A magyar kormánynak teljes mértékben igaza van abban, hogy a migráció a „nyugat”[1] – ha nem is Magyarország vagy a világ – előtt álló legjelentősebb kihívás. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy alaposan átgondolt baloldali választ találjunk erre a kihívásra. Az LMP-s Ungár Péter fejtegetései nyomán megindult vita a Mércén (Diószegi-Horváth Nóra, Turcsán Szabolcs és Tóth Csaba Tibor részvételével) alapvető fontosságú kérdéseket érint e téren, de a probléma valódi jelentőségét – úgy gondolom – figyelmen kívül hagyja.

A migráció ugyanis nem csupán a magyar vagy az európai politika hatalmi harcainak szempontjából lényegi kérdés – ezen a kérdésen múlik a baloldal, hovatovább az emberiség jövője.

A társadalom militarizálása

Először is látnunk kell, hogy a kormány migrációs politikája – beleértve a bevándorlókkal szembeni gyűlöletkampányt, a Stop Soros törvényt és így tovább – egy átfogóbb törekvés része, amelynek célja a társadalom militarizálása: az állampolgár szerepének honvédként, „jó katonaként”, a választott politikai vezetőnek hadvezérként, a politika terének kaszárnyaként és a politikai cselekvésnek parancskövetésként való újradefiniálása – egy permanens kivételes állapot fenntartása.

Ennek a törekvésnek egy központi eleme a migráció kérdésének határvédelmi, tehát katonai – és nem például gazdasági vagy humanitárius – kérdésként való prezentálása. A migrációs válság ezen keretezését Széll Bernadettől Karácsony Gergelyen át Ungár Péterig minden ellenzéki politikus átveszi: „[az ellenzéknek] nyilvánvalóvá kellett volna tennie, hogy közte és a kormány – vagyis a választópolgárok között – nincs véleménykülönbség. Azaz az ellenzék is úgy gondolja: az illegális migráció rossz és Magyarországnak joga van megvédenie a határait.” (kiemelés tőlem – K. Zs.)

Ez a határvédelmi retorika azonban – a sorosplakátokkal, a Stop Soros törvénnyel és a határkerítéssel egyetemben – szerves része egy olyan politikai programnak, amelynek semmi köze az állampolgárok védelméhez, a biztonság szavatolásához (határvédelem? ki ellen? Ahmed H. ellen?). A társadalom militarizálása az államhatalom korlátok nélküli kiterjesztésének, a speciális jogosítványok és a statárium bevezetésének eszköze.

A határvédelem elsődleges feladata nem a bevándorlók, hanem az állampolgárok ellenőrzése – a kormány legújabb biztonságpolitikai intézkedései is saját állampolgárait, a civil szervezeteket, vagyis a demokratikus elszámoltathatóság és a hatalom fölötti népi kontroll intézményeit támadja.

Erre mond igent az, akinek „nincs véleménykülönbsége” a kormánnyal a migráció kérdéséről. Aki úgy véli, a határkerítés elválasztható a bevándorlók elleni gyűlöletkampánytól, a Stop Soros törvénytől, a társadalom militarizálásától és a kormány hatalmának korlátlan terjeszkedésétől, aki szerint a kérdés pusztán arról szól, hogy általánosságban állhatnak kerítések határokon – mintha az a kerítés minden kontextus nélkül csak úgy odapottyant volna az égből –, hogy ellenőrizheti-e egy állam a határait – mintha ugyan egy politikaelméleti nézeteltérésről lenne csupán szó –, az vagy nem érti, mit beszél, vagy szánt szándékkal úgy tesz, mintha nem értené.

Tőke és migráció

A társadalom militarizációja globális jelenség, amely jóval a 2015-ös migrációs válság előtt megkezdődött – fontos mérföldköve volt például 2001 és a „terror elleni globális háború” kezdete. De mi hívja létre és tartja életben ezt a globális militarizációs programot a 21. században és mi köze van ennek a migrációhoz? A választ a globális kapitalizmus fejlődési tendenciáiban kell keresnünk.

Ahogy cikkében Turcsán Szabolcs is megjegyzi, a huszadik század közepén a Bretton Woods rendszer erősen szabályozta a tőke nemzetközi mozgását, ezáltal biztosította „a tőke munkának való kiszolgáltatottságát”. A neoliberalizmus hajnalával a tőkekontrollok leomlásával és az új – többek közt posztszocialista – piacok megnyílásával azonban ez az erőegyensúly megbomlott.

A tőke végtelenül mobilissá vált – a befektetők bármikor szedhetik a cókmókjukat és felhúzhatják a gyárukat egy országgal keletebbre, ha nem tetszik nekik a rendszer – ami rendkívül kiszolgáltatottá tette a többé-kevésbé helyhez kötött, immobilis munkásokat csakúgy mint a még náluk is mozgásképtelenebb államot: beköszöntött a (tőke által) fogságba ejtett állam, az adóverseny korszaka, amelyben a mind növekvő mértékű kizsákmányolást a tőke mobilitása és a munka relatív mozdulatlansága biztosítja.

A tömeges migráció jelensége a jelenkori globális kapitalizmus alaptételéhez intéz kihívást: a tőke mozog, a munka nem. Egy hipermobil társadalomban a tőke épp úgy elvesztené alkupozícióját, ahogy a Bretton Woods éra alatt, mikor a tőkekontrollok folyományaként mozdulatlanságra volt ítélve. Ha a munka épp olyan gondtalanul mozoghatna, mint a tőke, hovatovább, ha csak a munka lenne mobilis, de a tőke nem, a tőkés kizsákmányolás 21. századi modellje nem volna többé fenntartható. Mindez persze csak ábránd, hisz a mozgás, a költözés, a migráció a legtöbbek számára felmérhetetlen – anyagi, pszichológiai, kulturális és egyéb – költségekkel jár.

Mégis látnunk kell, hogy a migráció megfékezése, a munka mobilitásának elapasztása tökéletes összhangban van a tőke logikájával:

a tőke érdekeit az szolgálja leginkább, ha a legtöbbek számára a költözés, a migráció mérhetetlenül költséges, ha az út életveszélyes, ha az érkezés fájdalmas, ha a befogadás lehetetlen, ha a letelepedés nem járhat együtt azzal, hogy az ember tagja lesz egy olyan szolidaritásközösségnek, amelyben másokkal összefogva dolgozhat egy igazságosabb globális rend kialakításán, ha ehelyett üldöztetés és gyűlölet lesz az osztályrésze,  azon a tőke csak nyer.

Arról nem is beszélve, hogy ilyen módon azok, akik mégiscsak rászánják magukat a migrációra olyan kiszolgáltatott, sérülékeny helyzetbe kerülnek, hogy minden ellenállás vagy gond nélkül beilleszthetővé válnak a kizsákmányolás folyamatába. Ahogy Tóth Csaba megjegyzi: „a világ oligarcháinak egy jelentős része már nyerészkedik a menekülteken, sajátos menekülttábori gazdaság kialakulása jellemzi a dél-török, és nyugat-jordán vidékeket.”

Amint azonban a migráció mértéke globális szinten emelkedik, amint a klímaváltozás, az elmúlt és eljövendő gazdasági válságok okozta kataklizmák és konfliktusok okán egyre többen kényszerülnek elhagyni otthonukat, a migráció lefojtása mind kevésbé lesz megoldható a köznapi idegengyűlölet és évszázados rasszista berögződések felhasználásával, amelyek Európán belül – karöltve a centrum és a periféria közötti mély materiális egyenlőtlenségekkel, amelyek a legtöbbek számára eleve lehetetlenné tették a költözést – olyan kiválóan kordában tartották a munka mobilitását az EU-n belüli elvileg szabad munkaerő-áramlás ellenére.

Amint azonban a migrációs nyomás nő – és a jövőben még csak tovább fog nőni – mind sürgetőbbé válik egy olyan erőszakrendszer kiépítése, amely a közvetlen fizikai kényszer, a mozgásra vállalkozók testi-lelki megkínzása segítségével képes fenntartani a munka immobilitását – az USA kormánya már most rendkívüli kegyetlenségről tesz tanúbizonyságot, mikor gyermekek és szülők elválasztásával akarja elrettenteni a bevándorlókat. És épp ilyen szükségessé válik az is, hogy ezt az erőszakrendszert a társadalom tagjai szükségszerűnek, mi több, kívánatosnak ismerjék el. Innen egyenes út vezet a társadalom militarizálásához.

A tőke falakat épít körénk, a falakra fegyveres őröket rak, és elhiteti velünk, hogy e falak megvédenek, és nem bezárnak minket. De ne legyenek illúzióink. Ezek a falak minket is bezárnak, előlünk is elzárják a kitörés útvonalait, minket is kiszolgáltatottá tesznek a tőkének, minket is rákényszerítenek arra, hogy vagy behódoljunk, és önként fokozzuk saját kizsákmányolásunk mértékét, vagy – ha nem tartozunk egy kivételezett elithez – vállaljuk, hogy csapdába esünk a globális kapitalizmus tranzitzónáiban.

A jóléti állam igézetében

A megoldást e problémákra mind Ungár, mind Turcsán a jóléti állam modelljéhez való visszatérésben látszanak megtalálni. Nem világos persze, hogy a kormány migrációs politikájának igenlése miként segíthet hozzá ehhez, hiszen a jóléti állam létrejöttének feltétele – ahogy maga Turcsán megjegyzi – a tőke röghöz kötése, nem pedig az emberek mozgásának megállítása. De még ha ez is szolgálná a legjobban a jóléti állam ügyét, akkor is érdemes lenne ezt az ügyet magát felülvizsgálnunk. Ungár a baloldal legnagyobb vívmányának nevezi a jóléti államot, amely a huszadik század közepén csakugyan jelentős fellendülést hozott a „szabad világ” munkásainak és kiszolgáltatottjainak életszínvonalában, ezt azonban a globális dél kiszolgáltatott, szegény, sokszor a gyarmati iga alól épp csak kikerült lakosainak kárára tette.

A jóléti állam időszaka alatt épült ki a posztkoloniális világrend, ekkor artikulálódtak azok a nemzetközi függési viszonyok, amelyek megágyaztak a 21. századi neoimperializmusnak. Míg az USA-ban és Európában a jóléti állam és a szociáldemokrácia győzelmét ünnepelték, világszerte formálódtak az antiimperialista mozgalmak, a dél-amerikai marxisták a függéselmélet kidolgozásán fáradoztak, amely később Wallerstein világrendszerelméletének egyik alapköve lett.

A jóléti állam koránt sem volt győzedelmes osztálykompromisszum; ellenkezőleg: győzelem volt a globális tőke osztályharcában, amely a Dél kiszolgáltatott és megnyomorított lakóinak bőrén vette meg magának az Észak fehér munkásait.

A jóléti állam kijátszotta a kapitalizmus kárvallottjainak és elnyomottjainak egyik felét a másik ellen, eközben pedig épített arra, hogy a kedvezményezettek nem fogják a távol élő, barna bőrű, más vallású elnyomottakat sorstársakként kezelni.

Ungár és Turcsán arra hív fel minket, hogy ismételjük meg ezt a hibát, amely végső soron a neoliberális újimperializmus ámokfutásához és annak minden sorscsapásához vezetett.

Az LMP tagok érvelése szerint „a bevándorlás a közösön kiharcolt bérek letörését, a megélhetési költségek emelkedését eredményezi”, a bevándorlással „leesnek a bérek, mert lesz elég munkaerő. Miközben évszázadok óta először az egyszerű, normális, magyar ember a világpolitikai játszmák kvázi nyertese, mert egyszerű felszolgálóként vagy hegesztőként közel milliós fizetést kaphat Nyugaton, és így a hazai munkaerőhiány miatt itthon is emelni kénytelenek a munkáltatók”. Meglehet – ámbár egyet kell értenünk Diószegi-Horváth Nórával abban, hogy tranzitországként, amely elenyésző számú bevándorló célpontja, nagyon drámai hatások nemigen várhatók.

Mégis észre kell vennünk, hogy e szerzők érvelése szerint fontosabb, hogy „az egyszerű, normális, magyar ember” – akik közé gondolom a költözésre képtelen, mélyszegénységben élő százezrek például nem tartoznak – a kizsákmányoló, embertelen globális kapitalizmus „nyertesei” között legyen, semmint hogy a kizsákmányolás és az embertelenség megszűnjön. Fontosabb, hogy nyerjünk mások szenvedésén, semmint, hogy a szenvedést megszüntessük. Persze lehet mondani, hogy a szenvedés, az embertelenség, a kizsákmányolás az élet zord, megváltoztathatatlan valósága, amellyel együtt kell élnünk – ám ez mindig az elnyomók és kizsákmányolók mantrája, és mindig hamis.

A szolidaritás határai

Persze Magyarország nem lesz képes egymaga megváltoztatni a kizsákmányolás globális rendjét. Kétségtelen, hogy egy apró félperifériás ország nincs abban a helyzetben, hogy a globális kapitalizmus alakulására lényegi befolyást gyakoroljon, a magyar válasz szükségszerűen csak lokális lehet, és csak a károk minimalizálására irányulhat. De fel kell tennünk a kérdést: mi számít a károk minimalizálásának? A magyar középosztály viszonylagos helyzetbe hozása a nyugati tőkével szemben a háború és éhínség elől menekülő milliók megkínzatása árán, vagy e megkínzottak szenvedésének csökkentése lehetőségeinkhez mérten?

Ha valakit az erkölcsi érvek önmagukban nem győznek meg az utóbbi opció mellett – hiszen az aljasság, az embertelenség és a vérszomj számon kérése valamiért nevetnivaló a magyar nyilvánosságban –, fontolja meg a következőt: amint a legújabbkori kapitalizmus ellentmondásai kiéleződnek, amint pusztító hatásai éreztetni kezdik hatásukat – például a klímaváltozás formájában – mind nyilvánvalóbbá fog válni, hogy a kapitalizmus kárvallottjainak érdekérvényesítésén – a félperifériától a perifériáig – az emberiség egészének a jövője múlik.

Az egyre gyorsuló tőkefelhalmozás, a természet rombolásának, az egyenlőtlenségek növekedésének megállítása mindannyiunk érdeke.

Meglehet, hogy az egyszeri magyar ember a globális kapitalizmus pillanatnyi egyensúlyi állapotának „nyertese” lehet, de a klímaváltozásnak, az eljövendő gazdasági válságoknak, a társadalom militarizálásának csak a vesztese lesz. Ezek megállításához azonban, mint Tóth Csaba megjegyzi, csak valódi politikai mozgalmak sora változtathat, és tegyük hozzá: globális politikai mozgalmaké, amelyek a nyertesek és vesztesek szövetségére építenek. E szövetségek kialakításához, a nemzetközi szolidaritás létrehozásához már most hozzá kell kezdenünk: ennek az első lépése az lenne, hogy nem bánunk állat módjára menekülő embertársainkkal.

Van persze, aki szkeptikus ezzel a lehetőséggel kapcsolatban: „a szolidaritás jól körülhatárolt csoportot feltételez, ahol közösek a normák, az értékek és a kultúra” – írja Ungár. Ez egyrészt nem igaz, millió olyan szolidaritásközösség létezik és létezett, amelyre mindez nem volt jellemző.[2] Másrészt meglehet, hogy ilyen közösségekben a legkényelmesebb, a legsimább a szolidaritás létrehozása. De meglehet, hamarosan a puszta túlélés fog rákényszeríteni minket arra, hogy kényelmetlen szolidaritásközösségeket hozzunk létre, amelyben alkalmasint nem tart össze minket egyéb, mint a túlélés materiális érdeke.

Ungár azt írja, a jóléti állam kockázatközösség – nos, a globális kapitalizmus immár létrehozott egy olyan nemzeteken átívelő kockázatközösséget, amelyben ha akarjuk, ha nem, benne vagyunk. E szolidaritásközösség tényleges megteremtése sok munkával fog járni – Tóthnak igaza van abban, hogy a kulturális félelmek, státusztudat, a mezei sovinizmus (melyek egyébként mind a globális kapitalizmus fegyelmező intézményei) nem kis akadályt jelentenek. De hogy a huszadik század egyik legjelentősebb filozófusát idézzem,

meg kell tanulnunk együtt élni, ha nem kívánunk együttesen elpusztulni.

[1] Találóbb kifejezés volna a Globális Észak, de ez most mellékes

[2] Mondok egyet: a korai kereszténység.