Az április 8-i választások utáni hangulat a tágan értelmezett baloldali és liberális térfélen lesújtó. Az újabb Fidesz-kétharmad tényét és azt, hogy 2014-hez képest a kormánypárt még jelentősen növelni is tudta a támogatottságát, komoly törésként élik meg sokan, e sorok szerzőjét beleértve.

A választási eredményeket azonban csak a kampányidőszakban megfogalmazott várakozások felől nézve élhetjük meg törésként. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell vallanunk, hogy ezek a várakozások sok esetben irreálisak, eltúlzottak és vágyvezéreltek voltak.

Csata után persze sok a hős, és a lényeglátók száma is hirtelen megszaporodik, még azok között is, akik aktív részesei voltak az ellenzék újabb szégyenteljes teljesítményének alakításában, ártatlan bárányként születve újjá április 9-én, hogy újfent bejelentkezzenek az intézményesített ellenzék szűkös erőforrásaira. Úgyhogy nem szeretném azt mondani, hogy személyesen előre láttam volna a választás kimenetelét, mert hazudnék, a hamis várakozásokkal tehát mindannyiunknak el kell magunkban számolnunk.

Mindenesetre a vágyvezérelt gondolkodás és önámítás rétegei alatt azért rengeteg emberben ott húzódott már a kampányban is a meggyőződés, hogy ezekkel, ilyen módon és ilyen formában alapvetően nem fog menni.

Mindez csak azért releváns kérdés, mert ennek tisztázása nélkül nem tudjuk eldönteni, vajon tényleg akkora törést jelent-e április 8-a, mint amekkorának gondoljuk, vagy valójában hosszú és középtávú folyamatok logikus kifutása volt az újabb Fidesz-kétharmad és a 2,5 millió kormánypártra voksoló választópolgár.

Ehelyütt amellett fogok érvelni, hogy az utóbbiról van szó: rengeteg, évek óta párhuzamosan futó folyamat eredménye az, hogy mára baloldali és liberális parlamenti ellenzékiségről igazán nem beszélhetünk. Alapvetően három nagy kérdéshalmaz az, amellyel meg kell birkóznunk, ha meg akarjuk érteni, miért nem nőtt a baloldali és liberális ellenzék, és miért van jelenlegi mélypontján. Az első kérdéshalmaz a 2010 után kiépített rezsim természetének megértését foglalja magába, a második a pártpolitikai ellenzék állapotát, a harmadik pedig a parlamenten kívüli ellenzék működésmódját érinti.

Mi az a NER, és mi következik ebből?

Könyvtárnyi irodalma van annak, min alapszik, és hogyan működik a 2010 óta kiépített Nemzeti Együttműködés Rendszere. Azt tehát nehéz lenne meggyőzően állítani, hogy ne létezne kiterjedt elméleti tudásunk erről a rezsimről. Az évek során a különböző kutatók, elemzők és újságírók rengeteg elméleti leírást készítettek a NER-ről, fókuszba állítva a jogállamiságot leépítő autoriter jegyeket, a korrupciót vagy épp a rendszerváltás utáni társadalmi rend termelte ellentmondásokat.

Az elemzői, „megmagyarázó” mező magától értetődő logikájából következik, hogy ezen magyarázatok sokszor ellentmondanak egymásnak, vitáznak, nem értenek egyet. Természetes tehát, hogy ebben a mezőben arról sincs egyetértés, vajon a Fidesz jelenlegi fölénye a parlamentáris váltógazdaság ingamozgásának része-e vagy egy mélyebb elmozdulásé – a Fidesz választási fölényéről vagy sokkal mélyebbre nyúló hegemóniájáról van-e szó.

A jogállamiságra vagy a korrupcióra fókuszáló liberális értelmezések helyett számomra a rendszerváltás utáni társadalom ellentmondásaira fókuszáló szociáldemokrata magyarázatok a meggyőzőbbek, amelyek például itt az Új Egyenlőség platformján is szép számban képviseltetik magukat.

Meggyőződésem szerint Orbán Viktor egy parlamentáris váltógazdaságon túllépő, globális szinten kiépülő újjobboldali hegemónia része, amely a 21. századot jellemző kívül vs belül, alul vs. felül és globális vs lokális társadalmi törésvonalak menedzselésére jött létre, a belül és a lokális (túl)hangsúlyozásával szorítva háttérbe az alul-felül társadalmi ellentétét.

A magyar kontextusban ez a rendszerváltás utáni gazdasági és társadalmi folyamatok által létrehozott szociális problémák menedzselését (nem megoldását!) jelenti, a lokális és a belül (nemzeti identitás, szuverenitás, kerítés stb.) felértékelésével a kulturális mintázataiban globális bekötöttségű csoportok (liberálisok, értelmiség, civilek, CEU, Soros) és a kívült képviselő csoportok (migránsok, romák) ellenében.

De még egyszer mondom: sokan vannak a baloldali és liberális térfélen, akik ezzel nem értenek egyet, másfajta, ennek ellentmondó magyarázatokat preferálnak. És ez rendjén is van így. Amíg a rezsim természetének megfejtései a „magyarázó” mezőben maradnak, addig az alapvető kérdés az, hogy kinek van igaza, és erről hosszan lehet vitatkozni, történik is nyolc esztendeje.

A probléma az, hogy ezek a tudások nem kerülnek becsatornázásra a politikai mezőbe, amelynek logikája nem a kinek van igaza, hanem a ki győz kérdése mentén szerveződik.

Olyan politikai stratégia nem létezik, amely nem méri fel az ellenfél természetét, az orvosolni kívánt problémák természetrajzát, szóval a fent említett magyarázó tudásokra igenis szüksége van a politikának. Ha ugyanis az egyik koncepciót gondoljuk helyesnek, akkor egyfajta politikai stratégiára van szükségünk, ha pedig egy másik koncepciót, akkor másfajta politikai stratégiára.

De onnantól, hogy ez a koncepcióválasztás megtörtént, a lényeg már nem az, hogy analitikusan helyes-e, hanem hogy alkalmazható-e politikai közösség szervezésére, sikeresen váltható-e politikai tőkére, erőre, befolyásra.

A magyar ellenzékiség problémája az, hogy miközben rendelkezésére áll a magyarázó tudás, az nem válik politikai stratégiák alapjává.

Magyarán: lehet, hogy értjük, mi a franc az a NER, de nyolc év alatt sem sikerült választ adni arra, hogy ebből mi következik, milyen politikai lépésekre van szükség, ha le akarnánk esetleg győzni.

Ehelyett a kaotikus kapkodás, a hamis pragmatizmus vagy épp az apolitikus szólampufogtatás uralja a napot, az egészet pedig egy levegőben lógó semmitmondó keret fogja egybe, amit Kiss Viktor „antiorbánista populizmusnak” nevez.

Kiágyazódott pártpolitika

És akkor itt el is érkezünk a pártpolitikai ellenzék problémáihoz, amelyek azt eredményezik, hogy gyakorlatilag nincs olyan pártunk a baloldali és a liberális térfélen, amely képes lenne tudást becsatornázni, és az alapján politikai stratégiát alkotni, amelyet aztán következetesen képes lenne kivitelezni.

Hogy ez miért van így, arra alapvetően nincsen egyetlen mindent átfogó magyarázat, tagadhatatlanul van szerepe ebben a kormánypárti médiafölénynek, a torzító játékszabályoknak, az ellenzéki pártokban tevékenykedő „Fidesz-ügynököknek”, és a sor napestig folytatható.

Ahogyan az is igaz, hogy nem csupán a 2010 utáni helyzet okolható mindezért, hanem hosszabb távú intézményi sorvadás is tapasztalható, amelyet elhibázott politikai döntések, illetve a baloldali és a liberális pártok rendelkezésére álló eszközök eljátszása is okoz.

Nem kell képzett szervezetfejlesztőnek lennünk, hogy belássuk: koherens stratégia és megfogható célrendszer nélkül, kontraszelektált elittel és minőségi utánpótlás hiányában képtelenség sikeres szervezeteket működtetni, márpedig a magyar ellenzéki pártokra ma mindezek jellemzők.

A teljes szervezeti szétesést kiválóan példázzák a választások utáni belharcok, melyek nem csupán a szervezeti koherencia teljes hiányáról árulkodnak, de arról is, hogy a kampányidőszakban is csupán a „jól is elsülhet ez” kezdetű önámítás, egy esetleges jobb szereplés reménye tartotta egyben ezeket a csoportokat.

Ugyancsak a teljes önfeladásról árulkodik az, ahogyan az MSZP képtelen szembenézni Botka László megbuktatásának okaival, a párton belül létező érdekcsoportokkal. A valós társadalmi támogatottsággal nem rendelkező kispártok folyamatos fennmaradása szintén ilyen szervezeti protézisként működik, hiszen amíg az ezekkel folytatott pszeudo-tárgyalások uralják a napirendet, addig elkendőzve maradnak a pártok belső gyengeségei.

De a leghangosabb vészjelzést mégis az összefogás-szappanopera adja. Ezzel kapcsolatban kétféle álláspont létezik a térfél pártjai között: vannak, akik szerint létszükséglet, mások pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy a szavazótáborok összeadogatásával még nem jön létre a Fideszét meghaladó szavazótábor. Alapvetően mindkét állításban van igazság, ám ha kontextusában nézzük ezt a vitát, akkor azt látjuk, a pártpolitikai szereplők saját önérdekeiket sem tudják felmérni, illetve képviselni, így az összefogásvita is csupán ezt a tényt elfedni hivatott protézis.

2014 óta ugyanis négy év állt a pártok rendelkezésére, hogy hátországot építsenek vagy kiterjesszék szavazótáborukat: ez alapvető érdekük lett volna, ha nem akarták, hogy a választási kampányra ugyanott találják magukat, mint négy évvel korábban. Valódi lépések azonban nem történtek, egyetlen pártot sem tudunk mondani, amely érdemi áttörést ért volna el, a Momentum felemás példáját leszámítva. Viszont ha már ezt a munkát nem végezték el, nem bizonyították be, hogy az összefogásvitának van alternatívája, akkor kézenfekvő lett volna a kétharmad megakadályozására játszó széleskörű koordinációba való belépés. A választási eredményekből jól látszik, hogy a kétharmad megakadályozására így valóban lett volna lehetőség, az ellenzéki pártok nagyobb mozgástérhez jutottak volna, és jobb eséllyel futhattak volna neki egy jövőbeli építkezésnek. Nem beszélve arról, hogy az egész ország jobban járt volna (ld. például az igazságszolgáltatás kétharmados átalakítását).

De nem, ezt a forgatókönyvet sem tudták kivitelezni, és az országnak okozott kár mellett épp saját maguk előtt torlaszolták el az utat.

Az összefogás-vita tehát szintén egy elmulasztott építkezést pótló protézis, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy valaki összefogáspárti vagy összefogáskritikus volt-e, a lényeg ugyanaz: sem építkezni nem tudtak, sem összefogni.

Hogy emberek miért nem akarnak életképtelen és alkalmatlan, legalább saját érdekeiket felmérni és képviselni képes pártokra szavazni, hát gondolom, ez senkinek nem jelent bonyolult rejtvényt.

Ez a szervezeti szintje a dolognak. E keret nélkül semmilyen politikai tartalom nem juttatható el a választókhoz, semmiféle társadalmi input nem becsatornázható. Még akkor sem, ha legalább tartalmi vonalon jól állnának az ellenzéki pártok, ám itt sem ez a helyzet.

A politikai hegemónia onnan ismerszik meg, hogy akik alapvetően ellenfelei vagy kárvallottjai a hatalomnak, azok is elfogadják a hatalom által kijelölt gondolati és intézményi játékteret, nem lépnek ki a hatalom által megrajzolt vonalak közül. Még ha vitatkoznak is a hatalommal, nem vonják kétségbe annak alapvető premisszáit.

A mai magyarországi pártpalettán alapvetően mindenki jobboldali, abban az értelemben, hogy a rezsim által meghúzott fő irányvonalakat senki sem vonja kétségbe, nem tesz velük szemben érdemi ellenállítást. Persze, részletkérdésekben van vita, de a lényegi dolgokban alapvetően a Fidesz politikai platformja visz mindent.

A migráció kérdésében, ami az elmúlt négy évben a politika központi eleme volt, a magyar ellenzék legnagyobb tette az a felismerés, hogy nem mondták elég hangosan: egyetértünk a kormánnyal. Az MSZP-s Hiller Istvántól és Molnár Zsolttól az LMP-s Ungár Péterig mindenki perverz büszkeséggel állítja: egyetért a déli határkerítés létezésével. A Fidesz alapvető narratívája, hogy a baloldal egyenlő a korlátlan migrációval, erre a magyar „baloldal” válasza: igazad van, Fidesz, máshol valóban az, de mi nem olyanok vagyunk.

Vagyis implicite elfogadja a Fidesz premisszáit, és azon belül próbálja meghatározni magát. Holott a baloldal és jobboldal között nem ott húzódik a törésvonal, hogy korlátlan migráció vagy nulla migráció, hanem ott, hogy ezt társadalmi vagy pedig rendészeti kérdésként kezeli-e. A jobboldal mindenhol, nálunk is, rendészeti kérdést lát, határvédelmet, hatékonyabb rendőrségi működést és büntetőpolitikát javasol. A baloldali álláspontnak ezzel szemben a pusztító globális fegyverkezési politika megállítását, a klímakatasztrófa mérséklését, nemzetállami szinten pedig az igazságos társadalom általi integrációt kellene hangsúlyoznia. Jeremy Corbyn például ezt teszi, rámutat arra, hogy ugyanazok a politikusok, akik elutasítják a menekülteket, egyben a migrációs nyomást erősítő háborúkat is kirobbantják, majd fegyverrel látják el. Emellett arra is felhívja a figyelmet, épp azok, akik most az integráció lehetetlenségéről szövegelnek, pár évtizede még a kisebb állam jegyében épp azokat az intézményeket építették le, amelyek az integrációt megvalósíthatnák. És Corbyn támogatottsága köszöni szépen, jól van.

Jó, de a magyar társadalom elsöprő többsége is a Fidesszel ért egyet – jön a hamis realisták válasza. Miért is ne értene egyet, ha az egyetlen politikai üzenet, ami rendelkezésére áll, az a Fideszé? Ha nem mondjuk ki, amit gondolunk, hogyan várjuk, hogy bárki is a gondolataink mellé álljon?

A baloldali önmeghatározású pártjainkban csak néhány elvétett szólam szintjén maradt baloldaliság, sőt a liberálisoknak is csupán reflexeik vannak egy liberális aranykorból, érveik, történeteik, állításaik egyáltalán nincsenek.

Nem értik, mi történik a magyar társadalomban, nincsenek javaslataik a problémák megoldására, és hiányzik az a mindenre kiterjedő, nagy politikai narratíva is, amely értelmet adna az egésznek – röviden így foglalható össze az Fidesztől és Jobbiktól balra elhelyezkedő pártok helyzete tartalmi vonalon. Persze, minden egyes pártnak megvan a maga specifikus problémája is, egyeseknek hitelességgel, másoknak koherenciával, de az alapvető irányok ugyanazok.

A múltból hozott hitelességi deficit, a rendszerváltás utáni társadalmi problémák meg nem értése és elszenvedőinek nem képviselete hosszú távra földhöz vágta a magyar baloldaliakat és liberálisokat, ez párosult egy általánosult szervezeti gyengeséggel és kreativitáshiánnyal, amely mára e politikai szereplők társadalomból való teljes kiágyazódását eredményezték.

A társadalomtól elszakadt pártok pedig sem egy demokrácia, sem egy választási autokrácia keretében nem ígérnek semmi jót.

Parlamenten kívül

A civilség ideáját, a pártpolitikától mentes közéleti tevékenykedést épp a pártpolitikai szereplők fent említett problémahalmaza értékelte fel 2010 után. A pártok hitelességi deficitje oly hatalmas, hogy még a hozzájuk legközelebb álló választói csoportok is inkább a politikamentes politizálásban látnak reálisabb lehetőséget.

A 2010 után felfutó civil-tüntetős politizálás korlátaira az elmúlt években már többen több helyen igen pontosan rámutattak, kritizálva azok zárt, osztályvak jellegét vagy épp apolitikusságukat.

Az elmúlt időszakban kialakult egy olyan amorf, szervezetlen, balra nyitott közeg, amely különböző társadalmi kérdések tematizálásában, demonstrációk, megmozdulások szervezésében, illetve az állam által felhagyott szolgáltatások pótlásában igen aktívnak bizonyult.

„Sűrűsödni kellene” – 2015 tavaszán ezzel a címmel adtunk interjút Jámbor András Mércés kollégámmal a HVG-nek, utalva arra a potenciálra, amely ebben a közegben rejlik. Az utóbbi időben ez a szószerkezet rengetegszer jut eszembe, ugyanis a sűrűsödés helyett itt is inkább leépülést tapasztalunk. Egymástól egyre elszigeteltebb, egyre szűkebb közösségekbe visszahúzódó csoportok élnek egymás mellett, a különböző tüntetéshullámok pedig szintén egymástól elszigetelődő, kölcsönös tapasztalatáramoltatás nélküli „generációk” szervezésében zajlanak, míg elkerülhetetlenül ki nem égnek.

Ebben bizonyára szerepet játszanak a nem jól felmért célok, a meg nem kérdőjelezett beidegződések és az újjobboldali hegemóniával nem számoló téves szerepmeghatározások is, de van egy alapvető strukturális kérdés is, amely ezt az elsorvadást okozza: a talajvesztettség.

A folyamatosan szűkülő erőforrások megszerzésének nehézségei, illetve a hullámokban erősödő kormányzati nyomás már önmagában elegendő lenne az amortizációhoz, a kiégettséghez. Ráadásul mindezek azt is eredményezik, hogy a túléléshez egymással is versenyezni kell. Mivel a közeg tagjainak rendelkezésére főként szimbolikus, kulturális és intellektuális erőforrások állnak, ezért ezt a versenyt ezekkel az eszközökkel folytatják, belegabalyodva olyan kultúrharcokba, amelyek szélesebb közösség számára teljesen irrelevánsak.

Gagyi Ágnes és Pulay Gergő kiváló leírását adja ennek a problémakörnek, és arra is felhívja a figyelmet, hogy ezek az intenzív, egymás delegitimálását megcélzó küzdelmek hogyan járulnak hozzá a közeg izolációjához, társadalomtól való elzárkózásához.

A szimbolikus küzdelmek eszköztára pedig nem ritkán hasonló nyugati küzdelmek eszköztárát másolja, ez az eszköztár pedig szintén a politikai szerveződés ellenében hat. A kolozsvári a szem c. portálnak köszönhetően már magyarul is olvasható Mark Fisher esszéje, mely a brit kontextusban épp ezeknek a szimbolikus, legitimációs küzdelmeknek néhány eszközét, magatartásmintáját villantja fel. Ugyanezek a magatartásminták – pl. a politikai szerveződéshez elengedhetetlen formalitás és hierarchia elutasítása, a kis különbségek vérre menő nárcizmusa, az elméleti ortodoxiákhoz való rugalmatlan ragaszkodás és emiatti fegyelmezés-kiátkozás, a már-már kálvini intenzitású pedantéria és aszkézis – a magyar „progresszív” közegben is mind fellelhetőek, ám a brit helyzet annyiban jobb, hogy ez valamihez, méghozzá egy nagy hagyományokkal rendelkező populáris munkáshagyományhoz viszonyul, azzal helyezkedik szembe. Nálunk ez utóbbi szintén hiánytermék, vagy pontosabban fogalmazva: szintén egy kulturális import, a kultúrharcok fegyvere, nem pedig egy önjogon létező másféle logika.

És minél erősebb a társadalomtól való elszakadtság, annál vérremenőbbek ezek a legitimációs harcok, annál erősebb a mindenkit elijesztő kiválasztottság-tudat, marcona messianizmus. Amely tovább mélyíti a társadalomtól elválasztó szakadékot, és a kör kezdődik elölről.

Sok szempontból tehát a pártpolitikán kívüli aktív ellenzéki közeg, amelyre sokan a megújulás reményét vetítik, ugyanazoktól a betegségektől szenved, mint a pártpolitikai közeg.

Meggyőződésem, hogy kiutat mindebből nem egy politikamentes, moralizáló összeborulás, nem az újabb és újabb cél nélküli „fogjuk meg egymás kezét!” és „legyünk barátok!” felkiáltások hozzák, hanem a politikai természetű konfliktusok erősebb, tudatosabb felvállalása.

Olyan politikai konfliktusokat kell kitermelni, amelyek nemcsak a különböző pártpolitikai és pártpolitikán kívüli csoportokat kristályosítják ki valamilyen felállásban, hanem amelyek rezonálnak a társadalmon belül létező törésvonalakra, és így lehetőséget adnak arra, hogy szélesebb tömegek azonosuljanak egy-egy politikai projekttel, vagy esetleg csatlakozzanak hozzájuk.

Ha az ellenzéki térfélen belüli konfliktusok nem arról szólnak, hogy ki fog össze és ki nem, illetve nem is olyan marginális kérdésekről, amelyek a magyarok 99,9 százalékát hidegen hagyják, akkor talán szélesebb tömegek vélhetik úgy, igenis van tétje számukra is annak, ami az ellenzéki térfélen zajlik.

A baloldaliak és a liberálisok közötti konfliktus kiélezése valamilyen jelentős társadalmi ügy kapcsán például képes lehet letisztázni azt, ki kivel van az ellenzéki térfélen, képes lehet a kis különbségek nárcizmusán felemelkedő tétek mentén összeszervezni embereket, ráadásul az „ellenséges” médiában is állandó helyet bérelne az ellenzéki szereplőknek olyan ügyek kapcsán, amelyek tényleg mindenkit megmozgatnak.

De ez csupán egyetlen gondolatkísérlet a sok közül. Az mindenesetre biztos, hogy a harmadik kétharmad után eljött az ideje annak, hogy behatóan megértsük az ellenzék fékevesztett leépülésének okát, és a diagnózis fényében elkezdjünk minél több teljesen újszerű, eddig még ki nem próbált ötletet feldobni, melyek ütköztetéséből ki is sülhet valami. Egyetlen új ötlet megfogalmazása sem lehet olyan rossz, mint annak a folytatása, ami eddig volt.