-ben a Hold felé induló, majd útközben végveszélybe kerülő Apollo-13 holdkompjánál, ahol is a legénységnek a kerek szűrőházakhoz kellett volna négyszögletű szén-dioxid szűrőket átszerelni: egy amerikai, „négyszögletű” szabályozásban formálódott médiumot kéne átültetni Európába, „kerek” keretek közé.

 

… de nem lesz olyan egyszerű

Ahhoz, hogy megértsük, miért van ez így, érdemes kicsit hátrébb lépni, és visszatekinteni arra a világra, amikor a Facebook még egyetemi projektként is csak alig létezett, és a világ médiatérképét nem rajzolta át a közösségi háló platformja.

Daniel C. Hallin és Paolo Mancini 2004-ben készítették el azt a médiarendszer-tipológiát, amely a vizsgált országok politikai rendszereinek jellemzőivel összevetve írja le, hogy különböző történelmi fejlődésű régiókban egészen eltérő médiakörnyezet jött létre. Az összehasonlítás azóta is a témában születő elemzések origójaként szolgál, és egyedülállóan világítja meg, milyen összefüggések és kapcsolódási pontok keletkeznek politika és média között adott körülmények mellett.

A tudósok három nagy kategóriát alakítottak ki a médiarendszerek számára, amelyekbe alapvetően négy szempont alapján sorolták be a 18 tanulmányozott országot: ezek voltak  politikai párhuzamosság, az újságírói professzionalizmus szintje, az állam médiaszabályozásban betöltött szerepének mértéke, valamint a médiapiacok mérete. Ez a három nagy modell pedig: az észak-atlanti (liberális), az észak-európai (demokratikus korporatista) és a mediterrán (polarizált pluralista).

 

A Hallin-Mancini modell azonban már tizennégy éves, így értelemszerűen nem foglalkozhatott behatóan az online médiával. A Facebookkal kapcsolatban azonban mégis nagyon hasznos lehet a modell alkalmazása.

Egyrészt azért, mert elmagyarázza nekünk, hogy történelmi okokból például a német állam sokkal komolyabban és kiterjedtebben vesz részt a német média szabályozásában, mint az amerikai. Vagy éppen leírja azt, hogy általánosságban az intézményesült brit média közszolgálati orientációjához képest a spanyolé vagy az olaszé a kanyarban sincs. Arról nem is beszélve, hogy a mediterrán régióban a média pártsajtó-jellege sokkal erősebb, mint a kontinens északi csücskében, és még rengeteg hasonló, rendkívül fontos megállapítást tesz empirikus kutatásra támaszkodva.

Jelen cikk szempontjából azonban mind közül a legfontosabb: az amerikai médiarendszer alapjaiban különbözik az európai médiarendszerek 90 százalékától.

Vagyis a tipológia szempontokat ad ahhoz, hogy megértsük: bár a világ afelé tendál, hogy a közösségi média legyen a sajtó legmeghatározóbb, majd kizárólagos platformja, ezt a platformot többségében még mindig ugyanazok a – politikai jellemzőikben ugyanannyira különböző – társadalmak használják, mint amelyek tizenöt-húsz évvel ezelőtt fogyasztói és előállítói voltak a médiának. És ami még fontosabb: ugyanazok az államok akarják szabályozni is.

A technológia fejlődése valóban abba az irányba mutat, hogy néhány évtized múlva tökéletesen használhatatlan legyen egy ilyen felosztás; hogy Görögország médiaviszonyait alig tudjuk majd megkülönböztetni mondjuk az egészen eltérő demokratikus múlttal és hagyományokkal rendelkező skandináv államokétól. Talán éppen egy ilyen sarkított példán keresztül látszik viszont a legjobban, hogy Hallin és Mancini rendszerezésének alapjai még egy darabig velünk maradnak, ha fenntartásokkal kell is kezelnünk azokat.

A tipológia létjogosultságát továbbá jól szemlélteti, hogy az amerikai tartalomszabályozási láz is nagyrészt olyan jogi kereteket akar a – hivatalosan médiumnak nem tekinthető, de rengeteg ahhoz hasonló tulajdonsággal rendelkező – Facebookra testálni, amelyek között a hagyományos média is működik. Erre kiváló példa a tavaly ősszel benyújtott, úgynevezett Honest Ads Actról (vagyis „Őszinte Reklám Törvényről)” szóló javaslat, amely a 2016-os választás körülményeire reflektálva olyan követelményeket fogalmaz meg a Facebookkal szemben a fizetett politikai hirdetések kapcsán, amelyek a radióra, televízióra, újságokra nézve már majd’ ötven éve kötelezőek.

 

A Facebook nem lehet a maga ura

Kis kitérő után nézzünk konkrét példákat arra, hogy mi történik, ha egy bizonyos jellemzőkkel bíró médiarendszerben működőképesnek gondolt mechanizmust egy másik szisztémában kifejlődött médiamodellre alkalmaznak. Korábban részletesen írtunk a Heiko Maas korábbi német igazságügyi miniszter kezdeményezésére meghozott tavalyi német törvényről, amely súlyos pénzbírságokat ró ki azokra az online platformokra, amelyek nem törlik 24 órán belül a „nyilvánvalóan jogsértő” tartalmakat.

Ez az eljárás lényegében nem más, mint az állam által szigorú eszközökkel kikényszerített önszabályozás: a törvény csak a szankciókat és annak kritériumait fogalmazza meg, de a bíráskodás jogát a független bíróságok helyett a Facebook kezébe adja.

Ahogyan a törvény élesedésére érkező heves reakciók is mutatták, a német reakció a közösségi média problémáira egy olyan megoldás, amely a Facebook amerikai gyökereihez akár illeszekedhetne is, de a német politikai környezetben nem működőképes. Némileg egyszerűsítve: ahonnan a Facebook jön, ott a piac nagyobb teret kap az államnál a médiaszabályozásban (is), az önszabályozásnak pedig – többek között Hallin és Mancini kutatása is alátámasztja ezt – komoly kultúrája és hagyománya alakult ki.

Csakhogy pont a Facebook és a Twitter kapcsán halad afelé még az alapvetően liberális amerikai médiaszabályozás is, hogy az állam, a szövetségi keretek is egyre inkább kiterjedjenek a techóriásokra, ami egy nagyon fontos tendencia.

A német Facebook-törvény viszont ahelyett, hogy valódi megoldást kínálna a problémákra, a sürgető politikai fejlemények hatására súlyos nyomásnak tette ki a céget. Ennek eredménye több tévedés, és akár indokolatlan cenzúra lett, ezek pedig nem utolsó sorban okot szolgáltattak a német politikai szereplőknek a napi csatározásokra.

A létező, kísérleti törvények és törvényjavaslatok mellett van egy másik szempont is, amely azt erősíti, hogy a közösségi média szabályozásánál fokozottan figyelembe kell venni a médiarendszerek közötti eltéréseket. Ez pedig a meglévő média-intézményrendszer, illetve annak minősége: ez Hallinnál és Mancininél leginkább az újságírói professzionalizmus, illetve azon belül is a közszolgálati orientáció kritériumában fogható meg.

Az alábbi videón Paul Mason, a BBC korábbi újságírója, és a baloldali, alternatív Novara Media alapítója mutatja be egy konkrét példán, a brit Munkáspárt vezetőjét, Jeremy Corbynt ért kémvád esetén keresztül, hogy a jól működő, szigorú szakmai kritériumoknak megfelelő média hogy tudja a saját munkájával természetesen szűrni a Facebook egyik rákfenéjét, az álhíreket.

A szisztéma lényege az, hogy a mainstream média nem veszi át a közösségi oldalakról a bizonyíték nélküli állapotokat még kérdőjeles spekulációk formájában sem, hanem azonnal hiteles cáfolatot tartalmazó anyagokkal áll elő. Ha ezt nem teszik, az ország rágalmazást fontmilliókkal is büntető igazságügyi rendszere azonnal lecsap rájuk. (Corbyn csapatának ezt éppen csak be kellett lengetnie, és az összes kormánypárti politikus azonnal visszavonta vádjait.)

Ahol ez nem történik meg, ott az eredeti állítás valóságtartalmától függetlenül, akadálytalanul végigfutnak a rendszeren az álhírek, és szabadon fejtik ki hatásukat. Mason erre is hoz példát: így lett annak idején Amerikában komoly kérdés például abból, hogy Barack Obama amerikai állampolgár-e egyáltalán.

Mondani sem kell hogy ennek a szűrőhatásnak a feltételei – vagyis leginkább a szabad, profi közszolgálati, és szigorú kódexek szerint dolgozó mainstream sajtó – nem, hogy nincsenek meg minden médiarendszerben, de valójában az Egyesült Királyságon kívül elvétve találunk ilyen országot. Sőt, Mason a videóban éppen az USA-val szemben határozza meg a szemléltetett  mechanizmust:

„Nagy-Britanniában van valami, ami Amerikában nincs: nagy, közpénzből működtetett, államilag szabályozott országos televízió és rádió, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy hazugságokat vegyenek át.”

Mind a gyerekcipőben járó német törvény, mind a Jeremy Corbynnal kapcsolatos lejártókampány elfojtása azt példázza, hogy a Facebook, illetve a közösségi média nem fogja saját magát érdemben megszabályozni, és a kellő balanszírozó erők sincsenek ott a médiarendszerek nagy részében.

A legfontosabb tanulság az, hogy a piac által dominált amerikai médiarendszerből valamiféle hidat kellene építeni Európa irányába: megtalálni azt a megoldást, ami az öreg kontinensen adott feltételek mellett is gátat vethet közösségi médiával való visszaéléseknek.

Ugyanakkor – ahogyan arról nemrég írtunk -, olybá tűnik, ezt a közös érdeket egyelőre nem ismerték fel Európa vezetői, és inkább meghagyják Zuckerbergéknek az önszabályozás lehetőségét. Pedig a fenti esetek másik fő konzekvenciája éppen az lenne, hogy a közösségi média keretek közé szorítása egyrészt nem fog egyik pillanatról a másikra menni (hiába sürgetik azt a meghekkelt választásoktól frusztrált politikai erők), másrészt ebbe erőforrást kell fektetnie az államoknak, és valódi, bíróságok által gyakorolt kontrollt kialakítani a Facebook és társai felett.

A Facebook is valahol ott tart most, ahol annak idején a kudarcba fulladt Holdra szállás közvetlenül azután, hogy elhangzott a legénység szállóigévé vált segélykérése: a szélsebes kilövés után kénytelen volt megtorpanni, visszafordulni, és borzasztó sok energiát fordítani arra, hogy megszerelje azt, ami elromlott.

Most Európán lenne a sor, hogy új szűrőházat, vagyis jogi környezetet barkácsoljon a közösségi média számára, és valahogyan passzoljon a kerek formába az is, ami eredetileg négyszögletű.