Egy héttel ezelőtt megszületett egy kormányjavaslat arról, hogy az MTA költségvetésének cirka háromnegyed része átkerüljön a Palkovics László-féle Innovációs és Technológiai Minisztérium kontrollja alá. Egészen pontosan azokról a forrásokról van szó, amelyek az MTA kutatóintézeteinek a munkáját fedezik, és amelyeknek az elosztásáról egészen ideáig az Akadémia autonóm módon határozott. A javaslat ezt a gyakorlatot számolná föl.
Nem arról van elvben szó, hogy a továbbiakban kevesebb forrás jut majd az MTA-hoz, hanem „mindössze” arról, hogy a rendelkezésre álló források elosztásáról a továbbiakban az Akadémia nem autonóm módon, hanem csak a minisztériummal „egyeztetve” tud majd dönteni.
Hogy mennyiben lehet egyeztetésről beszélni a felek teljes egyenlőtlensége mellett – elvégre a kormány kezébe kerül a pénz, az MTA kezében pedig marad a semmi –, hát a fene tudja.
Eljött – ahogy Szűcs Zoltán Gábor fogalmaz – a fekete autó az Akadémiáért is. Ez annak ellenére is teljesen világos, hogy egyelőre bizonyos részletek tisztázatlanok, sok mindent nem tudunk.
De megjelentek a fekete autó körül, ahogy ez rendesen lenni szokott, a kormánypárti denunciánsok is. Három héttel ezelőtt például történt valami, amit ez az egész teljesen új fényben láttat. Jelesül, az egyik kormánypárti denunciáns a szokásos hangnemben azt kifogásolta, hogy az Akadémián az adófizetők pénzén konferenciát lehet szervezni „1968 és a magyar filozófia” címmel, és egy ilyen konferencián előfordulhat, hogy a megjelent fölszólalók többsége baloldali legyen.
A Figyelő listája a túlzottan liberálisnak tűnő társadalomkutatókról kedden jelent meg. A cél az – mondják –, hogy a kormánynak, és a kormányon keresztül a közvéleménynek nagyobb rálátása legyen az Akadémián folyó munkára. Továbbá – ha jól értem – az, hogy erősödjön a kormány által állítólag megtestesített demokratikus kontroll az intézmény fölött.
Mármost ez – nem árt aláhúzni kétszer – teljesen jogtalan kívánalom. Még abban az esetben is, ha elfogadjuk azt, ami valójában nagyon is kétséges, jelesül, hogy a kormány csakugyan valamiféle demokratikus kontrollt, a közvélemény hatalmát testesítené meg.
Hogy miért? Hát azért, mert a tudományban nincs demokrácia. Pont.
Nem a demokratikus elv mentén osztanak doktori fokozatokat, akadémiai státust, díjakat és így tovább. Nem a demokratikus elv mentén ítélik meg a tudományos művek minőségét. És nem a demokratikus elv mentén kell meghatározni azt sem, hogy mi számít aktuális kutatási problémának, területnek, következésképpen az sem, hogy mi legyen az Akadémia számára prioritás.
Röviden: nem az a tudományos munka értékes, nem az a doktori dolgozat felel meg a minimális követelményeknek, és nem az a kutatási projekt fontos, amelyről a választópolgárok többsége úgy gondolja, hogy az. A tudományosság önálló szempont- és kritériumrendszer szerint működik.
Hadd legyek goromba!
A 16. század végén Európa lakosságának közel 90 százaléka meg volt róla győződve, hogy a Föld lapos, de még akik ebben nem is voltak egészen biztosak, azok sem vonták kétségbe – egy-két megpörkölt marhát leszámítva –, hogy ha esetleg nem is lapos, azért az univerzumnak igenis a középpontjában van, így hát a Nap is körülötte kell, hogy forogjon. Következésképpen sokan azt is gondolhatták, hogy a releváns kutatási problematika Európában az – mondjuk –, hogy megítéljük, egészen pontosan mennyire lapos, ha már lapos.
Gondolom világos, mire célozgatok: az, hogy valamilyen nézetet sokan hisznek – tehát demokratikusan legitimálnak –, még nem jelenti, hogy annak tudományosan védhető nézetnek is kell minősülnie egyben. Hasonlóképpen arról sem szabad demokratikusan határozni, hogy mi minősüljön releváns kutatási területnek.
Palkovics persze hamar bejelentette, hogy a kormány célja nem a tisztán „demokratikus” elv érvényesítése. Meg kívánnak ugyanis szervezni egy tudós emberekből álló munkacsoportot is, amely majd a szakmai szempontok fölvetésével igyekszik hozzájárulni annak a meghatározásához, hogy mely kutatási területeket kell kiemelten kezelni a források elosztásakor.
Jegyezzük meg, csak úgy sub rosa, hogy valami ilyesmi már létezik. És most éppen ezt a valamit, azaz magát az MTA-t, igyekeznek meggyöngíteni.
Az Akadémia a múlt pénteken megtartott rendkívüli elnökségi ülésen persze egyhangúlag döntött arról, hogy elutasítja a kormány tervezetét, és az autonómiájának a csorbítását.
De ne legyenek illúzióink! Az Akadémia nem tudja megvédeni magát. Egyedül legalábbis nem. Szüksége volna szövetségesekre.
A probléma az, hogy az esetleges szövetségeseket, akikhez fordulhatna, leginkább pontosan azokban az intézményekben tudná meglelni, amelyek mára jóformán kiüresedtek: a kormányt fékezni és ellensúlyozni hivatott, viszonylag független intézményekben.
Ezek kiüresedése, kiüresítése egy hosszú évek óta tartó trendbe tartozik. Ez a trend a magyarországi demokrácia liberális jellegének az apránkénti kiirtása, a hatalmi ágak elválasztásának, a hatalom decentralizálásának a fölszámolása. Ez az elv ugyanis, a hatalmi ágak elválasztásának az elve képezi a liberális (és egyébiránt a republikánus) demokráciafelfogás központi tartóoszlopát.
Ha ez nincs, liberális demokrácia sincs. Valami más van.
A törvényhozó hatalom a kétharmados többségből fakadóan eleve semmiféle módon nem tudja a kormány hatalmát korlátozni, és a bíróság is csak egyre kevésbé. Az angazsált, politikailag elkötelezett (és megbélyegzett) civil szféráról, vagy a sajtóról – melyeket nem szokás a hatalmi ágak, legfeljebb csak a kvázi-hatalmi ágak közé sorolni – nem is szólva.
Ez a trend érte most el az Akadémiát.
