Miközben az EU vezetői tovább szeretnék szigorítani az Unióba való belépés feltételeit, érdemes a nagyképet is megnézni, mert érhetnek bennünket meglepetések, nemcsak a jelenlegi migrációs helyzettel, hanem általában az EU globalizációban betöltött pozíciójával kapcsolatban – ajánlja friss blogbejegyzésében Thomas Piketty francia közgazdász.
A létező adatok ugyan nem tökéletesek, de a nagyságrendek érzékeltetésére alkalmasak. Az ENSZ összegyűjti az egyes országoktól a demográfiai statisztikákat, majd „egybefésüli” ezeket, ennek alapján lehet fogalmunk a ki- és befelé irányuló migrációról az egyes államokra vonatkozóan, illetve a következő évtizedekben várható demográfiai trendekről.
Ezeknek az adatoknak vizsgálata két szembetűnő tényt tár fel.
Az egyik az, hogy a gazdag országokba irányuló migráció (ez a nettó adat, a kilépők levonásával) csökkent 2010 óta. Évente körülbelül 2 millió személy körül alakult 1990-1995 között, a következő öt év során 2,5 millió volt, majd az évezred első évtizedében az évi 3 millió főt is túllépte. A következő években újra évi 2 millió fő körül van, és az ENSZ előrejelzései szerint ez a közeljövőben is így marad.
Lévén, hogy a gazdag országok összlakossága egymilliárd fő körül van (EU: 500 millió, USA-Kanada: 350, Japán-Óceánia: 150), ez azt jelenti, hogy a bevándorlás 0,2% körül alakult a kilencvenes években, majd 0,3%-ra emelkedett, 2010 óta pedig újra 0,2% alatt van.
Ez elég icipicinek tűnhet, és voltaképp az is, mondja Piketty: e három évtized globalizációs folyamatai ugyanis elsősorban kereskedelmiek és pénzügyiek, és a migráció intenzitása egyszer sem érte el az 1870-1914-es évek időszakára jellemzőt.
Van azonban két fontos különbség. Az egyik, hogy a jelenlegi mozgásokban jóval nagyobb a kulturális keveredés, miközben 100 évvel ezelőtt elsősorban az Atlanti-óceán két partja között, az északi féltekén zajlott a vándorlás.
A másik az, hogy mindez stagnáló demográfia mellett megy végbe, több gazdag országban az éves születések aránya 1% alatt marad, ami azt jelenti, hogy a 0,2-0,3 százalékos éves bevándorlás hosszú távon érzékelhető változást okoz a lakosság összetételében.
Ami önmagában persze nem probléma, írja Piketty, de ahogy a kortárs politika mutatja, hasznot húzhatnak belőle az identitáriusnak mondható kísérletek. Elsősorban akkor, ha a munkahely-teremtés, lakhatási, infrastrukturális politikák hiányoznak
A második meglepő fejlemény az lehet, hogy az ENSZ adatai alapján a migrációs áramlat csökkenése elsősorban Európának tudható be. A kontinensre bevándorlók nettó mérlege (a kivándorlókat levonva) felére csökkent. Míg az évezred első évtizedében évi 1,4 millió személy volt, 2010 óta már csak évi 0,7 millió, a 2015-ös csúcs ellenére is.
Eközben a válságból az EU-nál jóval hamarabb kikecmergő USA-ban szinte konstans maradt a befelé irányuló migráció (évi 1 millióról, 2010 után 0,9 millióra esett vissza).
Ezekhez az adatokhoz érdemes egy harmadikat illeszteni. Az Európai Központi Bank (EKB) legfrissebb számai alapján, az eurózóna kereskedelmi többlete tavaly 530 milliárd euró volt, azaz a monetáris unió GDP-jének (11.220 milliárd euró) csaknem 5%-a.
Ez azt jelenti, hogy a megtermelt szolgáltatások és javak minden 100 egységéből az eurózóna csak 95-öt fogyaszt el vagy fektet be saját területén. Ez első látásra talán nem tűnik olyan nagy különbségnek, de ha minden évben megismétlődik, az bizony elég jelentős többlet.
A 19. század eleje óta, mióta rendelkezünk kereskedelmi statisztikákkal, soha nem fordult elő, Piketty szerint, hogy egy ilyen méretű gazdaság ilyen gigantikus többletet termeljen.
Például egyes olajtermelő országok esetében van példa 5-10 százalékos többletre, de a világgazdasághoz viszonyítva jóval kisebb méretű gazdaságok ezek, melyek lakossága gyakran még kisebb.
Az eurózóna állapota e szempontból teljesen abnormális, és nagyrészt a németeknek köszönhető, de pl. Olaszország kereskedelmi mérlege is a GDP több mint 3%-a 2015 óta.
A mindenható piac hívei erre azt mondhatnák, hogy mindez a lakosság öregedésének racionális következménye: az eurózóna felkészül a munkaerő és a termelés csökkenésére, és tartalékol.
Piketty szerint azonban inkább arról van szó, hogy politikai kormányzás hiányában véres konkurenciaharca folyik, és a bérek leszorítása, ami hozzájárult a növekedés lassításához és a kereskedelmi mérleg többletéhez.
Ráadásul az eurózónában jelenleg több adót fizetnek a polgárok, mint amennyi állami kiadásból részesülnek, a büdzsé többlete a GDP 1% körül alakul.
Mindebből az következik, Piketty konklúziója alapján, hogy az integrációs masina újraindításához – és tegyük hozzá, ez nem csak a külföldiekre, hanem a leszakadó európai, német, olasz, görög vagy francia szegényekre is igaz – „Európának” újra meg kell tanulnia fogyasztani és beruházni.
Az érvelés meg is fordítható: ha azt érzékelnék az európai polgárok, hogy az államok jóléti beruházásokkal és a szolgáltatások fejlesztésével javítanak a mindennapokon, és működik az újraelosztás a rászorulók felé, plusz a bérek is megérzik a növekedést, akkor talán jobban bíznának a bevándorlók integrációs lehetőségeiben, akárcsak a társadalom befogadási potenciáljában.
