Az Európai Unió „migrációs” csúcsértekezlete megerősítette a Visegrádi Ötök – Ausztriát is beleértjük – álláspontját. A sok zavaros megfogalmazás mögött egyszerűen az áll, hogy Észak-Afrikában és a Közel-Keleten megállítják a menekülteket, ott akarják őket gyűjtőtáborokban tartani, s aki mégis átkerülne valahogy, őt európai zárt gyűjtőtáborokban tárolnák, ameddig megvizsgálják (elutasítják) menekültstátuszba vétel iránti kérelmüket. A magyar miniszterelnök megerősítette pozícióját: mindenki (minden mainstream politikus és újságíró) utálja Európában, de ő diktálja a föltételeket. A német szövetségi kancellár visszaküldheti a földközi-tengeri tagállamokba az ott már fölírt menedékkérőket. Merkel azt hitte: elérte, hogy a másutt regisztrált menedékkérőket visszafogadják azok az államok, amelyekben a regisztráció történt – de kiderült, hogy az ultrareakciós cseh és magyar kormány nem tartja be állítólagos ígéretét. (A lengyel se.) Megfigyelők szerint Angela Merkel befolyásának és tekintélyének vége, azaz vége a mérsékelt liberális-konzervatív politikának Európában. Olaszország újra lezárja a kikötőit, bár a Cinque Stelle néhány politikusa tiltakozott, majd az újfasiszta Salvini belügyminiszter leintette őket. Isten áldja meg viszont ADA COLAU barcelonai polgármestert, aki tárt karokkal fogadja a kis híján tengerbe fojtott menekülteket.
De ez sajnos kivétel. „Consensus scélérat” – írja a L’Humanité.
A Népszava brüsszeli tudósítója, Halmai Katalin (jegyezzük meg, mert az ilyesmi kivételes a magyarországi sajtóban) lejegyezte a baloldal véleményét a lap szombati, június 30-ai számában. Ska Keller, a Zöldek európai frakcióvezetője: „a döntések eltemetik a menedékhez való jogot Európában”; „a menekültkérelmek [menedékkérelmek] benyújtása gyakorlatilag lehetetlenné válik Európában”. Gabi Zimmer, az Európai Baloldal európai frakcióvezetője: „az EU vezetői a legveszélyeztetettebb emberek jogait veszik semmibe, azokét, akik a háború elől menekülnek, rettegve a családjuk meg a maguk életéért. Ezzel szolgai módon követik a rasszista jobboldal félelemkeltő propagandáját” – hozzátehetnők: „…és fajüldöző-kirekesztő-fasisztoid gyakorlatát”.
Lehetett tudni, hogy így alakul majd.
Festung Europa, az Európa-erőd, hogy az egyik (hm) korábbi német vezető szóhasználatához folyamodjam, már megint (ahogy ti mondanátok) megvédelmezésre került.
Evvel a szélsőjobboldal (V5, Olaszország, Dánia stb.) – amely a konzervatívokra és a balközép maradványaira is rákényszerítette akaratát, s függetlenül attól, hogy formálisan kormányon van-e (mint nálunk) vagy nem – átvette Európában a hatalmat. (Nem szólva a magukat „baloldalinak” álcázó, mélyen konzervatív és még mélyebben nacionalista pártokról, mint a román, szlovák és cseh „szociáldemokraták” és cseh „kommunisták”…) A nemzetközi békerendszer – hála az amerikai elnök derekas erőfeszítéseinek is – összeomlófélben van. Az Egyesült Államok elnöke, aki az Európai Unió nyílt ellensége, aki a klímaegyezmény és az iráni atomalku fölmondása, a jeruzsálemi költözés mellett kilépett az UNESCO-ból és az ENSZ Emberi Jogi Tanácsából, most a WTO-t és talán a NATO-t is el akarja hagyni, aki kereskedelmi és vámháborút indított Amerika legközelebbi (volt) szövetségesei ellen, csak mintegy rendszerbe foglalja a válságjelenségeket. (Ezeket korábban részleteztem itt és itt.)
Illúzióknak, reményeknek nincs többé helyük, a háromnegyed évszázada úgy-ahogy működő egyensúlyi szisztéma kimúlt, s vele előbb-utóbb a világbéke is kimúlik; a népjóléti állam, a bővülő alapjogi katalógussal pacifikált tőkés nemzetállam és föderális „fölöttes énje” az utolsókat rúgja. Hans Rauscher, a liberális bécsi Der Standard kolumnistája érthetően, világosan fölsorolja, milyen gyakorlati nehézségekbe ütközik a hogyishívják, a „migrációs csúcs” (a nyelved rád vall, rohadék) határozatainak a végrehajtása, és lesz itt zűrzavar bőven. Amúgy mellékes.
(Utólagos beszúrás: az Afrikai Unió – korábban: Afrikai Egységszervezet – csúcsértekezletén az eddig nyilatkozó vezetők egyöntetűen visszautasítják az EU, illetve Emmanuel Macron francia elnök „menekültügyi” javaslatait, szerintem nagyon helyesen. A görög kormány se hajlandó újabb „befogadóközpontokat” – azaz menekülttáborokat – létesíteni. A német kormánykoalíció válsága már nem tartozik erre az írásra.)
A magyar szélsőjobboldal (itt más jobboldal nincs) így majd liberálisozhatja a Lajtán és Rajnán túli posztfasisztákat, a pesti liberális hetilapok és internetes zsurnálok pedig méltányolandják a Nyugat, mindenekelőtt Nyugat-Európa akármicsodáit és mindenféléit, szembeállítván őket (bármik legyenek) a rémséges orbániádákkal, akkor is, ha tartalmilag megegyeznek egymással. Tehát a magyar sajtó mindjárt új ellentéteket fog kreálni, mert mind az állami Orbán-sajtónak, mind a többnyire nem állami (túlnyomórészt magántermészetűen ellenzéki) anti-Orbán-sajtónak az az érdeke, hogy a magyar miniszterelnököt jobboldalibbnak tüntesse föl nyugati utánzóinál és követőinél, akiknek a száma légió. Pedig totál egyremennek.
Úgyhogy kérem a kedves baloldali olvasót, ezúttal nyugodtan hagyja figyelmen kívül szegény kis helyi sajtónkat ebben a legfontosabb ügyben.
Mindez azonban, bár iszonyatos, nem annyira lényeges. Ami lényeges: az Európai Unió vezetői vizsgálat, vád és ítélet nélkül halálra ítéltek pár százezer embert.
V4, V5, V28: édes mindegy.
Bármilyen higgadtak próbálunk lenni és ironikusak, kénytelenek vagyunk figyelembe venni, hogy a gonosztetteket a maguk banális, prózai, zavaros és félig-meddig öntudatlan módján elkövető kormányok többé-kevésbé szabad (vagyis megtévesztéssel és aljas manipulációval levezetett) választásokon kerültek hatalomra, olyan választásokon, amelyek középpontjában mindenütt a „migrációnak” és a muszlim kisebbségeknek a problémája állott. Az emberi szolidaritás – ha tetszik, a fölvilágosodás és a humanizmus – leplezetlen, goromba fölmondása nyilvános, nyilvánvaló, tudatos. Hatalmas népi többség támogatja. Az eddig is őszintétlennek tetsző antifasiszta közmegegyezés – a buchenwaldi eskü: „soha többé” – végérvényesen halott. Ez nem absztrakció: az áldozatok (az európai felekezeti, etnikai, nemzeti, nyelvi, kulturális és politikai kisebbségek tagjai) valóságos emberek, akik egyre inkább elszigetelődnek, és persze maguk is egyre autoritáriusabb és represszívebb „identitással” és politikai magatartással válaszolnak üldöztetésükre és hátrányos megkülönböztetésükre. Bizalmatlanságuk, gyanakvásuk – mi több: megvetésük – az európai államok iránt egyébként teljesen indokolt. Amikor a németországi törökök zászlódíszes utcai fölvonulásokon ünneplik Erdoğan, a diktátor választási győzelmét, akkor mindenki láthatja: megette a fene az egészet. (Az is megejtő élmény, amikor az erdélyi – kisebbségi – magyarok a kisebbségellenes Orbán Viktor, az egységes, „egyszínű” etnikai állam romantikusa iránti imádattól izzanak.) De ez csak válasz – igaz: rossz válasz – arra, amit a fehér, keresztyén többség megenged maga választotta kormányainak. A mainstream (elég pontatlanul „liberális”-nak ócsárolt) médiák persze banalizálják és normalizálják azt, ami történik, belefullasztják a jelentéktelen hatalmi taktikázások értő-élvező részletezésébe. A közönség pedig – ekként fölmentve a felelősség (tehát a fölnőtt emberek kötelességérzetének terhe) és a tragédia észlelése alól – mehet a dolgára, filmet nézni, strandolni, pletykálni, udvarolni, biciklizni, főzőcskézni, locsogni és fecsegni. 1944 szép nyarán is ezrek eveztek a Dunán; szólt a zene a Szigeten. Nagyszerű volt a könyvnap kínálata.
Sajnos, nekünk az a dolgunk, hogy elrontsuk az önök kedvét.
Remélem, a nyájas olvasónak föltűnik majd, hogy a polgári demokrácia passzé, hogy a szabadelvű alkotmányosságnak mindenütt kampec, a jogállam helyét egész Európában átveszi a rendőrállam (és jön majd a militarizmus is), hogy minden létező (ergo: tőkés) államot az ádáz ellenség vezet. (Eddig is az ellenség vezette, de nem volt ennyire ádáz.) Hát legyen a nyájas olvasó is kevésbé nyájas.
Cudar vereség, pokoli gyalázat.
És gyász. Gyász azokért, akiket ezek megölnek.
